Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 23. BEFEJEZŐ RÉSZ

Esti mese felnőtteknek
23. rész: Minden megoldás érdekel

Rábeszéltem a lakókat, hogy fogadják el a cserelakásokat. Kerberéknek elhurcolásban, Oláhéknak kitelepítésben volt már tapasztalatuk. A volt bérház kísértetházzá változott. Lontay Ágit feleségül vettem. Friderika...
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„Főleg a cselédlépcsőn törtek rám a szellemek, de a szemközti házban lakó öngyilkos Margitka is gyakran integetett felém a negyedik emeleti folyosó korlátjára támaszkodva."



23. rész
Minden megoldás érdekel

Pirosdi doktorral egyébként akkor fűztem szorossá és megbonthatatlanná a kapcsolatomat, amikor segítettem neki a ház lakóinak kisemmizésében. Pirosdi és az általa képviselt érdekcsoport már akkor kiszúrta közös nagy lakhelyünket, amikor a környéken elkezdték robbantgatni az épületeket. A későbbi menő ügyvéd azokban az években kezdő jogtanácsos volt az ingatlankezelő vállalatnál, és arról ábrándozott, hogy nem ragad bele a trágyaszagú szocializmus pénztelen, szürke unalmába, hanem igazi nagymenő lesz. Hogy hogyan, és mi módon, arról lövése sem volt, de minden megoldás érdekelte. Ez a hozzáállás annak idején a sikeres érvényesülés kulcsa volt. E három szó (minden megoldás érdekel) nemcsak az alany elszánt ambiciózusságára utalt, hanem azt is jelentette, hogy a jogszabályok kreatív kijátszása neki nem okoz lelkifurdalást, és nem is képez áthatolhatatlan akadályt. A három szót eleinte csak sokat tapasztalt férfiak és asszonyok súgták eladók fülébe akkor, amikor valamilyen hiánycikket kellett beszerezniük, később már az írott sajtóban is mindennapossá vált: a lakáshirdetések kvázi jeligéjeként arra utalt, hogy – bár szigorúan tilos – tanácsi lakást is szívesen ad-vesz a delikvens. A tanácsi lakások magánforgalomban történő értékesítése a „nem lehet, de mégis lehet" kategóriájába tartozott. Hasonló, csak egy kicsit bonyolultabb jelenség volt a munkakerülés: munkahelyen kívül ugyanis nem lehetett, de azon belül annál inkább, sőt szinte kívánatos és elvárt volt. Pirosdi is nagyon visszafogottan viselkedett az állami irodában, minden alkalommal négyszer-ötször is meggondolta, neki kezdjen-e feladata végrehajtásához. De ha privát ábrándjainak megvalósításába fogott (természetesen munkaidőben), egyből szorgalmas, elnyűhetetlen és felkészült munkaerővé változott. A kilencvenes évek elején – már befutott ügyvédként – a privatizáció szakértője lett, nagy állami vagyonok magánkézbe juttatásában segédkezett, de nem vetette meg az olyan ujjgyakorlatokat sem, mint a mi házunk törvényes lenyúlása.
Kellett neki egy tökéletes helyismerettel rendelkező ember, aki rábeszéli a lakókat, hogy fogadják el a felkínált cserelakásokat. Engem mintha a jóisten is ilyesmire teremtett volna. Tevékenységem minden részletét kedveltem, a barátságos érvelést ugyanúgy, mint a burkolt fenyegetést. Az sem volt ellenemre, ha lúzereket kellett átejtenem. A legkönnyebb dolgom akkor akadt, ha az illető jelentős közműtartozást halmozott fel, és reménye sem volt arra, hogy valaha is kifizeti. Ilyenkor azzal kecsegtettem a szerencsétlent, hogy a cég majd átvállalja a tartozást. És megígértem: rögtön beindítom az ügymenetet, ha aláír néhány, ehhez feltétlenül szükséges iratot.
A legnagyobb megdöbbenés Kerberék gyors kiköltöztetését kísérte. A két öreg nagyon nehezen akarta megérteni, hogy huszonnégy órát kapnak a lakás elhagyására, még szerencse, hogy megvigasztaltam őket:
– Mire morog, Henrik bácsi, annak idején összvissz két órát kaptak, és csak két bőröndöt vihettek magukkal, mégis hazajöttek.
– Ez igaz – válaszolta az öreg, s mivel nem vitatkozott, megengedtem, hogy a költözésnél lefelé is használják a liftet.
Az Oláhékról kiderült, hogy nekik nem elhurcolásban, hanem kitelepítésben van tapasztalatuk: valamikor módos kulákok voltak, és az ötvenes években a megörökölt szép budai öröklakásukat kellett egy dél-alföldi parasztsufnira „cserélniük". Matyi ezúttal nem is nagyon tiltakozott, Mariska viszont csendesen sírdogált. De gondolom, nekik is vigaszt nyújtott, hogy eltüntetésükben a fiú a negyedikről segédkezett. Szabolcsi szülőföldjükre készültek hazatérni, állítólag egy távoli rokonuk megengedte nekik, hogy beköltözzenek egy elhagyott présházba.
A gyönyörűen felújított hajdani bérházunk kísértetházzá változott. Főleg a cselédlépcsőn törtek rám a szellemek, de a szemközti házban lakó öngyilkos Margitka is gyakran integetett felém a negyedik emeleti folyosó korlátjára támaszkodva. A Nyírőt is többször láttam a körgangon sétálgatni, nyomában mindig tévéstáb vonult. De legjobban azt a látomásomat szerettem, amelyben csütörtök délután hirtelen áramszünet keletkezett. A megdermedt Dókáné hosszú másodpercekig meg sem mert moccanni a sötét pincében, majd óvatosan bekapcsolta az elemlámpáját. Azért nem siette el a dolgot, mert attól tartott, hogy a gyilkosa előtt éppen a lámpa felkapcsolásával fedi fel a tartózkodási helyét. A sötétben piszkosul hegyezte a fülét, és meggyőződött róla: senki sincs a közelében. Korábban számtalanszor átgondolta, mit kell majd tennie, ha bekövetkezik ez a rettegett esemény, és gyakorlatilag elégedett lehetett magával: éles helyzetben halálos nyugalommal hajtotta végre az elméletben kidolgozott műveleteket. Már-már bizakodott benne, hogy élve ússza meg a kalandot, de a lámpája felkattintásakor kinyílt a folyosóvégi óvóhelyajtó, és egy hatalmas alak támolygott be rajta. Dókáné gyorsan lekapcsolta a lámpát. Nem tudta eldönteni, vajon az a valaki észrevette-e a fényt, mindenesetre csöndesen kuksolt a sötétben: rettegett és reménykedett. Az alak lassú, csoszogó léptekkel közeledett Dókáné felé. Már csak néhány lépés választotta el a helytől, ahol a potenciális áldozat lapult. Dókáné visszatartotta a lélegzetét. Aztán a mellette levő pincerekeszben felgyulladt egy elemlámpa, és a gazdája – hangjából ítélve egy meglett korú férfi – segítségért ordítva kitört a pincefolyosóra, és elkezdett rohanni, ellenkező irányba, mint ahonnan az ismeretlen közeledett. Az óriásnak több se kellett, a menekülő nyomába eredt.
Néhány perc múlva (amit Dókáné a távozáshoz szükséges bátorság összegyűjtésére használt fel) üldöző és üldözött visszaérkezett abból az irányból, amerre az imént eltűntek. A helyzet annyiban megváltozott, hogy most a csoszogó óriás – a menekülőtől elvett lámpával előre pásztázva – szabályosan rohant áldozata után. Az áldozat futás közben többször megfordult, és kétségbeesetten könyörgött az életéért. A behemót alak olyankor mindig a képébe világított. Dókáné rekesze előtt is éppen egy ilyen hátrafordulós akció játszódott le, melynek következtében a reszkető asszony megvizsgálhatta a menekülő férfi arcvonásait. Dókáné bizonyos lett abban, hogy jól ismeri azt az embert, de nem tudta volna megnevezni. Újabb néhány perc múlva az előbb még az életéért könyörgő férfi visszaérkezett, Dókáné mellé telepedett, és a fülébe súgta:
– Bújj el! Itt vannak. Minden lányt megerőszakolnak.
Dókáné akkor ismerte meg: régen halott apja volt.
Abban a pillanatban kigyulladt az összes fény, Dókáné felkapta a két szenesvödröt, és elindult a pince kijárata felé.
Otília elém vezette Friderikát.
– Ő az új munkaerő – mondta. – Emlékszel rá? Valamikor a házban lakott, aztán elrabolták.
– Nem – válaszoltam.
Bementem az irodámba, és kihoztam egy összecsavart szőnyeget.
– Ezt tisztítsa ki – dobtam le az új munkaerő elé.
Friderika nekilátott. Ugyanúgy, elmélázva súrolta, mint egykoron az anyja. Mögé álltam (hogy ne tudjon olvasni a számról), és megkérdeztem:
– Őszintén mondd meg, hallod-e, amit mondok?
A kérdésre nem reagált, de mintha nevetés rázkódtatta volna. Utána pedig leült a folt helyére, és mosolyogva rám nézett.
Még aznap délután kirúgtam. Csak olyannal dolgozhatok, akivel szót értek. Előtte még a képébe vágtam:
– Tudd meg: a Lontay Ági lett a feleségem. És két dagadt lányunk született.
Erre az egész ház felbolydult. Danikáné tátott szájjal előcsörtetett. Pálfalvy éppen hazaérkezett, Kerberné horgolt függönye félrecsúszott a gangra nyíló üveges konyhaajtón. Nyírőné kirakta a hokedlit a napra, az Oszkó lebontotta a kilincsre tekert mumusgátló cérnát. Nyírő helyszíni közvetítések után koslatott a városban, Dókáné pedig a pincében – még a kijárat előtt – leejtette mindkét szenesvödrét. Rájött megint a merevedés: az összes ujja görcsben állt.

 

- Vége -

 

© 2016 KútszéliStílus.hu