Nagy Dániel: Cirkusz XXI. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XXI. rész

Gruncser úgy hallgatott a köpenyeg alatt, mint egy görögdinnye. A városban azonban odaverte egy kicsit az orrát az Isten oldalához, jelezte ezzel, hogy szólni akar.
Az Isten a köpönyeg alá dugta a fejét.
— Mit akarsz, fiam?
— Baj lesz — súgta Gruncser —, kivégzik a tábornok urat, meglássa. Engem meg belöknek valami gödörbe, meglátja. Én még életemből emlékszem, hogy ilyenkor baj szokott lenni, ha csendőrök viszik az embert, s különösen mostanában mindenkit felakasztanak, aki békességet akar — úgy hallottam. Próbáljon valahogy kiszabadulni a tábornok úr ezeknek a kezéből, mert meglássa, hogy felakasszák.
— Hová akasztanak?
— Hová? Majd megtudja. A kötelet a nyakára akasszák, a másik végét meg egy oszlopra, és úgy megrántják alulról a lábát, hogy mindjárt kificamodik tőle a nyakcsigolya. Tessék csak nézni, itt megy két szürke ló, egy kis szürke, meg egy nagy szürke, nem tetszene tudni átváltoztatni kettőnket ilyesmivé? Engem kis szürkévé, tábornok urat meg nagy szürkévé, akkor legalább menni is gyorsabban tudnánk, meg a bajtól is megszabadulnánk.
Az Isten semmit sem szólt, gyorsan láthatatlanná tette magát és Gruncsert. A csendőrök a puskájukhoz kapkodtak, összevissza forogtak, biztosan azt hitték, hogy a foglyuk megszökött, és se szó, se beszéd, az arra menő két szürkét gyorsan kifogták a kocsiból, a hátukra ültek, elnyargaltak a szökevény után — vaktába, amerre a lovak vitték őket. Az Isten ekkor magát is lóvá változtatta, Gruncsert is, kis szürkévé meg nagy szürkévé, és belebújtak a hámba, és tovább húzták a kocsit.
— Ezt a szegény embert haza kell hogy vigyük — mondta az Isten —, azután majd ott hagyjuk.
A szegény ember valami hetibéres kocsis volt, s mikor azt látta, hogy kifogják a lovait, bóbiskáló fejét felütötte, valami szép, nagy káromkodásra készült, s mikor azt látta, hogy megint a kocsijában vannak a lovak, és tovább húzzák a stráfkocsit, a homlokát végigtörölte, és ezt mondta:
— Nahát, nem kész bolond az ember? Úgy láttam, mintha elvitték volna a lovakat, pedig hát...
A kisebbik deresre jót húzott az ostorral, s csak magában mormogta:
— Ez a sorozás egészen elveszi az ember eszét, süllyedne már el ez a világ — s még egyet ráhúzott a kis szürkére.
Gruncser sokallani kezdte a dolgot, felrúgott a kocsishoz. A kocsis rákiáltott:
— Híj az anyád, még rúgni mersz? Nincs nekem elég bajom?
Jót a hátára húzott, s Gruncser odasúgta az Istennek:
— Siessünk, tábornok úr, húzzuk haza ezt a disznót, cudar nagyokat vág rám.
Otthon a szegény ember leszállt a kocsiról, a gyeplőt a lovak közé dobta, a feleségéért kiáltott.
— Gyere ki, te rongy.
Az asszony kiment, egy kicsit mintha megijedt volna az ura hangjától.
— Mi leli megint? Ki bántotta?
— Az Isten bántott — mondta a kocsis. — Az bántott. Az, aki megteremti a rongy életet a földre.
— Én nem tudom, mi van magával — mondta az asszony —, olyan goromba már egy idő óta. Ki bántja?
— Az Isten — mondta a kocsis. — Etesd meg a lovakat, vagy hadd ott, hogy dögöljön meg mind a kettő. Éntőlem megdögölhet. Rothadjon el a föld is, meg a ló is, meg a világ is veled együtt. Rohadjon el az ég is, meg te is. Érted: te is rohadj el! Nem hallod, hogy te is rohadj el? Szólj már, mert úgy mejbe váglak, hogy arról kódulsz.
— Mit szóljak? — szepegett az asszony.
Az ember ráemelte a kezét.
— Mit szólj? Semmit. Ha be nem fogod a szád, úgy mejbe váglak, hogy arról kódulsz. — Készítettél tisztaruhát?
— Minek az?
— Hát nem mondtam, hogy sorozásra mék délután? Ötvenéves és sorozásra. Ki hallott már ilyent? Olyan elkeseredett vagyok, hogy szét tudnám törni itt a mejjedet, pedig tudod, hogy szeretlek. Mert mondd csak meg nekem, ha te okos asszony vagy: mi közöd neked a világhoz, hogy most besorozzák a te urad, és elviszik kilövetni vele a más szemét? Hát ez már mégis istentelen bitangság, és én olyan elkeseredett vagyok, hogy meg tudnám fojtani mind a négy gyereket veled együtt. Hanem rossz vége lesz ennek, meglátod. Készítsél csak tiszta ruhát, aztán ha bevesznek, agyonütöm a lovakat is, veletek együtt!
Ráncos homlokát átsimította, a szobába ment. Az asszony az istállóba kötötte a lovakat, és ő is a szobába ment.
Gruncser azt mondta az Istennek:
— Tudja, tábornok úr, mi jutott eszembe? Egy nagyon okos gondolat.
— Micsoda?
— Az, hogy a toborozást legjobb lesz ott a sorozáson kezdeni. Elmegyünk mink is ezzel a paraszttal, és ott a helyszínen megkezdjük a munkát.
Az Isten a szalma közé dugta az orrát, s csak ennyit mondott:
— Rossz az ember, fiam, s úgy látom, a cirkusz a békés emberből is állatot csinál. Nem bánom, elmehetünk a sorozásra.
Ekkor a kocsis szobájából éles sikoly hangzott ki, az asszony az udvarra szaladt.
— Öli — mondta Gruncser —, most biztosan megöli, a sikításáról hallom.
Az Isten az ablakhoz ment, kilesett.
— Nem látom csak az asszonyt. De véres.
Gruncser is kibújt a kötőfékből, szintén kilesett.
— Csak az orra vérzik — mondta —, úgy látom, nem öli, csak orron vágta. Ez nem nagy baj.
A kocsis is kijött, az asszonyra kiáltott:
— Te, haragszol? Gyere ide, ne haragudjál. Látod, hogy el vagyok keseredve. Biztosan besoroznak, mert megöltek már mindenkit, most rajtunk a sor. Gyere hát, ne haragudj. Vagy ha haragszol, legalább azt mondd meg: mi közöd teneked ahhoz, hogy például a Visztulán innen tótul, a Visztulán túl meg törökül fütyülnek-e a kutyáknak, vagy megfordítva. Mondd meg énnekem, hogy mi közöd teneked ehhez? Neked ahhoz van közöd, hogy mire én hazajövök este, tedd elém a löttyöt, amit főztél, és közben panaszkodjál, hogy a gyerekek rongyosak meg bélhurutosak. És ha ehhez van közöd, mondd, miért sorozzák be a te uradat? Ki hoz neked akkor löttyre valót, és kinek panaszkodsz közben? Erre felelj nekem, mert én magamtól nem tudok erre felelni, és mérgemben magam is orron verem itt, nemcsak téged. Adsz tiszta ruhát, vagy nem adsz?
— Ott van — mondta sírva az asszony —, már odakészítettem.
Az ember előrébb jött.
— Hát jól van, ha nem adsz; nekem így is jó. Még így jobb is, ne mondják, hogy kitisztálkodtam a tiszteletükre. Tisztálkodjon ki a fene.
A kezét zsebre gyűrte, a fejét a válla közé húzta, s elsietett.
Megyek sorozásra — mondta magában, s bevágta maga után a kaput.
Az Isten megvárta, míg visszament az asszony, aztán felvette régi alakját, Gruncser fejét a köpenyege alá dugta, s kiosont az istállóból. A kocsis ekkor egy másik kocsissal beszélgetett, aki egy rossz lovat hajtott, és a bakon ült. Egy fekete kocsi bakján, olyan talyigaféle kocsin, amelyiknek két kereke volt, és úgy nézett ki, mint valami szemetes láda.
— Sorolásra mék — mondta a kocsis a másik kocsisnak, s a kocsija mellé ballagva felkiáltott a bakra.
— Jó neked, hogy mentesítettek a cirkusztól e miatt a sintérség miatt. Most is fogházit szállítsz, ugye?
— Persze — mondta a másik kocsis. — Én csak azt szállítok. Hol élve, hol holtan.
— Ezt holtan viszed?
— Hogyne. Ezt ma kötötték fel, mert már hatszor megszökött a cirkuszból.
— Hatszor?
— Hogyne. És mikor az akasztófa alá vitték, ránk köpött és azt mondta: kutyák.
— Érdekes — mondta a kocsis. — Hallottam róla, hogy akasztanak valakit, hát ez volt az? Érdekes. Oszt leköpött, és azt mondta, kutyák? Hát érdekes. Bátor szívű ember volt.
— De megjárta.
— Az igaz. De most azért mégis jobb már neki, azt hiszem. De bátor szívű ember volt... Öreg?
— A fene tudja. Nem nagyon öreg.
— Érdekes. Oszt hatszor szökött meg? Az igaz, sokan szöknek mostanában, és azt hiszem, rossz vége lesz a játéknak.
— Mé lenne? Azé, hogy szöknek?
— Persze.
— De felkötik őket.
— Hát... ez már az ő bajuk. Én úgy gondolom, hogy ez is olyan, mint mikor túl sokat rak az ember a lovakra. Húzzák, húzzák, ameddig bírják, aztán eccer csak földhöz vágódik az egyik ló, elnyújtja a nyakát, és ütheti lőccsel az ember, nem rebben a szeme sem. Ez is ilyen lehet. Egyszer csak lefekszenek az emberek és...
— És felhúzzák őket — nevetett a bakon ülő kocsis.
— De hát... tegyük fel: ha mind lefekszik egyszer? Ki húzza fel őket? Mert meglehet, hogy mind lefekszik egyszer, nem igaz?
— Hát meglehet. De az talán még nagyon soká lesz.
— Hát meglehet.
A bakon ülő kocsis megcsapkodta a lovát, a kordé megzökkent, a temető felé fordult. A másik kocsis mélyebbre húzta a válla közé a fejét, s meggyorsította a lépését.
— Utána menjünk? — kérdezte az Isten Gruncsertől.
— Utána — mondta Gruncser. — Csak utána. Én ugyan nem nagyon szeretem az ilyen beszédeket, mert baj lehet belőle, de ha toborozni akar a tábornok úr, csak utána. A sorozás a legalkalmasabb, ott még civil az ember.
A kocsis után mentek, s az Isten megkérdezte útközben:
— Mi is az a sorozás, ha már oda megyünk?
Gruncser ümmögött valamit, aztán elmagyarázta:
— A sorozás, az olyan, mint mikor a tehénpiacra megy a tábornok úr, és azt látja, hogy a mészárosok megtapogatják a tehén gerincét. Azért, hogy elég jó állapotban van-e vágási célra? Na hát, ilyen a sorozás is. Megtapogatják az ember gerincét, hogy elég jó állapotban van-e vágási célra? Ilyesvalami.
— Kik tapogatják meg?
— Az orvos urak.
— És aztán levágják, akit megtapogatnak?
— Dehogy vágják le. Ők csak liferálják tapogatás után. Mint a kupecek. Ők csak kupecek. A cirkuszba vágják le őket — hiszen látta, tábornok úr.
Közben a sorozáshoz értek, a kocsis elvegyült a társai közt, az Isten megkérdezte Gruncsertől:
Ezek a tehenek?
— Tehenek? — csodálkozott Gruncser. — Dehogy tehenek. Emberek.
— De ezeket tapogatják majd?
— Ezeket. Rossz bőrben vannak, amint látom, de ez már a szemét, amint látom. A hizlaltak már elenyésztődtek.
— De ezekkel lehet beszélni, ugye?
— Hogyne. Hanem menjünk be a szobába, ott látjuk meg, kivel érdemes beszélni. Akikre rámondják a szentenciát. Itt girhesek is vannak, ezekkel sok baja lenne a tábornok úrnak.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu