Nagy Dániel: Cirkusz XIII. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XIII. rész

— És te azt hiszed, Belzebub, meg lehet ezt csinálni?
— Meg. Az Isten most a földön van, és egész könnyen fog menni.
— Helyes. Csak minél gyorsabban, mert türelmetlen vagyok. Az Istennek azt mondtam, be fogok menni a mennybe, és akarom, hogy nekem legyen igazam. Én vagyok ma az úr és senki más.
— Hát én?
— Te? De először én és te is csak azután. Azt hiszem, ennyit megérek neked.
— Meg. Csókolom a térded, jól van, kedves.
— Tréfálsz?
— Nem.
— Mert, hogy a földet én uralom, azt nem tagadhatod.
— Dehogy tagadom. Egy, amit nem tagadhatok.
— S ha a földet uralom, mondd, miért ne uralhatnám a mennyet is?
— Úgy van. Aláírom.
— Énértem remeg a fél világ, rólam beszél az egész világ, az én képemmel alszanak, az én mosolyomért esengnek — miért ne hódíthatnám meg az eget is? Nem vagyok elég szép? Rendben van az út?
— Úgy látom. Az ördögeim már régen áttörték a vérfalat, egy nagy darabot az Isten fejére is dobtak mentében. Induljunk. A vér elég bőven jő, csókolj és menjünk.
Remike a telefondrótot a nyakába akasztotta, átkarolta az ördögöt, a felzuhogó vért arra irányították, ahol az ördögök lyukat vágtak a vérfalon, s egyszer csak a mennyország kapuja előtt voltak. Belzebub bekopogott.
— Vészhírt hozok — mondta — vészhírt az Istenről. Nyissátok ki.
Szent Péter kilesett a kulcslyukon.
— Ki az?
— Én és az új Isten.
Remike érces, messze csengő hangon kiáltotta:
— Az új Isten, a vér istennője.
Szent Péternek a torkán akadt a levegő, reszketni kezdett.
— Új Isten? Ilyent mi nem ismerünk.
— Te, Péter — mondta az ördög —, ne komédiázz, mert pórul jársz.
Remike vérveres lett, a telefondrótot a szájához kapta, és lekiáltotta a komédiásoknak.
— Fiúk, ma angyalbőrbe bújok, hogy a győztes számára isteni gyönyöröket vihessek. Csak vért, vért, szakadatlanul. Változtassátok át vérré a vizet is, a könnyeket is, csak vért, vért, vért, amennyi van, mind. A gondolatom nálatok van, a szívem értetek dobban, vért, fiúk, vért, vért, többet, sokkal többet, mint eddig.
— Ó — hörgött fel a cirkuszból a szerelem tompa esdeklése — ó... és a vér megduplázódott.
A cirkuszban ekkor már mindenkinek elment az esze, mindenkit felakasztottak, aki nem akart táncolni, s a vér duplán zuhogott az ég felé a medencéből.
Remike kifeszített keblekkel állt a vérsugár csúcsán, s kacagott.
— Ne nyissátok ki, úgyis bedől.
A vér az ajtónak feszült, s a mennyország kapujának acélpántjai recsegni kezdtek.
— Na, Péter — kiáltotta be Belzebub —, nyitod-e már?
— Nem — mondta Szent Péter, s az őrház csengőjét riadóra rázta.
Az angyalok összeszaladtak, Szent Péter valamit mondani akart nekik, de már nem volt hozzá ideje: a zuhogó vér bedöntötte a kaput, s az angyalokat lesodorta a lábukról.
Vészkiáltások, sikolyok hasítottak át a mennyen, olyan zűrzavar lett, mintha a földön lett volna a menny.
Remike és az ördög karonfogva léptek be, s a szép lány kiadta a parancsot:
— Jöjjenek ide a miniszterek, kancellárok, főhadvezérek, előimádkozók és az előkelők.
Mikor senki sem jelentkezett, az ördög a vérsugár tetejére állt, és így szólt:
— Mi, saját kegyelmünkből és akaratunkból a mindenség urai, kihirdetjük a statáriumot. Próbáljon valaki nem idejönni, ha hívjuk. Jöjjenek ide a miniszterek, kancellárok, főhadvezérek, előimádkozók és az előkelőségek. Az új Isten parancsolja.
A szava dörgött, a beözönlő vér zúgott, a miniszterek előbújtak lugasaikból, s az új Isten felé mentek. A kancellár Remike elé állt.
— Mit akarsz itt?
— Boldogítani benneteket és a világot.
— Boldogítani? Hiszen mi boldogok vagyunk.
— Az nem igaz — mondta Remike. — A ti boldogságtok csalfa boldogság. Az igazi boldogság egészen más. Nézzetek ide. Látjátok ezt a pirosat? Ez vér. Az igazi boldogság tehát ez. Kiereszteni az erekből a vért, és fürödni benne. Ez olyan, mint az ópium. Szívtatok már ópiumot? Na lám, még ezt sem szívtatok. Hát ez olyan, mint a csók. Csókoltatok már? Az én csókom az örökmámor. Gyertek ide, csókoljatok meg. Megerősítelek benneteket miniszteri széketekben, és az ajkam a tietek. Ez az ajk.
Mosolygott.
— Na, ki jön elsőnek? Na, kancellár úr!
A miniszterek álltak, földre sütötték a szemeiket.
— Mi nem csókolunk meg — mondta a kancellár —, mert olyan vagy, mint a rothadt alma. Mi nem fogadunk el Istennek, mert Isten csak egy van, a mi örökkévaló jó Istenünk. És felszólítunk, távozz innen, ne mocskold be e szent helyet.
Remike kacagott.
— Úgy? Fütyülök rátok.
S titkon a Belzebub fülébe súgta:
— Gyere, ezekben nincs vér. Alpári lények. Itt vagyok, itt voltunk, mit akarunk még itt? Látod-e az Istent?
— Nem. Innen nem lehet látni.
— De találkozol még vele ugye?
— Azt hiszem.
— Nos, mondd meg neki, hogy itt voltál a babáddal, azaz a babád itt volt veled, s ha akart volna, ha gusztusára való lett volna ez a borzasztó fehérség, itt is maradhatott volna, kedve szerint. Csak ezt akarom. Mi nekem ez a múmiacsorda? Unom. Nekem élet kell, amelyik lüktet, amit a vér lendít. Gyerünk.
— De itt azért csókoljunk egyet — kacagott az ördög. Remikét ölbe kapta, egy csipkebokorba bújt vele. A lábaihoz borult.
— Királynőm. Egy kis angyalvér se ártana neked, miért nem maradsz?
Remike kedvetlen volt.
— Unom ezt, Belzebub. Nincs méreg, tűz, körmös vadak, s a kések is túl fényesek. Az enyémeket jobban szeretem. Az igazibb. Több a nyersanyaga, az érce, a dúvada. Itt alig káromkodnak, itt olyanforma ez, mint valami kripta a békáival, gyere. Azt hiszem, Isten őfelsége nem henceg, és nem sért máskor.
— Ne törődj a jövővel, ez ami itt van, a te gyönyöröd.
Nemsokára egy angyal jelent meg a csipkebokor függönye előtt, s bekiáltott hozzájuk:
— A kancellár követe van itt. Száz angyal éppen most szállt le a földre, áttörték védőfalatokat, s az a parancsuk, hogy előkészítsék a mi jó Istenünket. Pusztuljatok, mert jaj nektek.
Remike és az ördög meghökkentek egy kicsit, s az ördög felállt.
— Megyek a földre — mondta. — Te itt maradsz. Ez a hely neked való.
Kiugrott a csipkebokorból, köpenyét a fejére húzta, s a vérzuhatagban elfutott.
Remike egyedül maradt a csipkebokorban, s az angyal felé tárta a karját.
— Gyere, csókold meg a szájamat, angyal.
Az angyal hátralépett, arcul köpte.
— Te rút!
Elfutott.
Remike megijedt, a szájához szorította a telefondrótot.
— Halló! Dicsőséges szerelmetek az Isten országába érkezett; áldás, hála és legforróbb csókom érette. A verseny azonban még nem dőlt el. Mindegyikőtök derekasan kitesz magáért, megható a versengéstek, de a végső diadal még messze van. Igyekezzetek tehát, annál inkább, mert itt ellenségeink vannak, s ha hűségetek hozzám nem az az igazi, forró őszinteség, mint régen — elvesztem.
A cirkuszból visszatelefonálták:
— Hűségünk ugyanaz az igazi, forró őszinteség, s szerelmünk is ugyanaz a forró és ugyanolyan öröktüzű.
— Nos, vért tehát, fiúk. Most kezdődik az élethalálharc, most kezdődik az acél pattanása, a játék fináléja. Most, mikor bacilusok ólálkodnak a testünk körül, most, amikor a rugalmas acél alá szikrát dobtak — a finálé. Vért, fiúk!
Fegyveres angyalok közeledtek a csipkebokor felé, de Remikét a magasba röpítette a friss vér.
A telefondrót állandóan a száján volt, és állandóan röpködött rajta a remegő sikoly.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu