Gáspár Anna: Kibeszélni a mondhatatlant

Avagy megengedő kritikustusa Kováts Judit Megtagadva című regénye kapcsán

A szerző, egy vele készült interjúban a következőket mondta: „Az élő interjúalanyok mind azt mutatták, hogy van egy merőben más történelem, mint amit tanulunk, tanítunk..."

A Fiatal Írók Szövetsége, a legutóbbi négy Mesebeszéd-szimpózium után ezúttal teljesen más, mondhatni „felnőtt" témával várta az érdeklődőket október 30-án, este, a már jól ismert budai helyszínen, a Szatyor Bárban. A 2011-ben elkezdett sorozatban mindig fiatal, tehetséges kritikusok vitatnak meg egy-egy érdeklődésre számot adó művet, s ez most sem történt másként. Kováts Judit Megtagadva című regénye szeptemberben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, s érdekessége, hogy a történész-levéltáros szerző a narrációban egy, a magyarországi háborús irodalomhoz képest szokatlan módszert, az ún. oralhistoryt (elbeszélt történelmet) alkalmazza, így a könyv megírását huszonöt, idős túlélővel készített mélyinterjú előzte meg. A beszélgetőtársak (Csobod Luca, Antal Nikolett, Reichert Gábor) mindegyike kivétel nélkül a háborús, vagy háború utáni (trauma)irodalom kutatásával foglalkozik, egyikük (Csobod Luca) érdeklődési területe pedig a feminista irodalmat is érinti. Érthető tehát, hogy ezen az estén ők, illetve moderátorként Varga Betti képviselték a (fiatal) kritikusi szakmát.

Forrás: Szatyor Bár

Miután meghatározták a viszonyukat a műhöz (megengedő, kevésbé, elmarasztaló), a beszélgetést a háborús traumák feldolgozásának lehetőségei, esélyei köré szervezték, leginkább arra keresve a választ, hogy mennyire lehet hiteles (lehet-e egyáltalán az) egy olyan regény, amelynek narrátora huszonöt (illetve a szerzővel együtt huszonhat) személyes történetet mond el. Egyáltalán: elbeszélhető-e a háborús tapasztalat, illetve a huszadik századi háborús irodalom trauma-feldolgozásához képest mennyiben jelent újdonságot ez a mű? A kérdést különböző szempontokból, mégis egymást kiegészítve közelítették meg a résztvevők, így egyebek mellett értékes gondolatokat hallhattunk a szubjektum kettős szerepéről (az elbeszélői én egyszerre bűnös és áldozat), a több mint fél évszázados múlt elbeszélhetetlenségéről, s ezáltal a történelmi tények, események tabusításáról (mely végső soron traumává válik), valamint a totális háború érzékletes megjelenítéséről. A huszadik századi háborús irodalommal kapcsolatban ugyan megemlítődött PolczAlaine Asszony a fronton című regénye, mint fontos előkép, ám Kováts Judit művével összefüggésben (többek között épp az eltérések kapcsán) csupán érintőlegesen tárgyalták, annak ellenére, hogy legalább egy-egy motívum erejéig mindenképpen hasznos lett volna a lényegesen mélyebb összehasonlítás. S bár végképp nem sorolható a feminista irodalomhoz, a Sorstalanság narratív stílusa is érdemelt volna (párhuzamként) utalást, ahogyan Kertész Imre és Kertész Ákos két, közelmúltbeli nyilatkozata is – a „szembenézés a múlttal" kérdésfelvetéshez kapcsolódóan. A beszélgetők abban egyetértettek, hogy a regény elvarratlan szálakat tartalmaz (kidolgozatlan például az anya figurája és a szülők kapcsolata). Egyesek szerint alapvetően legitim írói módszerként értékelhető a már említett narrációs technika, ugyanakkor a regény nyelve kifejezetten steril, az elbeszélői én pedig egyfajta külső szemlélőként állandósul, és ez az olvasó számára megnehezíti az elbeszélt traumák befogadását. Külön figyelmet érdemel Antal Nikolett ettől eltérő, adekvát, az irodalomelméleten túlmutató gondolatmenete a narráció traumakezeléséről, mely például a külső szemlélő attitűdjét és a steril elbeszélőstílust ok-okozatként értékeli. Ezen a ponton (sajnálatos módon csak a beszélgetés végéhez közeledve) vált igazán izgalmassá az est, amikor is elérkeztünk a legfontosabb problémához, egyszersmind a regény születésének apropójához és céljához egyben, hogy tudniillik a társadalmi párbeszéd létrejöttének esélyeit épp a traumák közös feldolgozása, az évtizedekig elhallgatott tabuk kibeszélése és egyfajta, a kollektív hallgatással szembehelyezkedő kollektív történelmi tudat kialakítása teremtheti meg. Ez azonban nyilvánvalóan (főként Reichert Gábor véleménye szerint) nem működhet akkor, ha az olvasói befogadást éppenséggel maga az adott szöveg nehezíti meg. Egy mű, amely alapvetően hiteles, mert megjelenített élményanyagát huszonöt túlélő beszélte el, történeti-levéltári adatokkal van alátámasztva, kvázi legalizált kordokumentum, ám ennek ellenére mégis fikció. Méghozzá olyan, amelynek egyetlenegy (huszonöt, vagy akár eggyel több valós személyből összegyúrt) „desztillált" elbeszélője van.
A szerző, egy vele készült interjúban ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „Az élő interjúalanyok mind azt mutatták, hogy van egy merőben más történelem, mint amit tanulunk, tanítunk. Ugyanis szerintem a múltismeret, amit történelemnek nevezünk, egyszerűen nem lehet objektív. Az emberiségnek millió története van, a világ leírása azonban mindig szelektív módon zajlik, és ez sosem mentes valamilyen hatalmi (politikai, gazdasági, katonai) érdektől. Ez a hivatalos történelem viszont nem alkalmas a személyes történetek, vagyis saját múltunk feldolgozására..."
Ennek felülírása, megváltoztatása lehetne tehát a cél. A kerekasztal-beszélgetés tapasztalatai alapján azonban felmerülhet bennünk a kérdés: hogyan élhetők át, fogadhatók be a személyes traumákkal átitatott történelmi események azok számára, akiknek kizárólag a huszadik századi, valamint jelenkori háborús irodalom, vagy épp a történelemkönyvek adhatnak alapot a múlt feldolgozásához? Főként ha tudjuk, hogy az est legfiatalabb kritikusának családjában a személyes elbeszélés lehetősége sem adott, így az ő esetében (valódi befogadás helyett) vélhetően csak az elfogadás, illetve a történelmi tények valóságosságába vetett hit várható el. S hogy elegendő-e mindez egy esetleges (és jelenleg a huszonnegyedik órában lévő) társadalmi párbeszédhez? A kérdésre ezen az estén nem kaptunk választ. Így csak remélni tudjuk, hogy idővel – Kováts Judit szavait idézve – az irodalom a személyes történeteken keresztül befoltozhatja majd azokat a lyukakat, melyeket a hivatalos történelem hagyott maga után. Addig meg legfeljebb beszélünk róla.

Szatyor Bár, 2012. október 30.