Írókéz rovata: Az tokaji táborozáskor…

„Nem csak a dakotáké a világ..."
(Szopacs, a minden kánonból kimaradt indián)

Én politika nélkül árva lennék és kétségbeesett. A Nagy Hazug segítsége nélkül nem tudnám a magam nagy élethazugságát sem megalkotni. A politika örök támasz a hazugságban, igazi – mondhatni: őszinte – hazug ember tehetetlen is nélküle, legalábbis sivár, ingerszegény környezetben tengeti életét.



Politikai okok miatt minden rendszerben olyan írókat hallgattatnak el, akik politikai okokból nem felelnek meg a politikai hatalomnak. Az elhallgattatott íróknak nem hallatszik a hangjuk, ebben hasonlítanak azokhoz a kollégáikhoz, akiket ugyan nem hallgattattak el, de vékonyka, reszketeg hangjuk miatt nem, vagy csak épphogy hallhatók. Aki írói tevékenységet csak szellemi potencianövelő beszedése után képes abszolválni, soha nem fogja elismerni, hogy impotens, ellenkezőleg, irodalmi omnipotensnek vallja magát, és ha korrekten kivitelezett és bevégeztetett aktus híján szellemi gyermeket nem mondhat magáénak, a kudarcot nem az aktus elmaradásából vezeti le, hanem állítólagos elhallgattatóira keni. Jómagam is vajh mivel magyarázhatnám gyatra olvasottságomat, ha az a drága, szeretett politika nem kínálná magát folyamatosan üldöztetésem okaként, és ha eme üldöztetés üldözöttjeként nem volnék jogosan rekedt, hangtalan, megkopott és kiégett, szóval, ha nem csüngnék az irodalomtörténet mesefáján jó ideje szótlan gyümölcsként immár. Én politika nélkül árva lennék és kétségbeesett. A Nagy Hazug segítsége nélkül nem tudnám a magam nagy élethazugságát sem megalkotni. A politika örök támasz a hazugságban, igazi – mondhatni: őszinte – hazug ember tehetetlen is nélküle, legalábbis sivár, ingerszegény környezetben tengeti életét.
Azok, akik szeretnek politikai elhallgattatásra hivatkozni, nem restek szellemi hátteret építeni maguknak. Az ilyeneknek a múltban kell megtalálniuk a gyökereiket, mert kontinuitás és őrizhető hagyomány nélkül nem működik a szellemiháttér-építés. Lelnek persze valódi példákra is, voltak ugyanis olyan diktatórikus rendszerek, melyeknek fő- és aldiktátorai valóban rettegték a kvalitásos másként gondolkodást. Volt is akkor félnivalója a tényleg kvalitásos tényleg másként gondolkodónak, mert az ilyet elhallgattatták. A képletet az olyanok bonyolítják csak, amilyen jómagam is vagyok: nem is vagyok igazán kvalitásos, nem is gondolkodom igazán másként, mindig is csak loholok a valódi jó minőség nyomában, és tulajdonképpen nem is akarok másként gondolkodni, ha az kockázattal és kényelmetlenséggel jár. És ezért, mármint hogy nem vagyok az, ami lenni szeretnék (értsd: legalább üldözésre méltó), a rohadt, népnyúzó szemetek soha nem is üldöztek igazán, sőt még el sem akartak hallgattatni, legalább egy kicsit.
Mindezek mellett annyit szeretnék elérni (engem már életemben elérhető díjak nem érdekelnek, én már csak az utóéletemre koncentrálok), hogy halálom után néhány évvel, évtizeddel, majdani írókollégáim gyűljenek össze egy írótáborba, és állapítsák meg rólam, hogy politikai okok miatt (lásd: üldöztetés) nem kerültem bele az irodalmi kánonba. Halálom után is lesznek ugyan olyanok, akik a kánonból kimaradtak listáját deprimáló megjegyzésekkel fogják illetni, de nekem nagyon meg fog felelni az a társaság, már csak azért is, mert jobba úgysem kerülhetnék.
A mostani, Tokajban szamorodnival együtt kóstolgatott lista egyébként szerintem hiányos. Nem lehetne ugyanis kihagyni (még ha az 1945 utáni időszakot taglaltuk is) az első magyar, verseivel suttyomban politizáló lírikust, Rimay Jánost (cca 1570–1630), akit most a kirekesztés ellen fellépők kirekesztettek, pedig egyértelmű, hogy Rimay mindig is politikai okokból maradt ki a kánonból. Egyik elnyomó rendszer sem kedveli ugyanis, hogy János – például elődjével, Bálinttal ellentétben is – sokat nyavalygott, ahelyett, hogy egyaránt lelkesedett volna a nemzetfelemelő eszmékért és az végekért. (Az elvárás az egyaránt lelkesedés iránt – a sugallt félreértés elkerülése végett – korántsem azt jelenti, hogy a nemzetfelemelő eszmék és az vég közé automatikusan egyenlőségjel teendő ki – a szerk. megj.) Nos, Rimay olyanokat engedett meg magának, hogy „Ez világ mint egy kert; / Kit kőeső elvert, / Napról napra veszten vész..." – hogy csak az egyik legismertebbel hozakodjak elő. Hát, ebben a verskezdetben aztán nincs szép magyar jövő iránti bizakodás, sőt, ez maga a posztbalassis köldöknézés, arról nem is beszélve, hogy az opust egy visszahozhatatlan, eltűnt világ utáni anakronisztikus sóvárgás hatja át. Rimay olyan dicsőséges, vitézi, szép magyar múlt után sóvárog, amely után Tokajban táborozott barátaink is megnyalnák a tíz ujjukat (meg az öreg aszút), de közben olyan kiábrándultan kesereg is, és úgy szapulja korát, hogy felemelő, végső optimizmus híján a Kádár-korban és manapság is úgy ki lenne löttyintve az irodalmi kánonból, mint Tokaj-Hegyalján dohos hordóból a rossz lőre. (A sugallt félreértés elkerülése végett: fenti párhuzam korántsem azt jelenti, hogy a Kádár-kor és jelenünk közé automatikusan egyenlőségjel teendő ki – a szerk. megj.)
Rimay egyébként bölcsen viselte kánonon kívüli sorsát: „Okossan kell azért / Ez rossz időbe ért / Állapatunkat élni, / Szívünknek keservét, / Kit nap ránk heven vét, / Hogy le tudjuk metélni..." Még az is lehet, hogy nem érdekelték a kánonok. Vagy titkon sejtette, hogy ő kánon nélkül is fennmarad a nemzet emlékezetében? Egyesek szerint még a nagy elődnél, Balassi Bálintnál is izgalmasabb, modernebb költő. Én persze ezt nem tudom megítélni (lásd: cikkem elején emlegetett kvalitásbéli hiányosságaimat), de egy merész gondolatot nem tudok kiverni a fejemből: írótábort fogok szervezni, amely irodalmikánon-ügyekkel lesz hivatott foglalkozni. Mindenkit meghívok, aki rosszul érezte magát a múltban, és még ma sem százas az általános közérzete. Rövid anamnézis felvétele után diagnosztizálni fogom a jelentkezők (elme)állapotát, majd elmúlt idők irodalmi kánonjának átalakítását írom elő nekik terápia gyanánt. Biztos vagyok a gyógymód hatékonyságában, gyors sikerre számítok. Ugyanis rájöttem valamire: a múlt újraalkotása mindig a jelenről szól.
Persze olyan pillanataimban, amikor szelíd vagyok és bölcs, mint Rimay a kőeső verte kertben, megelégednék azzal is, ha színvonalas (kvalitásos!) monográfiák és egyéb irodalomtörténeti dolgozatok születnének méltatlanul elfeledett íróinkról, mely munkák tanulságai révén idővel akár a kánon is változhatna... Akkor mondhatnánk, hogy „a munkát elvégeztük" (ahogy eme állítást Szentmártoni János tábornyitó beszédében – más kontextusban ugyan – szintén előre vetítette). Listázni, névsorozni persze könnyebb. És nagyobb benne a történelmi tapasztalat is.

Rakamaz, 2012. augusztus 20.

Írókéz

 

© 2016 KútszéliStílus.hu