Székely Csaba: Kutyaharapás

Nem láttam a Honfoglalást, de a Saul fiát igen; untam a Kutyaszorítóban-t, a Kutyaharapás viszont tetszett: most akkor mennyire számítok magyarnak?

Az idén ötödik születésnapját ünneplő Vádli Alkalmi Színházi Társulás ma már társulat néven is futhatna, hiszen (többek között) Bercsényi Péter, Fodor Tamás, Nagypál Gábor, Király Attila, Kovács Krisztián és Szikszai Rémusz személyében a közönség egy olyan csapatot ismert meg az évek során, akik azon kívül, hogy a legnagyobb vádlival büszkélkedhetnek a magyar színházi szcénában, groteszk humorukkal és éles világlátásukkal garantálják előadásaik magas színvonalú szórakoztató és elgondolkodtató voltát. Legújabb bemutatójukhoz egy amerikai sztori szolgált alapul, Székely Csaba a Kutyaszorítóban című első egész estés Tarantino-film történetét írta át úgy, hogy az rólunk, a magyarságunk állandó bizonyítási kényszeréről és a társadalmunkra jellemző hozzá nem értésről szóljon – több-kevesebb sikerrel.

Szikszai Rémusz / fotók: Toldy Miklós

A Kutyaharapás című előadás szerencsére csak a vitathatatlanul értékes elemeit őrzi meg az amerikai kultfilmnek, vagyis a kiindulópontját és a dramaturgiáját. Az állandó bizalmatlanság, egymásra mutogatás, bemószerolás és amatőrizmus, melyek ha akarjuk, ha nem, mind a mai napig meghatározzák a társadalmunkat, tökéletesen leképezhetők egy gengszterbanda és egy spicli történetén keresztül. A Tarantino-film erőssége pont a feszült alaphelyzet megteremtésében rejlik, hiszen a spicliség gyanújának a felmerülésekor óhatatlanul elárulják magukat a szereplők, azonban az amerikai rendező itt megáll, és nem bontja ki az egyes szereplők történetét, nem engedi felszínre törni az igazi jellemüket. Sajnos ezt a hiányt a darab is csak félig tudja pótolni: annyi biztos, hogy Székely Csaba sokkal közelebb enged minket a szereplőkhöz azáltal, hogy az amerikai rendezőnél részletesebben megismerteti velünk, vagy épp kiszínezi a karakterek háttértörténetét. A pszichopata Ukránról például kiderül, hogy már évek óta gyengéd érzelmek fűzik a bandavezér fiához, Kicsidzsóhoz, és azt hiszi, hogy a szerelme a spicli, aki ezzel próbálja őt lerázni. A spicli beépülésének története pedig nemcsak színesebb köntöst, hanem többletjelentést is kap: a filmmel ellentétben a rendőr ugyanis nem egy egyszerű gengsztersztorival, hanem az „éterezés” taktikájával, azaz a célpont racionális gondolkodásának kiiktatásával és az érzelmeire hatással éri el, hogy megbízzanak benne és bevegyék a buliba. Ironikus, hogy a linearitást megtörő dramaturgiának köszönhetően az éterezés technikájáról először pont a megtévesztett gengsztertől hallunk, és csak később tudjuk meg, hogy a rendőr is ugyanezt az eszközt alkalmazta a beépüléséhez bandába. Úgy látszik, mindegy, hogy a törvény nevében, vagy ellen cselekszik az ember, az eszközök ugyanazok, innentől kezdve pedig megkérdőjeleződik, hogy mi, vagy ki számít jónak és rossznak. Ráadásul az amatőrizmus is mindkét félt jellemzi, hiszen sem a rendőrök, sem a bűnözők nem tudják sikeresen végrehajtani a tervezett akciójukat. Ez hát a kis magyar valóság, mely a díszlet rideg, fémes világába kampányplakáttal és reklámszatyorral tör be.

Nagypál Gábor és Kaszás Gergő

Bár a karakterek háttértörténeteiről többet megtudunk, a szereplők – ahogy a filmben is – egyformán szórakoztatóak és sematikusak: egyedül a Román (Mucsi Zoltán) és a rendőr/Szerb (Nagypál Gábor) figurája enged meg összetettebb jellemábrázolást, és ad teret valódi emberi érzelmek és kapcsolatok kibontakozására. E hiányt a színészek és a dialógusok mégis képesek elfeledtetni velünk. Érezni lehet, hogy Székely igyekezett a színészekre írni a szerepeket, ennek eredményeképpen születhetett meg a Mucsi Zoltán által játszott Román önironikus monológja is, melyben arra kéri a társait, hogy jegyezzék már meg egy életre, hogy nem Jánosnak, hanem Zoltánnak hívják azt a férfit, akin kívül nincs még egy olyan magyar színész, aki annyit káromkodott és üvöltött volna, mint ő. Az előadás másik erősségét a dialógusok és a bennük elhangzó éles poénok adják: míg a Kutyaszorítóban gengszterei a borravalóról és Madonna slágereiről, addig a Kutyaharapás bűnözői a Saul fia című filmről és közvetetten a magyarságról vitatkoznak, hiszen az Ukrán szerint egy zsidókról szóló filmet nem lehet magyar műnek tekinteni, és rögtön fel is hozza ellenpéldaként a Honfoglalást, az egyik legnagyobb magyarral, Franco Neróval a főszerepben. De példaként szolgálhat még erre egy másik filmből átvett jelenet, az álnevek kiosztásának az újraírása is. Míg a filmben az adja a poént, hogy a szereplők különböző színkódokat kapnak – így lesz például a Tarantino által játszott karakterből Mr. Brown, ami szerinte úgy hangzik, mint a Mr. Fos – addig az előadás figurái azon kezdenek el vitatkozni, hogy ki vegye fel a cigány, a román, a szerb, az ukrán, vagy épp a zsidó nevet.

Fodor Tamás

Az előadás dramaturgiája a film flash back-technikáját követi azzal a kiegészítéssel, hogy az időbeli ugrásokat a Dead Line Airlines tévéreklámja köti össze: Pálmai Anna stewardess-karaktere a Halál Angyalaként tündököl, aki ijesztően bizarr mosolyával igyekszik felkészíteni a rendőrspiclit a halálra. E szerepével pedig felidézi az előadás elején felmerülő vitát a Saul fiáról, mely a Zsidó szerint nem Auschwitzról szól, hanem az ember felkészüléséről a halálra. Ezek után az Ukrán vajon a Kutyaharapást magyar előadásnak tartaná?

Székely Csaba: Kutyaharapás (Nézőművészeti Kft., Vádli Társulás, Jászai Mari Színház)

Díszlettervező: Varga-Járó Ilona. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. Dramaturg: Szikszai Rémusz. Videó: Újvári Csaba. Fény: Mervel Miklós. Hang: Molnár Péter. Szakmai tanácsadó: Ambrus Attila. A rendező munkatársa: Gyulay Eszter. Rendező: Szikszai Rémusz.
Szereplők: Fodor Tamás, Bercsényi Péter, Nagypál Gábor, Mucsi Zoltán, Király Attila, Kaszás Gergő, Katona László, Szikszai Rémusz, Kovács Krisztián, Kardos Róbert, Pálmai Anna.

Szkéné Színház, 2016. szeptember 10.