Kutszegi Csaba: „Nem tartanák őket eléggé modernnek”

Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2017 – 3. –

…éppen egy cseh rendező munkájában figyelhető meg jelenünk magyar színházjelenségének egy sor ellentmondása.

Folytatva kolléganőm POSZT-beszámolóját, felveszem az előadásról kiküldött kritikus történetének szálát (lásd: Turbuly Lilla: Ha a karzatról nem is látszik…)  azzal, hogy a kizavarásnál van jobb módszer: a be nem engedés.

Ezt történt velem a POSZT-ra érkezésem első órájában. Nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak, de a kecskeméti Katona József Színház Apátlanok-előadására semmilyen fortéllyal sem tudtam bejutni (sajtójegyet eleve nem kaptam, de besurranó párnás lépcsőülő posztra is hiába ácsingóztam, azt mondták, a sajátos játéktér-nézőtér elrendezés miatt nincs esélyem rá).

apatlanulKocsis Pál és Märcz Fruzsina az Apátlanul című előadásban / fotó: Walter Péter

Értem persze az indoklást, de megjegyzem: nem egyszer jártam már olyan fesztiválon, ahol egy kevés nézőre szabott, de sok érdeklődőt vonzó produkciót egymás után akár háromszor is műsorra tűztek. Tudom, ez nyilván bonyolult feladat, még az is lehet, hogy szabályellenes, vagy alkotmányba ütközik, de egy fesztiválnak azért nem válik a kárára, ha az előadásokat látják az akkreditált kritikusok, meg a kollégák, a jelen levő színházi emberek, hogy a szélesebb közönség tagjairól ne is beszéljek. Egyébként már az első napomon elég sok panaszkodást hallottam arról, hogy a résztvevők ledarálják az előadást, utána busszal elviszik őket távoli szálláshelyeikre, vagy rögtön hazaindulnak, esetleg néhányan maradnak a másnap délelőtti szakmai beszélgetésre. Számtalanszor beigazolódott már: ez a menetrend a fesztiválhangulat igazi, alattomos gyilkosa.

A magam fesztiválhangulatát mindenesetre este 9-re beélesítettem, akkor kezdődött a Vígszínház Bűn és bűnhődése, és jó, hogy előzetesen felpörgettem magamat, mert szükség volt az éberségi munícióra az igen nehézkesen kibontakozó, majd’ egy és háromnegyed órás első felvonás közben. Michal Dočekal  ugyanis eleinte kifejezetten regény és általában színház ellen rendezett, mintha minden megoldásának egy motivációja lenne: hogy mindenképpen valamihez képest másmilyen legyen (miközben éppen az a gond, hogy már nem lehet újszerűen másmilyennek lenni). Ha pályakezdő fiatalok tesznek így, és ehhez némi eredetiség is társul, őket örömmel, drukkolva nézem, de Dočekal már nem nebuló.

bunesbunhodesStohl András és Orosz Ákos a Bűn és bűnhődésben / a fotó forrása: a POSZT fb-oldala

A második felvonásban el is árulja magát. Míg egy kísérletező fiatal célba érésként éli meg, ha akár csak formailag is, de némiképp másmilyen az elődeinél, az ötvenes, sokat látott Dočekalnak ennél több kell. Ha nem is törekszik katarzisra, és nem rág szájba erkölcsi mondanivalót, az általa gyúrogatott, darabolgatott, nem ritkán nyersen odavetett anyag a második felvonásra összeérik komplex színházi nyelvvé. A színészek játékában határozottan karakterfejlődés eredményei érhetők tetten, a jelenetek tempója, egymásutánisága és dramaturgiai felépítése kifejezetten színházszerű, még azt is megkockáztatom, hogy rejtett üzenetet is sugall az előadás. Bennem például – brutális leegyszerűsítésben – az alábbi gondolatmenet kerekedett körré: ez az előadás a halálról, a halandóságról szól. A halandóság ellen küzd – a maga módján, de egyöntetűen reménytelenül – mindegyik szereplő, csakis ebben a relációban kaphat a legnagyobb bűnös is megbocsátást (mert Krisztus módjára, megváltóként, az örök élet reményében magára vállalja a legnagyobb bűnt és a legnagyobb szenvedést), ezért kerül bele a szövegbe a híres Dávid-zsoltár („Még ha a halál árnyékának völgyében járok is…”) és a bibliai Lázár-történet („Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.”).

eszenyiEszenyi Enikő / a fotó forrása a POSZT fb-oldala

Dočekal Bűn és bűnhődésének – stílszerűen – kicsit groteszk szakmai, színháztörténeti olvasata is van: éppen egy cseh rendező munkájában figyelhető meg jelenünk magyar színházjelenségének egy sor ellentmondása. Az tudniillik, hogy nálunk egy struktúrában egyszerre, és ebből következően egy előadásban kell kísérletezőnek, újforma-teremtőnek, hagyományosszínház-csinálónak, mélyre hatóan elgondolkodtatónak és lehetőleg könnyedén szórakoztatónak lenni (mintha Dočekal is ezt próbálgatná, még ha ezúttal az utóbbiból nem is igen jutott a rendezésébe). És miért egy struktúrában? Mert a financiális környezet csak a régi fogalmakat ismeri: színház, irodalom, zene, film, tánc stb. Pedig színház és színház között már akkora különbségek lelhetők fel, hogy sokszor értelmetlen egyes „színházi” produkciókat ugyanabba a műfaji gyűjtőkategóriába sorolni, értsd: az innovációt külön kategóriaként kellene kezelni (és bőségesen támogatni), és nem kéne folyton a kőszínházakat a függetlenekkel, a kísérletezőket a nagy nevettetőkkel összevetni. Ez utóbbi csak rendszeres ellenségeskedést szül.

Kíváncsi lettem, hogy a szakmai beszélgetésen ki mit tart fontosnak hangsúlyozni a Bűn és bűnhődés kapcsán, ám nagy meglepetés nem ért. Többen (a közönség részéről is) észrevételezték, hogy a rendező és dramaturgja az adaptációban mennyire eltávolodott a regénytől, ettől függetlenül az előadás legfőbb üzenetének szinte mindenki azt tartotta, hogy semmilyen (anarchista vagy aktuális terrorista) eszme nem hatalmazhat fel senkit egy másik ember megölésére. Pedig ez a regény logikája, az előadásé szerintem egészen más, abban Raszkolnyikov szlávos, jó szándékú, világmegváltó übermensch-elmélete csak egy mellékmotívum.

szakmaiA szakmai beszélgetés közönsége / a fotó forrása a POSZT fb-oldala

Érdekes volt viszont Eszenyi Enikőnek az a „rendezőket védő” gondolatmenete, mely szerint a mai színházcsinálók azért kénytelenek számos szokatlan, logikátlan, divatos eszközt-módszert alkalmazni (mint például a víz és a föld a színpadon, a sokkoló felfokozottság, a szereplők felhúzása kötélen stb.), mert ha nem tennék, nem tartanák őket eléggé modernnek. Hát, ha ez így van, az nagyon szomorú. A néző ember ugyanis szeretné azt hinni, hogy a fent említett rendezői húzások a kifejezés tartalmával adekvát eszközöknek készülnek, és hogy mélyre hatoló kreatív folyamat eredményeként jön létre valamennyi.

A nap további eseményei ékesen bizonyították, hogy ahány színház, annyi műfaj… Mert egészen másfajta műélményt nyújt a Nyílt Fórum keretében lezajlott Jégtorta című „habkocka és fagyasztott hús egy felvonásban”, mely felolvasó-színházi előadásnak írói Kovács Viktor és Kovács Dominik, rendezője Hegedűs D. Géza voltak, és hét remek színész parádézott benne lelkesen, odaadással, jókedvűen (felsorolom őket, hogy kitudódjon, nagyágyúkról van szó: Szűcs Nelli, Hegedűs D. Géza, Orosz Ákos, Hajduk Károly, Telekes Péter, Trill Zsolt, Enyedi Éva). Itt az a tét, az érdekesség, hogy egy aznapi összeállással hogyan sikerül abszolválni egy előadást. A színészek ezt nem is titkolják, cinkosan összenevetnek egymással és a közönséggel, látványosan díjazzák egymás nem várt improvizációit. Tulajdonképpen működhetne állandóan egy olyan színház, ahol különböző ad hoc társulatok aznap kapnák meg az esti szövegkönyvet. Az biztos, hogy ehhez hasonlóan őszinte játékot csak diákszínjátszóktól lehet látni, és a profik is lubickolnak a lehetőségben. Kérdés: kerül-e ennyi jó darab? Biztosan nem. De ebben a műfajban talán nem is kell. A Jégtorta is „csupán” egy szimpatikus fiatal szerzőpáros helyenként igen ügyes leleménye, előadást a minden hájjal megkent profik csináltak belőle, ők leheltek életet a szövegbe, a színészek tették bele a nagyobbik részt a produkcióba.

meselabecsiPolgár Csaba, Pogány Judit és Kákonyi Árpád a Mesél a bécsi erdőben / fotó: Toldy Miklós

Érdekes színház a Kolozsvári Állami Magyar Színház A mélyben című Gorkij-előadása (rendezte: Yuri Kordonsky; a színdarabot magyarra fordította: Radnai Annamária): mai, korszerű, de igényes nyelven játszódik, ám jó 100-150 éves naturalista színházi ízlést tükröző külsőségeket idéz. Hozzám nem jutott el. A földhöz ragadt naturalizmus (is) irtja-öli benne a poézist, és szerintem különösen ez a Gorkij költői ellenpontok nélkül fogyaszthatatlan.

A nap vége egy olyan előadást tartogatott, melyet sokan ma a nagybetűs SZÍNHÁZ kategóriájába sorolunk. Láthattuk benne, hogyan érik egy egyszerű, de nagyszerű ötlet tartalmas, következetesen végigvitt rendezői koncepcióvá, hogy mennyit nyom a latban (rengeteget!) egy kitűnően és bölcsen megírt színdarab-remekmű, pláne ha azt fordítói nyelvi bravúrképződmények is felturbózzák, milyen az, amikor a remek színészgárda valamennyi tagja elkapja a szerepét, és nagy kedvvel JÁTSZIK benne, és ha mindezt magas színvonalú zenei teljesítmények is csipkézik… Ez az előadás az Örkény István Színház Bagossy László rendezte Mesél a bécsi erdője volt.

Folyt. köv.

  1. június 15.                           

        

 

© 2016 KútszéliStílus.hu