Petrusák János: „Szellemi vita” Tornyai Jánossal és „alföldi festő” barátaival…

Nyíregyházáról, Vidor után

Talán Tornyai is az őt gúnyolóknak mondta: ő a „sömmit" festi. Pedig nagyon jól tudhatta, hogy amit fest, az a minden, és nem sömmi.



A nyíregyházi, de országon, sőt országhatárokon is túlszóló Vidor Fesztivál keretében nem csupán színházak, színházi műhelyek és színészek mutatkoztak be, nemcsak zenészek és dumaszínház vagy más fellépők, hanem 2012. augusztus 25-én a Jósa András Múzeum kiállításra is invitált. Jól van ez így, legyen a Vidor nem csak a fül, a szem, a szív, hanem a lélek mellett a szem öröme is! Egy kiállítás mindig ünnep, a rendezőnek, a nézőknek és az alkotóknak is, és még az alkotók halála után is az, hiszen ha nézzük képeiket, ha beszélünk róluk, akkor itt vannak közöttünk, nem haltak meg. Ezért is engedtessék meg nekem ez a kis „szellemi vita" Tornyai Jánossal és „alföldi festő" barátaival.
A kiállítás címe Tornyai Jánosnak egy kalandos körülmények között, műterme hajópadlója alól előkerült vázlatának a címe: Fösteni a semmit (Katalógus: 21. oldal, balra fent.) A Vidor Fesztivál a cím alapján így hirdette meg a kiállítást: Akik festették a „sömmit".
Ez a cím, mint látjuk, kissé torzítás, bár el kell ismerni, hogy marketingfogásként kitűnően működött (nálam is, hiszen felkaptam a fejem: festették a semmit?) Ezért az igen fülledt, meleg szombati nyárdélutánon én is elzarándokoltam múzeumunkba, megnézni magamnak a „sömmi" festőit.
Bár jómagam rajztanárnak készültem (még nagyon régen, a múlt évezredben), és valamikor sokat festettem (ma is teszem, mikor időm engedi), és ismerem, merem állítani, ismerem a festőket, legalábbis a jelentősebb magyar festőket, mégis nagy kíváncsisággal vártam a szembenézést Tornyaival és barátaival.
Már a bejáratnál megvettem a katalógust, amelybe Istennek hála, nem néztem bele, gondoltam, majd otthon. Egy katalógus, egy művészeti könyv csupán csak reprodukálja, igyekszik reprodukálni a valóságot, és emlékeket kell ébresztenie egy kiállítás után – nem szabad a kiállítást, az igazi találkozást néhány nyomtatott képpel helyettesíteni...
Hangulatos, érdeklődéscsigázó megnyitót tartott a polgármester úr, a múzeum igazgatója, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója és maga a gyűjtemény tulajdonosa, Dr. Antal Péter ügyvéd, aki a Tornyai-festmények előkerülése körüli jogi vitában találkozott ezekkel a képekkel. Majd beléjük szeretett, gyűjteményének értékes része lett, és féltett kincseit most megmutatta nekünk. Én, bevallom, úgy éreztem egy kissé magam, mint aki a misztikumba be van avatva, és szívdobogva vártam a találkozást. A képekkel, a művekkel. Tornyai alkotásai esetében azokkal, amelyek úgy voltak kiállítva, elénk téve, ahogyan azok előkerültek a műteremből. Nem kell szabadkoznia a műgyűjtőnek, így lehetett érezni igazán a nagy mester keze nyomát.
A festmények nagy része vázlat, apró művek vásznon, farostlemezen és a legnagyobb többség kartonon. Első ránézésre szürkének, nem csak az elmúlt évszázad miatt porosnak, tompának, „bús magyar sorsúaknak" hatnak, és majdhogynem odavetettnek, kidolgozatlannak, vázlatosnak. De ez az első impresszió! A képek – jobban megnézve – magukkal ragadnak, magukba szippantanak. Ott vagyok a pusztán, a csordánál a delelő juhnyájjal, vagy ballagok, tudva tagjaimban az egész napi fáradságot, megyek, érezve hazafelé vállamon a kapát. A színek kigyúlnak, lángolnak, a pigment mellett érzelmekkel telített foltok, felhők, föld, alakok. A magyar táj, magyar szívvel, magyar ecsettel, ahogyan csak az igazán – nemcsak festők, hanem igazán – magyarok alkothatták. Tornyai, Koszta, Rudnai. Az „alföldi festőiskola".
És ezért akarok velük szellemiekben vitába szállni, mert amit láttam, alkotásaik nem a „sömmi", hanem a nagyon is valami, életünk, mindenünk, magyar tájunk, valónk, színeink. Sorsunk, reményünk, borúink... Talán Tornyai is az őt gúnyolóknak mondta: ő a „sömmit" festi. Pedig nagyon jól tudhatta, hogy amit fest, az a minden, és nem sömmi. Legalábbis számunkra nem az. Mert mi lehetne az inkább festő ecsetjére kívánkozó „valami"? Magas hegyek, tenger, görög oszlopok, árkádiai tájak antik jelenetekkel? No persze, ez is lehet szép, művészien visszaadott, nem tagadom, de a költőt is segítségül híva:

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az Alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom."

Én tehát, még egyszer, Petőfit is segítségül hívom, úgy vitázok a Fösteni a semmit képcímmel, de vitába szállok a kiállítás Akik festették a „sömmit" címével is. Egyszerűen „Tornyai János és alföldi festőbarátai" címet adtam volna. Nemcsak lelki, hanem marketingszempontból is (amely, mint tudjuk, ma a pénz mellett egy másik isten), hiszen jó néhány embertől tudom, hogy azért nem ment el a kiállításra, mert minek ezt a „sömmit" nézni...
Amúgy a kiállítás múzeumi színvonala megszokott volt. A múzeumi dolgozók odafigyelése, kalauzoló, de nem tolakodó kedvessége, a képek elrendezése, a kis állófogadás a megnyitó után... Sajnálom, hogy csak a Vidorunk alatt volt itt a kiállítás! És tiszta szívből mondom, irigylem Dr. Antal Péter ügyvéd urat, irigylem ezért a csodás gyűjteményért. Köszönöm, hogy ezt nem eldugta, hanem elénk tárta! Kérem, amennyiben még más műveket is „rejteget", azokat is hozza el ide, nekünk, hogy mi is gyönyörködhessünk benne. Dicséretesen példamutató a kis katalógus ajánlója is: „Nagyapám, Lusztig Sámuel emlékének és kisfiamnak, Antal-Fekete Sámuelnek ajánlom! – Dr. Antal Péter!" Itt a jelen a múltnak és a jövőnek egyszerre tiszteleg, így kell ezt. Gratulálok Antal úr!

Nyíregyháza, 2012. szeptember

 

© 2016 KútszéliStílus.hu