Nagy Dániel: Cirkusz VII. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

VII. rész

A carbid lámpák kigyúltak, a cirkusz levegője nehéz, kábító lett, az előadás ideje már elérkezett, a nép azért még mindig tolongott a bejáratnál.
A komédiások a cirkusz végében felállított selyem sátracskában gyülekeztek, a Remike sátrában, William, Joszi bácsi, Carri, Trugel és Boluger a sátor egyik végében; az ellenpárt: Pinkár, Vilekon, Nikolaus, Petres, Negró, Balaga, Emanelus, George, Diné s még néhány statiszta a sátor másik végében. Remike a sátor közepén egy márvány medence szélén ült, puha, zöld szőnyegen, s némán a medencébe nézett. A többiek nem szóltak. Az arcukon remegő sápadtság, egy parányi kétségbeesés, egy csúnya, bűnös vállalkozás pillanatnyi bűntudata, s a Remike szavát lesték.
A szép leány a medencében vonagló képet nézte; meztelen víziókat, csupa fiatal férfit, akik sebeik miatt jajongtak, s a teste reszketett a véres képzelettől. Egyszer felütötte a fejét, bágyadtan végignézett a komédiásokon, aztán felállt; a szemeiben megvillant az ördögi fény, s minden átmenet nélkül kacagni kezdett, aztán a komédiásokra kiáltott:
— Ti itt vagytok? Mit vártok itt? Mire vártok még? Gyáva banda! Hogy ül itt, hogy sápad, hogy remeg a sápadt arca mindegyiknek, miért? Talán haboztok? Talán valami megbánás, félelem az az arcotokon? Talán nem vagyok elég szép? Nem vagyok eléggé kívánatos? Nos, nézzetek. Ez a vörös pongyola nem minden, ez nem én vagyok, ez csak a titkok takarója. Levetem, ha nem jó vagyok nektek így; nézzetek hát.
A ruhát kikapcsolta a vállainál, s az a lábaihoz csúszott le.
— Nos, ki nem szeret?
Vékony, selyemingét két szalagocska tartotta, eloldta a csokrokat, az inget labdává göngyölte, s a komédiások közé dobta.
— Ki akar közületek?
A komédiások arccal a földre borultak, feléje csúsztak.
— Ó, nem! — kacagott forrón Remike. — Ne merjetek idejönni. Ma egy sem; holnap talán mind.
Előrehajolt, apró, lakkcipős lábát hátra nyújtotta, az ujjával gyerekesen, becézve fenyegette a szerelmeseket, mosolygott és suttogva mondta:
— De az legelőször, aki a legérdemesebb lesz erre a kitüntetésre. Itt a medence, kedves és finom, talán sok pénzetekbe is került a megépítése, de vért akarok bele, vért, sokat, egészen tele, és ha megfürödtem benne... ti csak azután jöhettek. Először az, aki a legtöbbet hozza. Na induljatok. Azt hiszem, ideje már, hogy kezdődjön. Előadás alatt csak az lépjen be hozzám, aki hoz valamit.
William, kezdjed. Rajta, fiúk!
William, a bohóc, erre felugrott, a Remike ingét felkapta a földről, meglobogtatta a levegőben.
— Ez lesz a zászlónk! — kiáltotta, és kirohant az inggel a sátorból.
A többiek utána siettek, az ingből mindegyik szakított egy darabot magának, s e rongyokat lobogtatva a publikum felé mentek.
Remike ekkor a szőnyegre vetette magát, újra kacagott, lábaival kalimpált, s mikor kívül egy hosszú, éles csengetés hangzott el, a medencéhez ment, a két kezét összekulcsolta, s az első becsöppenő vért leste.
A csengetést gyors egymásután még kettő követte, s az előadás megkezdődött.
A cirkuszban fülledt volt a levegő, az emberek zsúfolásig megtöltötték a hatalmas arénát, s mikor a harmadik csengetés elhangzott, a komédiások a porondra léptek.
William ekkor magasra tartotta a Remike ingéből nála maradt darabot, s kiabálni kezdett.
— Uraim! Barátaim! Fiaim! Szülőapáim! Ide figyeljetek. Ma ingyen cirkuszt rendeztünk nektek, a ti részetekre, a ti gyönyörötökre, a ti boldogulásotokra. Jegyezzétek meg, mi nem akarunk boldogok lenni, mi szenvedni akarunk, mert mi erre születtünk. Ellenben ti, fiaim, szülőapáim, mások vagytok, nektek boldognak kell lenni, mert ti az úgynevezett nép vagytok, aki tulajdonképp szent és sérthetetlen, mint az Isten. Értetek tenni, nektek élni, miattatok gyötrődni nekünk a gyönyörök gyönyöre. Íme tehát, az előadást megkezdjük. Az első szám egy furulyaária lesz. Egy úgynevezett orr-furulyaária, tekintettel a fafurulya hiányára. Egy, kettő, három, kezdjük barátaim.
A mutatóujját az orrára tette, ugyanígy csinált Joszi bácsi, Trugel, az álomolvasó és Boluger, a jós is. Mielőtt azonban belekezdtek volna a furulyázásba: Pinkár lekapta a fejéről a kalapot, ráütött vele Nicolaus medvetáncoltató fejére s a fogait rávicsorította.
— Rögtön kezdeni! — ordította, azután a publikum felé fordult:
— Felkérek minden fület, szájat és szemet, hogy ide hallgasson, ide mosolyogjon, ide nézzen a mi furulyázásunkra, mert az az igazi nóta, amit mi fújunk, és a legszebb, ahogy mi fújjuk. Amazok svindlerek, kedves jó publikum, az ő furulyázásuk fals, mint a citrom íze. Kezdjük hát.
És rákezdték. Érthetetlen zagyvaság volt, amit furulyáztak, pedig nagy igyekezettel fújták. A mutatóujjukkal billegették az orrukat, s így reszketősen, trillásan, érzelgősen hangzott az orrduda, de azért mindenképpen nagyon csúf macskazene volt a hangja. Belevörösödtek, beleizzadtak a játékba, s közben bájosan sandítgattak a publikum felé. És a publikum türelmesen, sőt átszellemülve hallgatta a citromízű bohóckodást, s lassan-lassan a taktust kezdte verni a lábával a zenéhez. Ezt a művészek hamar észrevették, ekkor még tüzetesebben nekiláttak a furulyázáshoz, a fejükkel integettek, hajlongtak, forgatták a derekukat, s egyszer csak a publikum legnagyobb része táncra perdült. Ekkor a William bandája egy kis szünetet tartott, s William torkaszakadtából kezdte kiabálni:
— Uraim! Gyermekeim! Szülőapáim! Végtelen örül a szívem, hogy furulyázásunk gyöngy dallama a lelketekhez férkőzött. Látom, táncolni akartok. Látom: az ősi vér kipiroslik az orcátokon, látom, amit látok, de hogy jót, szépet és kellemeset látok, ez szentigaz. Kérlek benneteket, harsogjátok el közlelkesedéssel a mi bandánk dicsőségét, kiáltsátok fennhangon: hogy az a nóta a legbájosabb, amit mi fújunk, az a hang a leggyöngyebb, amit tőlünk hallottatok, és kiáltsátok, sőt ordítsátok, hogy a föld is zengjen bele: a másik banda nótája hamis, hazug, és a mi nótánkra akartok táncolni, csak a mienkre. Éljen, fiaim, a mi furulyánk, és éljek én. Vivát, vivát, vivát!
— Vivát — ordította a publikum egy része, s a kalapjukat lengették a levegőben.
Ekkor Pinkár is leintette a bandáját, gyorsan a medvetáncoltató hátára kapaszkodott, onnan kiáltotta a publikum felé:
— A szemeimből vérkönnyek cseppennek vissza a szívemre, és a szívemről vissza a szemembe, amelyek örömkönnyek is, bánatkönnyek is, azaz vegyes keverék könnyek, és úgy érzem, térdre is kellene borulnom, még táncolnom is kellene dühömben. Mert látom, hogy egy hitvány, söpredék rétege a földnek, vagyis a jelen, igen becses cirkusza, szembehelyezkedik velünk és veletek, édes csibikéim, veletek, drága rigócskáim, akik megértettétek az idők furulyaszavát, az igaz szót, és arra kívántok bájos táncot lejteni, azokkal szemben, akik elég balgák és szamarak, hogy nyársra húzatják magukat egy hamis kvartettért. Mert mi fog ebből kisülni? Az, fiaim, hogy amint a szemetek pillantásából látom: nem fogjátok tűrni, hogy itt más is táncoljon, igaz-e? Ne is feleljetek, én a szívetekbe látok. Egy csárdában csak egy dudás lehet, ez tiszta igazság. S minthogy a csárda most ez a cirkusz, s ennek a cirkusznak ti vagytok a legkülönb emberei, mi meg a legkülönb furulyásai, világos, hogy az az egy dudás csak mi lehetünk, igaz-e? Ne is szóljatok, én a szemetekből látom, hogy igaz. Figyeljetek tehát ide, hogy mit mondok.
— Semmit se mond! — kiáltotta közbe William. — Legokosabban teszi a tisztelt publikum, ha bedugja a fülét és nem hallgatja ezt a strébert. Fel a táncra, az én nótámra. Hajrá, előre!
— Csönd, kedves kolléga! — ordította Pinkár. — Ezt a hangot nem tűrheti a nagybecsű közönség, ez becsületsértés. Ezennel felhívok minden igaz embert, álljon mellénk. Aki az emberiség nagy ügyét tartja szem előtt, az sorakozzon ide a hátunk mögé. A többit azután meglátjuk.
William torkaszakadtából kiáltotta:
— Aki viszont az igaz embernél is igazibb ember, az ide sorakozzon.
Az emberek sorakozni kezdtek a Pinkár társasága mögé és a William társasága mögé is. William közben folytatta:
— Íme, igen tisztelt felebarátaim, kibontom szent lobogónkat, amelynek színe és formája a ti imádságtok megihletője és az örök boldogság szimbóluma. Sorakozzatok alá, csókoljátok meg e szent rongyocskát, amely Remike, a világ legigézőbb hölgyének ingdarabja, és kiáltsátok teli tüdőből: vérünket és életünket érte.
A publikumnak az a része, amely a William bandája mögé sorakozott, ordítani kezdte: vérünket és életünket érte.
William, Joszi bácsi, Trugel és Boluger nagyot nyeltek a boldogságtól, és éppen a furulyázásba akartak kezdeni, mikor Pinkár előrántotta a nadrágülepéből a maga rongyát, és torkaszakadtából kezdte ordítani.
— Le vele, le vele! Amit mond, amit gondol, piszok hazugság, meggyalázása a kornak, az igaz eszmének. Azt mondja, hogy az a fecni az örök boldogság szimbóluma, holott az a fecni a Remike ingének a legaljából való, a csipkéje annak is itt van Nikolaus komámnál. Ez viszont, ez a magasztos jelkép, amelyet, íme, isten kegyelméből nekem adatott meg fennlobogtatni: a Remike drága ingecskéjének pont a hónalj alatti része, tele üde, pikáncs illattal és némán zengő zsolozsmával, s azt mondom, ez az örök boldogság szimbóluma, ezt kövessétek, erre esküdjetek, ezért éljetek, haljatok. Mert nézzétek, barátaim! Azaz, hogy ne nézzétek, legjobb, ha nem néztek, nem hallotok, behunyjátok a szemeteket, befogjátok a fületeket, és csak előre, előre, tűzön-vízen át, arra, amerre fennlobogni érzitek ezt a dicső zászlót. Ezt a pikáncsat. Kiáltsátok hát, hogy Isten titeket úgy segéljen, és csókoljátok meg ezt a pikáncsat, és aztán majd meglátjuk, ki tud szebben dudálni.
A tömeg végigcsókolta a drága szimbólumot, megesküdött, hogy Isten őtet úgy segélje, s azután ez történt:

***

Ajándékba elküldjük Önnek a teljes regényt, ha támogatja a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt:

1. Utaljon át tetszőleges, de legalább négy számjegyű összeget a Líra és Logika – Kulturális Alapítvány bankszámlájára! Számlaszám: 11707000-20003672
2. A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz"
3. Küldje el a tranzakció adatait erre az e-mail-címre: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
4. Elküldjük Önnek az ajándék-e-bookot három formátumban (PDF, EPUB, MOBI). Amennyiben három munkanapon belül nem kapja meg, érdeklődjön ezen a telefonszámon: +36205680921

Köszönjük, hogy támogatja alapítványunkat.
Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu