Gáspár-Singer Anna: Vágyak, Berlin, dermesztő szépség
Szemrevaló Filmfesztivál 2013 II.
A bábok legnagyobb ellensége a por, mert tönkreteszi őket – hangzik el a filmben, és ez a mondat tulajdonképp a megjelenített kapcsolatokra is tökéletesen igaz.
Bőséges filmtermésből válogathattunk az idén második alkalommal megrendezett „Szemrevaló" Filmfesztiválon: a Svájci Nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet jóvoltából számos új, német nyelvterületről származó játék- és dokumentum-, valamint gyerek- és ifjúsági filmet is levetítettek. A rendezők közül néhányan, pl. Sandra Kaudelka a Magányos harcosokat, Oliver Ziegenbalg az Orosz diszkót, illetve Ulrich Seidl a Paradicsom-trilógiát személyesen is elkísérte Budapestre, ahol a nézők, a vetítéseket követően a filmjeikben megjelenő problémákról faggathatták őket. Ezzel kapcsolatban általánosságban elmondható, hogy Németország újraegyesítésének időszaka, Berlin jelene és múltja, a fiatalabb generációk életérzése, kallódás-élménye és a különböző korosztályok közötti, feloldhatatlannak tűnő ellentét több alkotásban is jelen volt, így a fesztivál nyitófilmjében, az Oh Boyban is.
Oh boy / fotó: ohboy.x-verleih.de
Jan Ole Gerster első munkája olyan, mint egy nagyvárosi roadmovie: a filmnek, azon túl, hogy főszereplője egy teljes napját követi nyomon, valójában nincs különösebb története. Látjuk Nikót, amint barátnője lakásában felébred, tanúi lehetünk ügyetlen szakítási kísérletének, mely épp olyan átgondolatlan és céltalan, mint az összes többi ezután következő cselekedete, s mindez kellőképpen ironikus ahhoz, hogy a huszonéves fiú céltalannak tűnő bóklászását a városban legtöbbször mindenfajta együttérzés nélkül, tisztes távolból figyeljük. Nikót tehetős apja támogatja, aki elől évek óta elhallgatja, hogy már nem jár egyetemre, egyszerűen csak hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek vele. Amikor a hazugság kiderül, apja kérdésére, hogy akkor mégis, mit csinált több éven keresztül, csak annyit mond: gondolkodott. A válasz pedig, tűnjön bár érthetetlennek vagy akár öncélúnak, sejthető, hogy talán a legteljesebb, amivel Niko, ez a kissé flegma, végtelenül esendő és nem is különösebben rokonszenves fiatalember körülírhatná azt (a film egyes jeleneteiben komikusnak ható) határozatlanságot és döntésképtelenséget, amitől korosztályának képviselői, a mostani húszas-harmincasok gyakran szenvednek. És persze éppen emiatt lesz valamiképp mégis komoly ez a pontosan huszonnégy órát felölelő, „kávétól kávéig tartó" barangolás, a konkrét célok és irányok nélküli tengés-lengés, amit a kamera mindvégig hűen követ, kíméletlenül dokumentál, és aminek eredményeképpen ez a fekete-fehér, dzsessz-zenével aláfestett melankolikus szatíra – amiben a város sohasem a szebbik arcát mutatja – megszületett.
Oh boy / fotó: ohboy.x-verleih.de
Szintén Berlin a színhelye a fesztivál abszolút teltházas, elsőre kultgyanús alkotásának, az Orosz diszkónak (Russendisko), ami Wladimir Kaminer sikerkönyvének filmadaptációjaként készült. Ezerkilencszázkilencven tavaszán járunk, és Moszkvában elterjed a hír, miszerint Honecker az Izraelnek meg nem fizetett kárpótlás kompenzálásaként hajlandó befogadni a Szovjetunóból odaérkező zsidókat. Éppen ezért, másokkal egy időben, három huszonéves fiú, Vlagyimir, Misa és Andrej is felkerekedik, és Berlinbe utazik, hogy ott próbáljanak szerencsét: a film a még frissen ledöntött fal hihetetlenül színes és kavargó időszakának történetét beszéli el, melyben az oroszokon és a németeken kívül még megannyi más nemzet is megjelenik. Mindenki másképp próbál meg boldogulni sok szempontból szabad és anarchikus világban (a három barát dobozos sörrel, kínaiaktól lopott cigarettával és a berlini fal darabjaiból készült szuvenírekkel üzletel), ahol – nem meglepő módon – a bevándorlási hivatal emberei válnak a fő ellenségekké. A nem zsidó Misának is ezeket a marcona külsejű, a Stasi-korszakot idéző alakokat kell kijátszania, és kezdetben arra kényszerül, hogy a tartós ittlétért cserébe kézenfekvőnek látszó illegális praktikákat (pl. kocsiban bujkálás, nősülés) vessen be, melyek végül mind kudarcba fulladnak. Számára az egyetlen kiút az, ha eredeti vallását elhagyva betér, és ő maga is zsidóvá válik. Humoros és szatirikus jelenetek váltogatják egymást ebben a kifejezetten könnyed hangvételű filmben, amelybe a rendező Oliver Ziegenbalg minden olyan – a zenében és a vágásban is tetten érhető – elemet belezsúfolt, ami képes fenntartani a főszereplő(k) megingathatatlan optimizmusát. És persze ez az optimizmus lesz az, ami a későbbiekben az eseményeket valójában mozgásban tartja. Mert Vlagyimirnak mindig van egy ötlete a túlélésre, legyen szó akár a hétköznapi létről, akár a szerelemről vagy épp a különböző nemzetek sikeres összehozásáról. Ebben az össznépi kavalkádban egy-egy pillanatra feltűnik ugyan a (nagy orosz lelket erősen meghatározó) melankólia, a honvágy, mégis a fiúk számára a problémák, pl. az Oroszországban maradt családtagok nagyon is valós helyzete, mindennapjai egy idő után már nem jelentenek többet egy távoli egzotikus kalandnál, amely a film vége felé a család újraegyesítése kapcsán akár egyetlen rövid párbeszédben is elbeszélhető. Persze valószínűleg Ziegenbalg nem kívánt sem a központi karakterekről, sem pedig a történelmi eseményekről ennél lényegesen többet elmondani, így aztán az Orosz diszkó megmarad egy szerethető, szórakoztató filmnek (szélsőségesen) optimista hősökkel, akik leginkább a szerelem és a zene erejében hisznek.
Orosz diszkó / fotó: goethe.de
A családi viszonyok és elsősorban az anya-lány kapcsolat bonyolultságáról szól a szintén elsőfilmes Hanna Dose iróniától sem mentes alkotása, a Porlepte szívek (Staub auf unseren Herzen) melynek legfőbb érdeme az őszinte ábrázolásban rejlik. Kathi, a fiatal anyuka egyedül neveli négy-öt éves kisfiát, s azon túl, hogy színésznőként folyamatosan saját egzisztencia-teremtésével küzd, pszichológus anyjával is erős szimbiózisban él, nem mellékesen állandó dominanciaharcban. A történetet, mely valójában Kathi leválásának, valamint az eltéphetetlennek tűnő rokoni szálak szétszálazásának a története is egyben, elsősorban a két főszereplő, Susanne Lothar és Stephanie Stremler játéka teszi hitelessé. A rendező, aki jelen munkájában szívesen élt a dokumentumfilm eszközeivel, az egyes jelenetekben tűpontos képet fest azokról a jellemző szituációkról, melyekben a két nő közötti (generációs, gondolkodásbeli, érzelmi stb. különbségekből fakadó) ellentét mint alapkonfliktus, a néző szeme láttára válik egyre feszültebbé, hogy aztán konkrét fizikai összetűzéshez, végül szakításhoz vezessen. Kathi – aki időközben egy bohém bábszínészben újdonsült társra lel – élete valójában akkor kezdődik el, amikor elhatározza, hogy kezébe véve sorsát, többé nem függ érzelmileg labilis, zsarnokoskodó anyjától. A bábok legnagyobb ellensége a por, mert tönkreteszi őket – hangzik el a filmben, és ez a mondat tulajdonképp a megjelenített kapcsolatokra is tökéletesen igaz. Különösen azokra, melyeket a jelenben csupán a kényszer, a kibeszéletlen sérelmek, és nem utolsósorban a megszokás tartanak még mindig egyben.
Porlepte szívek / fotó: staubaufunserenherzen.de
Tizza Covi és Rainer Frimmel második dokumentum-játékfilmjének, a Napok ragyogásának (Der Glanz des Tages) történetét tulajdonképpen egy különös első találkozás szolgáltatja: a Rómában élő, egykori cirkuszos nagybácsi egy napon felkeresi addig sosem látott unokaöccsét, a Hamburg és Bécs között ingázó sikeres fiatal színészt. Philipp kizárólag a színháznak, az állandó próbáknak és a játék adta eufóriának él. Míg magányos, a családja által évtizedek óta megtagadott nagybátyja, Walter Hamburg, majd Bécs utcáin járva emlékeihez, egykori önmagához próbál minduntalan visszatérni, egyúttal óhatatlanul közelebb kerül ahhoz a valósághoz is, amelytől unokaöccse ezzel egy időben, egyre inkább eltávolodik. A „napok ragyogása", ahogy azt Philipp egy helyen megfogalmazza, az az állapot, amikor belehelyezkedve az adott karakter szerepébe, minden mást elhomályosít egyfajta végtelen öröm: a játék öröme. Ami azonban Philipp számára művészi kiteljesedés, az Walternak csupán szórakoztatás, show (az unokaöcs az idősödő férfi szemszögéből nézve, ráadásul egocentrikus és önimádó). A cirkuszban ő is, csakúgy mint Philipp a színpadon, mindig más szerepet alakított; egyszer artista, máskor késdobáló vagy állatidomár volt. De a színészettel járó áldozat Philipp számára nem kézzelfogható; talán leginkább az önként vállalt magányosságban érhető tetten, viszont Walternak nagyon is valóságos, fizikai: a film ezzel kapcsolatos megrázó jelenete, ahogy szenvtelenül meséli, az eltelt évtizedek során miként ment tönkre a teste a saját maga által nevelt medvékkel, tigrisekkel birkózva. Kettejük alapvetően különböző, ám némely ponton mégis hasonló életútjának ábrázolása egy, a jelenben feltett kérdésben fogalmazódik meg, azt vizsgálva, hogyan, mi módon érhető el a „napok ragyogásának" nevezett teljesség. A történet során Philipp életében semmi nem változik: vagyis semmi, még nagybátyja érzelmi válsága, magára hagyatottsága sem képes arra, hogy kizökkentse a folytonos próbákból/előadásokból álló hétköznapokból. Walterben, vele ellentétben, elsősorban a kilátástalanság, a beteljesíthetetlen régi vágyak (hogy egy nagy hajón dolgozzon, s hogy kibéküljön öccsével, Philipp apjával) hatására a szórakoztatás fogalma teljesen átalakul. Mivel munkát nem talál, igyekszik hasznossá tenni magát, s így lesz a show, a külsőségek, számára valami teljesen más, már csupán eszköz, amellyel másokon segíthet. A film utolsó jelenetében a két főszereplő nem tesz mást, mint alkalmazza a jól bevált „trükköt", azaz, megteremti az illúziót: este Philipp felmegy a színpadra, miközben Walter, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elindul, hogy a titkos rekesszel felszerelt, cirkuszi kocsinak álcázott furgonban egy számára ismeretlen, bajban lévő családanyát – pusztán felebaráti szeretetből – Ukrajnából Hamburgba csempésszen.
Napok ragyogása / ventofilm.com
A boldogság és a megértés hiánya jelenik meg a fesztivál zárásaként levetített, Ulrich Seidl által rendezett Paradicsom-trilógia befejező darabjában, A remény Paradicsomában, amely az osztrák vidéken egy kamaszok számára létesített fogyókúrás táborban játszódik. A film a fesztiválon szintén levetített előző két részhez (A szeretet Paradicsoma és A hit Paradicsoma) hasonlóan azt a kétségbeesett próbálkozást állítja középpontba, amellyel a főszereplők egy sajátságos elképzelésnek megfelelően – ahogy korábban a pénzért vásárolt szerelem (A szeretet Paradicsoma) vagy a szélsőséges vallási áhítat (A hit Paradicsoma) révén, úgy most a testkultusz kapcsán, a leginkább tárgyként kezelt emberi test átformálásával – akarják elérni azt a teljességként megélt állapotot, amelybe többek között a boldogság, a szeretet vagy épp az emberi kapcsolatok akár csak kielégítő minősége éppúgy beletartozik. Mindez azonban lehetetlen vállalkozásnak tűnik mind az anyának, mind a nagynéninek, mind a tizenhárom éves Melanie-nak, merthogy ezek a filmek együtt, egyetlen család nőtagjainak történetén keresztül mutatnak rá azokra a problémákra, melyek a jelenkor nyugati világának sajátjai. Az osztrák rendező (aki irigylésre méltóan sokat tud a megjelenített társadalmi-társaskapcsolati anomáliákról) filmje épp ezért természetesen nem csupán Ausztriáról és az ott élő emberekről szól – legyen szó akár a szerelemért távoli földrészekre zarándokló ún. sugar mamákról, szélsőségesen fanatikus középkorú asszonyokról vagy zavaros családi viszonyoktól szenvedő, szeretethiányos, túlsúlyos kamaszokról –, sokkal inkább arról az ördögi körről, amibe folytonosan belekerülve, a karakterek kitörési kísérletei minden esetben éppen azok miatt a gátak, az üresség, az érzelmi nihil, esetleg a rájuk kényszerített ostoba és képtelen elvárások miatt hiúsulnak meg, melyektől egyébként kétségbeesetten próbálnak megszabadulni. A remény Paradicsomának kíméletlen vizualitása, gyakori állóképei, szélsőségesen lecsupaszított szögletes belső terei (az esetlenül formátlan testek ellenpontjaként) pontosan ragadják meg a film mondanivalójának azt a vetületét, amely a test egyszerű formálhatóságáról, tárgyiasult szerepéről szól. A belső terekkel párhuzamosan létező természeti képek (melyekben a főszereplő lány minden esetben plátói szerelmével, a tábor ötvenes orvosával látható) viszont a film másik vetületének problematikájáról, a szerelem/szeretet vágyáról beszélnek, ami a kamasz Melanie fejében – még akár a részben vágyott testiséget is elhagyva – inkább egyfajta szülői (apai) elfogadásvággyá alakul. A közös ezekben a vágyakban csupán az, hogy a beteljesülésükért folytatott mindennemű próbálkozás végül minden esetben hiábavalónak bizonyul.
A remény Paradicsoma / fotó: paradies-trilogie.at
Szemrevaló Filmfesztivál
Budapest, 2013. szeptember 26 - október 3.
Művész, Örökmozgó