Turbuly Lilla: „Temesváron lenni. Most.”

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, 2017 – 2. –

A közös nevező: személyesség, szabadság, itt-lét.

Miután Kutszegi Csaba kollégámtól a temesvári vasútállomáson egy, a fesztivál helyszíneit feltüntető térkép formájában átvettem a stafétabotot,

miután más fesztiválozók sajnálkozva a vállukat vonogatták, hogy jobb lenne egy beépített GPS, mert ennek alapján vajmi kevés eséllyel találom meg a szállásomat,

miután nem kis kerülő után (a saját bénaságomnak és nem a térképnek betudhatóan) mégis odaértem,

miután jó jelnek vettem, hogy a szálloda az Eminescu bulváron van, én pedig előző este a fesztiváltól teljesen függetlenül kaptam ajándékba egy kétnyelvű Eminescu-kötetet (csak ne lenne olyan rohadt hosszú, mármint a bulvár),

miután végre tudtam inni egy jó kávét…

teszt szabadsagSzabadság, a legszebb kapitalista szó / a fotók forrása: teszt.ro

beültem az első előadásra, amely éppen egy úti beszámoló formáját öltötte magára. Szabadság: a legdrágább kapitalista szó címmel a belgrádi BITEF két művésze, Maja Pelević és Olga Dimitrijević Észak-Koreába vitt el minket. Az előadás két, jól elkülönülő részből állt össze. Először valósnak tűnő, vetített képes élménybeszámolót hallhattunk, amelyet rövid „reklámszünetek” szakítottak meg. Ilyenkor vásárolhattunk koreai poháralátéteket, kirakós játékot, fürdőruhát vagy fejszét, gyűltek is a lejek a színésznők hasitasijában. Az ironikus-humoros alaphanggal szemben a második rész komolyra váltott. A katonai egyenruhába öltözött színésznők némán mozogtak a hátuk mögötti videoanimáción futó koreai képsorok előtt. Később elbizonytalanítottak bennünket, hogy mi volt valóság és mi fikció az addig hallottakból, elgondolkodhattunk azon is, hogy hol állunk mi azon az egyenesen, amelynek egyik végén a szabadság, a másikon a totális diktatúra van, legyen szó személyek vagy a pénz diktatúrájáról. Az előadás utolsó két kérdése pedig tényleg feladta a leckét: tudunk-e a kapitalizmuson kívül másban gondolkodni? Hiszünk-e abban, hogy a disztópián kívül lehet más kifutása is annak, amiben élünk?

Személyesség, szabadság, itt-lét. Ezek azok a hívószavak, amelyeket ebben az előadásban, valamint a temesvári TESZT-elésem három napja alatt látott többiben közösnek éreztem.

teszt graceGrace

A személyesség egy, táncelőadásoknál szokatlan formáját láthattuk a nemrégiben Lábán-díjat nyert Grace-ben, Hód Adrienn koreográfiájában is. Mert ez az előadás színház és tánc, ahogy egyikük trikófelirata fogalmaz. A táncosok (Cuhorka Emese, Kelemen Patrik, Molnár Csaba és Vass Imre) az előadás első, közel félórás részében folyamatosan beszélnek, mégpedig sajátos formában: ugyanazt mondják mind a négyen, váltogatva a „vezérszónok” és a „kórus” szerepét. Csaponganak, mondandójukban sejthetően keverednek a fiktív és valós elemek, közben folyamatosan közelednek hozzánk és távolodnak tőlünk. Színpadi jelenlétüknek, megszólalásmódjuknak látványos eleme a csillogó testfesték, ami az előadás végére valamennyire lekopik róluk, a csillámpor egy része már a fekete padlón csillog. A koreográfia második fele túlnyomó részben a táncé. Elemi erejű viharzás, az ösztönök és a szexus szabadjára engedése uralja a színpadot, aztán a végén a négy, lemeztelenedő test szabadságát és e szabadságban lelt nyugalmát mutatják meg.

tesztgrace2Szakmai beszélgetés a Grace alkotóival, a mikrofonnál Molnár Csaba

A nagyszínpadi és a stúdióelőadások mellett egynézős produkciókra is bejuthatnak a szerencsések. Ezek után persze mindenkitől úgy köszönnek el, hogy tartsa titokban, mi történt vele, ne rontsa el a következő néző élményét. Volt azonban (Dino Pešut moderálásával) egy kerekasztal-beszélgetés, ahol a be nem jutók is képet alkothattak erről a nagyon is személyes műfajról. Maria Lucia Cruz Correia (PT / BE) Közös álmok című performanszában például vízibiciklizni hívta a Béga csatornára a vállalkozókat, témája pedig a klímaváltozás volt. Harry Giles (UK) Tartozásaink címmel sajátos hitelbírálatot tartott a néző tartozásairól, legyenek azok pénzügyi vagy lelki jellegűek. Jo Bannon (UK) Exposure című performanszát gyermekkori szemvizsgálatai ihlették. Az az élmény, hogy milyen megengedni egy idegen embernek, hogy egészen közelről a szemünkbe nézzen. A beszélgetők abban egyetértettek, hogy az egynézős előadás intim helyzet mind a két félnek, és sok múlik azon, hogy a néző mennyire engedi bele magát ebbe a helyzetbe. Valamilyen reagálási kényszer azonban mindenképpen érvényesül, akkor is, ha a reakció éppen az, hogy nem reagál. Volt, aki úgy gondolta, ez egy sajátos kizsákmányolási helyzet, ahol akár a performer, akár a néző lehet kizsákmányoló vagy kizsákmányolt, más inkább úgy fogalmazott, hogy jó esetben nem kizsákmányolás, hanem tudáscsere, energiák kölcsönös áramlása történik. Abban is eltértek az álláspontok, hogy kell-e dokumentálni, hogy mi történik.

tesztegyszemélyesHarry Giles Tartozásaink című performansza

Harry Giles elmondta, hogy ő mindent megszállottan dokumentál, és a dokumentumok egy részét a nézőknek is megküldi, akikkel akár levelezésbe is bonyolódik. Jo Bannon viszont éppen a pillanat megélésében, egy felvillanó arc egyszeri látványában látta performansza lényegét.

Sarah Vanhee (CAMPO, Gent, BE) Feledés című előadásában egészen intim részleteket is megosztott az életéből egy nézőtérnyi emberrel. Tudjuk, a szemetünk árulkodik rólunk, ő pedig egy teljes éven át gyűjtötte dobozokba a szemetét, amit egy performansz keretében (ha jól számoltam) 43 dobozból rakott ki elénk a színpadra, közel két és fél órán keresztül, miközben saját magáról beszélt vagy vendégszövegeket mondott. (Azért csak 43 és nem 52 doboznyit, mert közben szült és kétheti pihenőt is megengedett magának. És persze csak a szervetlen szemetet, a szervesről fényképfelvételeket készített, vagy szóban beszámolt, így például az ürítési szokásairól.) Az, hogy mi fog történni, körülbelül az első negyedóra után világossá vált. Nézőpróbáló feladat két és fél órán keresztül nézni a színpad egyik oldalán igen lassan fogyatkozó, kirakásra váró dobozokat, mégis, alig néhányan mentek ki az előadásról. Mert egy idő után beindít valamit az emberben. Vizuális látványként sem utolsó a színpadot az előadás végére teljesen elborító szemét, de megejtő a személyességnek és az intimitásnak az a magától értetődő természetessége is, ahogy Sarah Vanhee beszél.

teszt feledes philipdeprezSarah Vanhee a Feledésben / fotó: Philip Deprez

Sok mindenről szól ez az előadás: a tárgyakkal való kapcsolatunkról, a rendhez és a rendetlenséghez való viszonyunkról, az emlékezésről és a felejtésről. És az sem mellékes hatása, hogy nem tudom, hányan voltak így vele, én mindenesetre sűrű fogadkozásokba kezdtem arra vonatkozóan, hogy a jövőben nem filteres teát iszom, kerülöm a papírpoharas kávét, és a műanyagpalackokat. Mert így látni egyetlen ember (nem is egészen) egy évi szemetét, többet ér minden környezetvédelmi propagandánál.

Úgy alakult, (hogy az előadásokhoz kapcsolódva én is megint egy kicsit személyes legyek), hogy egy vírusfertőzés ledöntött a lábamról, így nem tudtam megnézni mindent, amit szerettem volna. Utolsó temesvári napomon hosszas hezitálás után vonszoltam el magam a holland BOG csoport BOG. kísérlet az élet újrarendezésére című előadására. Aztán nekem ez lett a csúcspont. Pedig az ötlet, amire felépítik, végtelenül egyszerű. Infinitivusokban, lényegében egy másfélórás szabadversben beszélik el az életet. Nem egy konkrét ember életét, hanem azokat a stációkat, amelyeken (legalábbis mi itt, Európában) általában átmegyünk, a fogantatás utáni „nőni, nőni, nődögélni” stációtól a halál pillanatáig.

tesztbogsilvanderbruggenBOG. kísérlet az élet újrarendezésére / fotó Sil Vanderbruggen

Miközben többnyire egy sírnak tűnő valamin álldogálnak, néha őrült futkározásba kezdenek, átöltöznek, elénk rakják egy élet során felhalmozott, óvott, dédelgetett, majd bolhapiacon vagy szemetesben kikötő dolgainkat. Mondom, nincs benne semmi különös, amit mondanak, lényegében csupa közhely, aztán mégis összeáll az élet reményteli reménytelenségévé. Ebbe az általános emberi sorsba (helyzetétől függően) itt vagy ott, ehhez vagy ahhoz a részhez jobban kapcsolódva, mindenki behelyettesítheti magát, az általános ettől válik nagyon személyessé. És valahol középtájon van egy pont, amikor ők is behelyettesítik magukat, és ideérnek, Temesvárra, éppen erre az előadásra. „Temesváron lenni. Most” – mondják, aztán hosszú csönd, és hirtelen mi is itt vagyunk, ebben az egyszeri, megismételhetetlen pillanatban. Milyen közhelyes. És milyen revelatív.

 

Temesvár, 2017. május 25.

Folyt. köv.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu