Varga Kinga: Benyomások egy próbafolyamatról

Ad de Bont: Egy fiú boszniából, Bethlen Téri Színház – PRÓBANAPLÓ -

Mentorrendező: Szikszai Rémusz. Rendezőasszisztens: Horváth Zsuzsanna. Rendező: Lazici Noémi. Szereposztás: FAZILA – Botos Éva; DJUKA – Jászberényi Gábor.

2016. november 17. 10-14h, Bethlen Téri Színház
Először találkozom a darabbal, a rendezővel, a színészekkel úgy, hogy a próbafolyamat már néhány hete tart. A helyszín a Bethlen Téri Színház, a leendő játszóhely, szerencsém van, éppen fotós próba van, amely a promóciós anyaghoz kell, ezért nagyobb a nyilvánosság, a fotós mellett a projektmenedzser, Gáspár Anna (Manna Kulturális Egyesület) és munkatársa is jelen van. Emiatt végigveszik a darabot abban az állapotában, ahol tartanak, jelmezben, díszlettel, vetítéssel. Nem érzem magam zavarban, ez jó indítás, hiszen nagyobb nézőközönség előtt zajlik az attrakció, átlagos nézői helyzetemben lehetek. Érződik az alkotókon, hogy meg akarnak felelni, a menedzsmenten, hogy drukkolnak a darabért, de enyhe feszültség is van a levegőben, több szempont is ütközik, a cél azonban közös: jó legyen a végeredmény.

bosz4Jelnetek az előadásból / fotók: Kállai-Tóth Anett

A látvány: három-három párhuzamos asztal, rajtuk monitor, ezeken és a háttérben, középen vetítés, egy fiú eltorzított arca és egyéb testrészei. A darab szerkezete monológok füzére, a téma a boszniai háború egy szerelmi történeten keresztül, egy férfi és egy nő (Djuka és Fazila) kapcsolatán át elbeszélve, a borzalmakat, a tragédiát így dolgozzák fel. A közelmúltban általam látott három budapesti színházélmény párhuzama idéződik meg: a Vígszínház házi színpadán a Fátyol nélkül és az Asszony a fronton, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a Sárga vonal című előadás. Közös ezekben: mindegyik erőszakot, háborús traumát, menekülési kényszert tár fel hasonló módon, monológok füzérével, de valódi színjáték formájában, díszletek közt.
Jelmez: fehér műanyag anorák, fehér műanyag cipő, zöld gumikesztyű és zöld műtős sapka. A jelmezek elidegenítő hatásúak, ami könnyen lehet cél, egyelőre kétkedve figyelem, hogy a színészek furcsán, szaggatottan mozognak az öltözékben, viszont hamar belátom, hogy a szövegben rejlő borzalmak feldolgozásához szükség van valamiféle távolságtartásra. Valószínűleg éppen az a tét, hogy ezeket a borzalmakat mennyire és hogyan lehet magunkhoz közel engedni. A férfi és a nő végeláthatatlanul takarít, sterilizál, amivel felerősödik a jelmez hatása, tisztítanak, semlegesítenek, hatástalanítanak. Képileg is elfojtják, semlegesítik a múltjukat, ez plusz töltetet ad az egésznek.
Már az első mondatok erős drámai sűrítettségről tesznek tanúságot, jó a drámai alapanyag. A kezdő mondatok: „Elnézést, hogy itt vagyunk, elnézést, hogy a terhetekre vagyunk, elnézést, hogy...” dallama máris a fülembe cseng, tetszik, ahogy a színészek kicsit papíros hangon, monotonon mondják a szöveget, felerősítve az elidegenítő hatást.
A próba második fele intimebb lesz, már csak a színészek, a rendező, az asszisztens, a ruhás-sminkes, a technikus és én vagyok ott. Nincs jelmez a színészeken, szabadabban mozognak, helyzeteket, szituációkat gyakorolnak és próbálnak ki. Először tapasztalom meg az igazi próbamunkát, de megfigyelői pozícióm máris kételyeket ébreszt bennem. Ott ülhetek, de jelenlétem bizalmi kérdés: látok-hallok olyat, amit lehet, hogy nekem nem is kéne. Hol van a színész személye és színészi eszköztára közötti határ? Mi a valóság, és mi a játék? Mi a technika, és mi kell ahhoz, hogy ez átérezhető legyen a nézőknek is? Olyan jeleneteket próbálnak, hármat, ahol az a kérdés, létre jön-e a két szerep között az intimitás.

bosz2
Az darabban fontos elem, de egyben technikai kérdés is a házaspár unokaöccsétől, Miradtól érkezett levelek felolvasása: mikor és honnan veszik elő, hova helyezik el a térben. Ezzel sokat foglalkoznak.
Az összbenyomásom gazdag, izgalmas, amit látok, kíváncsi leszek.

November 23. 10-14h, Jurányi Inkubátorház, Kamaraterem
Intim légkör, a két színész, a rendező és én. Díszletek helyett jelzések, nincs jelmez. Kiderül: előző nap találkoztak a mentorral, Szikszai Rémusszal egy éjszakába nyúló próbán és megbeszélésen, ma a színészek ebből táplálkoznak, ehhez képest vannak ötleteik, a rendező instrukciói mellett ennek a tapasztalatait minden egyes mozzanatban mérlegelik. Mivel ez nem az előadás helyszíne, csak jelzik a díszletet egy magas asztallal, egy felmosóvödörrel, ronggyal. Három jelenetet vesznek. A „megismerős-bemutatkozós” jelenettel kezdik, az előadás nyitómondataival, amikor a szereplők elnézést kérnek azért, mert csúnyák. „Csúnyák vagyunk. Csúnyák vagyunk mind.” Djuka Fazilának: „Te nem vagy csúnya. Nekem szép vagy.” (Szabad emlékfoszlányok alapján, a darab dallamos, és fülbe mászó, ezt újra meg lehet állapítani.) Levelek ma nincsenek, a terv az, hogy a későbbiekben kézzel megírják. A második jelenet, melyet gyakorolnak a határőr (női alak) és a menekült (férfi) közötti párbeszéd. Ekkor tudatosul a férfiban, hogy menekülttáborba kényszerül, hogy nem folytathatja addigi életét, hogy bezárják. A harmadik jelenet a házaspár vízválasztó beszélgetése a haza elhagyásáról, az elhatározás: Hollandiába menekülnek, és ott kezdenek új életet. A szerepek közötti viszonyrendszer érlelése mellett ez egy lejárópróba, és szövegösszemondás. Érdekes okfejtés alakul ki egy monológ technikai felépítéséről. Ezek szerint az átélés nem önmagától alakul ki, szaktudásra is szükség van hozzá, a gondolati egységek szerint lépcsőfokonként lehet ugrani, hangsúlyozni és építkezni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az irodalmi alapanyag jó, akárcsak a magyar nyelvű fordítás, és bár monológszerű előadásmódot kíván meg, ez nem ront a helyzeten, sőt: egyre jobban megszeretem a szöveget, és azt is, ahogyan mondják. Ez egy erős atmoszférájú előadás. Összességében nem volt feszültség nélküli a próba, de így is olyan szeretetteljes a légkör, hogy felfokozottan jöttem ki, és egész nap fel voltam töltekezve!

bosz3

December 7. 10-14h, Bethlen Téri Színház
Újra a vágyott végleges, játszóhelyszínen, mindenki örül, hogy az előadás saját közegében lehet. Ma itt van a vetítésért felelős fiú is, aki a monitorokon megjelenő képek esztétikusságát tartja a legfontosabb szempontnak, ez kell, hogy találkozzon a rendezői koncepcióval. Rendkívül izgalmas, ahogy a részfeladatokért felelős szempontok és a nagy egészet jelentő rendezői koncepció apró egyetértésekkel és egyet nem értésekkel végül egységes látvánnyá alakul át. Ezekre a vitákra, megbeszélésekre csak most van mód, a játszótérben, a zenék beállítása, időre vágása és a levelek elhelyezése is ide tartozik. A férfialak magánszáma egy akrobatikus elem, a „zsiráf” tologatása, ez egész testet és nagy koncentrációt igényel, egy magas állványon áll, és a Shakespeare vasba kapaszkodva (ezt a kifejezést most hallom először) kézzel változtat helyet. Végül ezt elvetik, az előadásba nem kerül be. Szünet után lejáró próba, technikai beállítások. A darab úgy kezdődik, hogy felveszik a fehér anorákot és a zöld műanyag kesztyűt. Ez utóbbinak Djuka kezén csak négy ujja van, ez mutatja meg naturálisan a szövegszerűen is elmesélt tényt: az atrocitások során az őr leharapta az egyik ujját. Ez a látvány plasztikus. Sokat gyakorolják az asztali monitorok be- és kikapcsolását, ami a színészek feladata, a töredezett képek megjelenése és eltűnése látványelem. Érdekes, ahogy a színészek számára fontos kérdés a ki- és bekapcsoló mozdulatsorok motiváltsága: a szerep megengedi-e, a szereplő miért teszi, vagy nem teszi?
A számtalanszor látott jelenet, amikor Botos Éva a földön ülve, elkeseredetten, nagy érzelmekkel zsírkrétával rajzol egy piros négyzetet, ma értelmet nyer számomra: a női karakter közvetíti unokaöccse traumatikus élményét, amikor húga lövést kap és a kezei között vérzik el. Egy mozdulatsorhoz kötött jelenet, amely a rendezői elgondolásban kiemelten fontos, hiszen az első pillanattól létezik, teljes mértékben meg van kötve, és a begyakorolt színészi, professzionális hozzáállás által egyszer csak elemelkedik a konkrétumoktól. Ekkor születik meg a jelenet. Nagyon nagy ráismerés ez nekem. Ehhez bizony rengetegszer meg kell csinálni, foglalkozni vele akkor is, ha vér profik a létre hívók. Most értem meg a monológ technikai felépítettségéről mondottakat is.

bosz5

December 17. 10-14h, Jurányi Inkubátorház, Gólem Terem
A premier előtt öt nappal nem a helyszínen, hanem egy próbateremben vagyunk ismét. Emiatt érezhető a feszültség, a rendkívül intim próbahelyzetben a rendező, az asszisztens és a két színész van csak jelen. A díszletek jelzések, a szövegtudás kiváló, és a technikai tudás is, a feszültség abból adódik, hogy nem a végső díszletek közt vagyunk. Ez a próbafolyamat előnye is, ahogy a premier utáni beszélgetésen elmondta Botos Éva, bármilyen körülmények között le tudnák játszani az előadást, olyan rugalmasan tudják kezelni a szöveget és a helyszíneket. Két részre válik minden, egyrészt a két színész, a két szerep közötti kapcsolat kialakítására, másrészt pedig a technikai beállításokra, a lejárásokra, amellyel az utolsó pillanatig küszködnek, hiszen nem áttekinthetők a próbahelyszínek változatossága miatt. Például csak annyit lehet tudni, hogy zárásképp a két szereplő celofánfalat épít maguk és a nézők közé, de a gyakorlati kivitelezés az eszközök hiánya miatt nem próbálható. Noémi (Lazici Noémi, a rendező) látszólag csendben, minden impulzusra érzékenyen reagál, terel, a premieren derül ki, mennyire a fejében van a koncepció. Újra- és újra lemegy a szöveg, anorákot, Botos Éva elnevezésében „hóemberjelmezt” most nem húznak, az intimitást gyakorolják, és féltik is, hogy ami már megvan, ne vesszen el. Általános észrevételem, hogy a korai próbákon a szöveget sokkal szárazabban mondták, kevesebb átéléssel, most az átélés felé mozdultak el. Nincsenek díszletek és ma jelmez sem, nem lehet tudni, hogy valójában hol tart a dolog, látszik az alkotókon a kimerültség, szóvá is teszik, de az alkotás folyamata kívülről nem megítélhető, azt át kell élni.

bosz7

December 21. 19h, Bethlen Téri Színház (premier)
Ahogy a nézőkkel sodródom az auditórium felé, már megy a számtalanszor hallott kattogós hangeffekt, amire Fazila és Djuka öltöznek, bújnak bele a fehér anorákba, és törmelékeket söpörnek össze. Egy hatalmas keret került be a díszletbe, mely üvegfal lehetett, ennek maradványait söprik össze, ez körbekeríti a nézőtértől a színpadot elválasztó „negyedik falat”. Ennek látványa nagyon feldob, hiszen eddig csak szó volt arról, hogy mi lesz, amikor majd „bekerül”, természetes, hogy magasabb szintre emelkedik a komplex egész, amikor egy addig csak elképzelt térbeli hatás megfoghatóvá válik. Ez egy ilyen pillanat, és nem szerencsés, hogy szinte egybe esik a premierrel, mert nem volt idő begyakorolni. A játszók is meg vannak lepve, ez érződik, még akkor is, ha borzasztóan jó a látvány, de érzem, hogy elbizonytalanítja őket. Mi, nézők, korán érkezünk, kellett volna még egy-két próba, de hát ez a színház világa. Még nem érzik a teret, pont az történik, amitől ők maguk is rettegtek. Aztán nagyon lassan és szaggatottan elkezdik játszani az előadást, minden sokkal lassabb a próbákhoz képest, és nagyon érzelmes, ez nem tesz jót a nagyon erős szövegnek. A rendezői koncepció, amelyből a próbákon töredékek valósulhattak csak meg, egészében bomlik ki. A végén Fazila és Djuka ráerősíti a keretre a celofánt, és ott ülnek mögötte, meg sem hajolnak, megvárják, amíg kimegy a közönség. A szövegben is meglévő keretes felépítés, hogy mindig elnézést kérnek, valamint a söprögetés és a celofánragasztás együtt nagyon jól működik.
Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz az, amikor „nézőtársakat kapok”, annyira sajátomnak éreztem már a történetet, az alkotókat, a próbafolyamatot. Furcsa: a próbafolyamat általam látott óráiban mindig azt éreztem, hogy a színészek és a szöveg között van egyfajta távolságtartás, ami köztem és a látottak között közelséget teremt, és így magamhoz tudom engedni a történetet, nem annyira fájdalmas. A színészek és a szerepek közti távolság a próbafolyamat előrehaladtával egyre inkább csökkent, a premieren pedig érzésem szerint a színészek teljes mértékben „magukévá tették” a szerepeiket, átélték, ami bennem távolságtartást idézett elő. Ez annyira fájdalmas történet, hogy nagyon nehéz közel kerülni hozzá. Ez persze lehet egy természetes reakció is, hogy elválok a történettől. Örülök, hogy mindennek e furcsa megfigyelői pozíció révén a részese lehettem.

2017. január 25.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu