Turbuly Lilla: Minden nappal közelebb

SORSKÚT – TÁRCANOVELLÁK

A túlsó part meg... Ne féljen, aranyom, még csak kóstolgatjuk egymást.

Egyet lépett, egyet pihent. Egyet lépett, egyet pihent. Ebben a szigorú, belülről diktált ritmusban közeledett: a botjával indított minden új ütemet, mellé tette a jobb lábát, végül odahúzta a kifelé hajló, satnyább balt is.
Nyár eleje volt, június, még alig voltak a tóparton, pedig az időre nem lehetett panasz. Egy kopasz férfi, akiről nem lehetett eldönteni, hogy apja vagy nagyapja a víztől húzódozó, kétévesforma kisgyereknek, a vaslépcsőn állva, folyamatos duruzsolással nyugtatgatta a nyakába csimpaszkodó kisfiút. Egy kamasz a stéghez kikötött sárga vízibiciklin heverészett. A túloldali lépcső mellett, amihez a régimódi, fekete úszónadrágos öregember közeledett, két nő pihent. A fiatalabb nemrég jöhetett ki a vízből, félárnyékban süttette magát, az idősebb meg egy hatalmas fűzfa alá húzódva, kényelmes kempingszékben bámulta a vizet.

mindig1
Az öregember a két nő melletti padhoz támasztotta a botját, majd egy adjonisten után – most már minden támasz nélkül, még lassabban, még apróbbakat lépve – elindult a tó felé.
– Remélem, úszni jobban úszik – mondta a fiatalabb nő a fejét csóválva az idősebbnek, aztán egyik kezében egy törülközővel, a másikban egy száraz fürdőruhával, elindult a zuhanyzó felé.
De az öregember nem úszott, csak sétált a túlpart felé, a földi vánszorgásához képest szinte könnyedén, vagy még egyszer olyan gyorsan. Először csak a hasáig ért a víz, aztán egyre feljebb, a melléig, a vállgödréig. Az idősebb asszony a szemét se merte levenni róla, míg a fiatalabb – most már a fekete helyett egy kékcsíkos fürdőruhában – vissza nem ért. Akkor is csak addig fordult a másik felé, míg biztos nem lett benne, hogy követi a kinyújtott karja nyomát.

mindig2
– Mit akar ez? Már csak a feje áll ki!
Most már ketten nézték meredten az ezüstszürke fejet a szemfájdítóan csillámló víz fölött.
– Te, itt még úszómester sincs, én bemegyek utána... – indult volna a fiatalabb, de akkor az öregember végre tett egy negyed fordulatot, és a parttal párhuzamosan kezdett sétálgatni, lassan, egyenletes ritmusban, megállások nélkül. Mintha egy fehér labda ringatózott volna a vízen.
– Nahálistennek – sóhajtott fel a fiatalabb, aztán termoszt vett elő, kávét öntött. De az idősebb továbbra sem vette le a szemét a még vagy negyed óráig ide-oda guruló fehér labdáról, csak amikor végre közeledni kezdett a parthoz – a kihűlt kávét is akkor hörpintette fel.

mindig3
Ahogy az öreg egyik lépcsőről a másikra húzódzkodva araszolt kifelé a tóból, úgy költözött vissza az ólmos lassúság is a mozdulataiba. A fiatalabb nő odavitte neki a padhoz támasztott botot.
– Már azt hittük, át akar gyalogolni a túlsó partra! Amilyen messzire bement...
– Jót tesz a lábamnak. Úszni sose tudtam, csak járkálok, de mintha tíz évvel fiatalabb lennék, amíg benne vagyok. Itt lakom az utolsó házban, most már csak egyedül, az időmből kitelik. A túlsó part meg... Ne féljen, aranyom, még csak kóstolgatjuk egymást. Minden nap egy kicsikét közelebb.
Azzal elindult, ugyanabban az egyet lép, egyet pihen, bot előre, követi a jobb, melléhúz a satnya bal ritmusban, ahogy jött. Pár lépés után még egyszer visszafordult:
– Minden nappal egy kicsikét közelebb. Hosszú még a nyár. Odaérek.

2015. szeptember 1.

mindig5

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu