Kutszegi Csaba: Hiába kopognak a tündérek

POSZT 2016 – a hatodik és a hetedik nap

Bár nagy előny a jól megírt darab, de végül is az előadásnak (a rendezésnek) kell jónak lennie.

Szerintem sem szakmai beszélgetések zajlanak az idei POSZT-on (lásd előzményként Kovács Natália cikkeit: Neoposzt és Kimentem a Zsolnay negyedbe...), hanem közönségtalálkozók, ami szintén nem haszontalan dolog, csak más műfaji kritériumai vannak, arról nem beszélve, hogy a korrekt tájékoztatás érdekében jobb volna nevén is nevezni az eseménysorozatot. Most jórészt pszeudo-szakmázással megspékelt színház-népszerűsítés folyik délelőttönként, az is igen hullámzó színvonalon, amiről nem elsősorban a moderátor Veiszer Alinda és két dramaturg szárnysegéde, Szokolai Brigitta és Bíró Dénes tehet, hanem az a fel-felbukkanó szemlélet, hogy a saját színházat, előadást mindenáron védeni kell, még akkor is, ha nem támadja senki. Ezen egyébként nincs mit csodálkozni korunkban, amelynek (szép magyar) jelszava a píár über alles lehetne.

gatA gát / fotók: poszt.hu

A POSZT hatodik napján, a kaposvári Csiky Gergely Színház és a budapesti Nemzeti Színház együttműködésében készült, Bérczes László rendezte, A gát című előadásra érkeztem. Már az első pillanatokban zavarni kezdett, hogy a szereplők eltitkolatlanul nekünk játszanak. Egy mikroközösség belterjes világába kukkanthatunk be, értékelnénk is, hogy különleges helyzetbe került beavatottak lehetünk, de a rendezés és a színészek játéka ezt folyton a tudomásunkra is hozza. Úgy pedig nem érdekes meglesnünk a polinéziai szigetvilág kőkorszaki körülmények között élő törzsének szokásait, ha közben az a benyomásunk: a megfigyelt karakterek folyamatosan és ambiciózusan rápakolnak arra, hogy mennyire extrém körülmények között élő, furcsa vademberek. Persze A gát szereplői nem polinéz bennszülöttek, hanem rideg, eldugott ír vidék kis helységének egzotikusnak feltüntetett figurái, kicsit hasonlítanak Székely Csaba Bánya-trilógiájának székelyföldi hőseire, abban egészen biztosan, hogy mindkét kistérségben nyakló nélkül vedelnek a férfiak. Komoly különbség, hogy a székelyek pálinkát, míg az írek minden bizonnyal (a sörhöz bőven fogyasztott „gyorsító” színéből ítélve) viszkit fogyasztanak. Ennél lényegesebb eltérés, hogy a Székely-darabok általam látott rendezéseiben a szereplők nem a közönségnek játszanak. Közben mégis a közönségnek játszanak persze, de úgy, hogy az előadáson megteremtik azt az érzetet, hogy a nézőtől függetlenül, monomániás alakok sajátos világa tárul fel hitelesen.

gat1A gát

A gát már az első másodpercekben veszít a hiteléből azzal, hogy a Jacket játszó Szarvas József direkt sokáig nyitva hagyja a kocsmaajtót, csak hogy halljuk, milyen zord szél fúj odakint. Később is a realisztikus-naturalisztikus történet-megjelenítésben rendszeresen hiteltelen részletek mutatkoznak. Például amíg az egyik szereplő egy történetet monologizál, a többiek hosszú perceken át mozdulatlanul bámulva hallgatják. Nos, kocsmában ember így nem viselkedik, sem Székelyföldön, sem Írországban (hanem beledumál a sztorizásba, újratölt, rágyújt, hangosan szörnyülködik, röhög stb.). De kinek kellene a hiteles realizmus, ha a „hiteltelen irrealizmus” szárnyán földtől elemelkedett líra, „tündéri pillanatok” tennék jelentésesen sokszínűvé a történetet? Ám A gátban ez sajnos nem történik meg (erre láthatóan nem is törekedett a rendező). Éppen Jack történetének fő kérdése értelmezhető szimbolikusan az egész előadásra is: hogy tudniillik bejutnak-e a tündérek az útjukba épült házba, vagy hiába kopogtatnak? A gátban ezúttal hiába kopogtatnak, így az előadás nem több egy szórakoztató színházi produkciónál, mely helyenként kicsit lassú és hosszú, és amelynek sikere nagyban azon múlik, hogy a szereplők mit hoznak ki a szerepeikből, képesek-e olyan karaktereket felépíteni, melyeket megszeret a közönség, és melyekből a kicsit direkt szituációkban is folyamatosan előtör a humor. Ezen iparkodik markánsan Szarvas József és Rátóti Zoltán (Finbar), míg Mészáros Sára (Valerie), Váncsa Gábor (Brendan) és Kalmár Tamás (Jim) kicsit visszafogottabb, de főleg Kalmár így is eredeti, szerethető és humoros figurát teremt.

macskaMacska a forró bádogtetőn

A Macska a forró bádogtetőn előadására (kecskeméti Katona József Színház, rendező: Zsótér Sándor), hiába kértem időben, nem kaptam jegyet. Ezen bizony szomorkodtam, mert ez idáig még nem sikerült látnom a jó hírű előadást. De elfogadtam a helyzetet, egy ideje ilyesmiért már magamban sem perelek, ráadásul ahány hasonszőrű betűvető kollégával találkoztam, mind ugyanebben a cipőben járt. Többen invitáltak engem is, hogy kíséreljem meg jegy nélkül a bejutást, de közben már más programot szerveztem magamnak. Rosszul tettem. Utólag megtudtam, sok-sok üres hely volt a Kamaraszínház nézőterén, érthetetlen, hogy akkor miért nem tudták kielégíteni a szervezők azt nem túl sok sajtójegyigényt. Az is lehet, hogy a foci EB miatt maradtak távol nézők, de ezen már tényleg nem nekem kell törnöm a fejem. Elmentem viszont másnap a „szakmai beszélgetésre”, hogy kísérlet alanyává tegyem magam: arra voltam kíváncsi, hogy egy nem látott előadásról mit tudhatok meg a diskurzusból. Röviden: szinte semmit. Már a nekem első, A gátról szóló beszélgetésen is azt vettem észre, hogy többször nem igazán lényeges kérdésekről folyik a kelleténél hosszabban a szó, de ezt betudtam annak, hogy az előadás nem teremt lehetőséget világrengető színházi titkok feltárására, helyette inkább rajongó nézők és a saját produktumot népszerűsítő alkotók-előadók párbeszédgépezete zakatol. A Macska a forró bádogtetőn kitárgyalása lényegében hasonlóan folyt, csak kevesebb volt a nézői rajongás-megnyilvánulás, és több a tudatos vagy véletlen elbeszélés egymás mellett. Valódi szakmai beszélgetéseken nem hangzanak el olyan válaszok, hogy azért volt úgy, mert úgy van (nagyon jól) megírva a darab (ez pl. A gát-beszélgetésen is elhangzott), és nem fogalmazódnak meg olyan kérdések, hogy miért kell egy Amerikában játszódó darab magyar fordításába magyar helységneveket beírni, és hogy vajon kényelmességből alkalmaztak-e helyenként direkt ügyetlenül „Google-stílusú” tükörfordítással készült szófordulatokat (ez a téma a Macská...-val kapcsolatban merült fel). Az alkotók és előadók mellett a színházszerető nézőknek is illene már tudniuk, hogy bár nagy előny a jól megírt darab, de végül is az előadásnak (a rendezésnek) kell jónak lennie, és tök mindegy, hogy az milyen, mennyire megváltoztatott alapanyagból készül.

vagy1A vágy villamosa

Maradva Tennessee Williamsnél, A vágy villamosáról sem állítható, hogy nevettető darab volna, viszont néhány nem túl régen látott előadása révén rádöbbenhettem, hogy korszerűszínház-csinálásra is alkalmas (ok-okozati kapcsolat itt nem áll fenn). Valószínűleg a színrevitel egyik legfontosabb kérdése minden alkalommal az, hogy a helyenként azért „szórakoztató”, és többféle tanulság levonására lehetőséget nyújtó történet-megjelenítésen túl képes-e a rendezés valamilyen aktuális üzenetet artisztikusan megfogalmazni. Azt gondolom, hogy a Pécsi Nemzeti Színház Rázga Miklós rendezte előadása elsősorban nem kortársüzenet-megfogalmazásra törekszik, hanem jelentős színészi teljesítményekre apellálva, közönségigényeket igyekszik kielégíteni. Ha ez így van, eme dicsérendő törekvését rossz szóval nem lehet illetni, a kérdés csak az, érdemes-e, kell-e egy ilyen „veretes-régies” művet újat mondás igénye nélkül megrendezni. Erre a kérdésre én inkább nemmel válaszolnék, ugyanis régebbi darabok színrevitelénél szerintem nem szabadna sohasem lemondani arról az igényről, hogy aktuális üzenethez újszerű színházi formák, színpadi megjelenítési módok is társuljanak. A pécsi A vágy villamosában az a fő kérdés, hogyan és mennyire motiváltak az egyes karakterek pszichológiailag, és hogy a múlt század közepén megrajzolt, akkor és ott tipikus alakok viselkedése értelmezhető, csereszabatos-e a mában is. Blanche és Stanley összecsapása így mindvégig csak személyes ügy marad, egyenlőtlen esélyű küzdelmük nem válik értékrendek harcává, a két központi alak körül-mögött nem jelenik meg sem tartalmi, sem formai újszerűség, többlet. Pedig ha mindez megtörténne, ugyanúgy lehetne szórakoztató is az előadás, és ugyanúgy nyújthatna lehetőséget kitűnő alakításokra is, sőt...

totek1Tóték

Harmadik versenyprogramként a kecskeméti Tótékat láttam Rusznyák Gábor rendezésében. Örkény István drámája az újrafeldolgozások és -értelmezések kimeríthetetlen tárháza, hisz mindegyik színre vivőnek szinte kínálja magát az eredeti filmforgatókönyv és/vagy a kisregény, melyet maga az író dolgozott át drámává: a rendezők ez anyagok felhasználásával kedvük szerint bővíthetik, variálhatják – Örkény-hűen – az anyagot. Rusznyák is, bár diszkréten, de élt e lehetőséggel. Előadása jól sikerült, tartalmas színházi alkotás, bár közel sem hibátlan. Az emberi-családi drámát nagyon hatásosan megjeleníti, de mindeközben az élet abszurditásának általános érvényét is kiemeli, a személyes sorsok, tragédiák így szélesülnek többletjelentésűvé. A díszlet eleinte egy bababútorra emlékeztető óriás szekrénysor, melynek polcain gusztusos rendben sorakoznak a hétköznapi élet kellékei, és amelyben mindegyik rendszerető szereplőnek lehet egy parányi, de saját territóriuma. Később mindent eláraszt, betölt az egyen szürke dobozok tömege. A gyerek életéért, a család boldogulásáért bármilyen áldozatra képes embereknek nincs esélyük a sikerre: a nagypolitika, a háború, a rendszer könyörtelenül bedarálja őket. A Tóték története minden olyan rendszerben aktuális, amelyben kisemberek próbálnak ügyeskedni a darálóval szemben. E próbálkozáshoz talán éppen a művészet adhat némi muníciót, tartást, tárgy- és önismeretet az embereknek, már csak azzal is, hogy felelősségteljesen szervezi, biztosítja a kommunikációáramlást. Ám a rendszerek mindig kitermelik a maguk félnótás postásait, akik – csupa jóindulatból – azt gondolják, eldönthetik, kihez milyen üzenet juthat el. Rusznyák Gábor hülye postása a Tótékban inkább ijesztő, mint mulattató. Fazakas Géza adja abszurdra érzékenyen. Mindegyik szereplő igen jól teljesít, kiemelkedő alakítást azonban Kőszegi Ákos (Őrnagy) és Kocsis Pál (Tót) nyújt. Hiába, ez egy férfi író pasis darabja, mely férfiak alkotta világról szól.

Pécs, 2016. június 16.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu