Gáspár-Singer Anna: És akkor elrepült…

Garas-est a Bálint Házban

A nehéz alaptermészet Kern szerint alapvetően nem baj, hisz ez kizárólag egyetlen embert érdekel: a direktort. Talán éppen emiatt vándorolt Garas is egyik színháztól a másikig...



Útban a Bálint Ház felé azon gondolkodom, mi lenne az első, amit egy emlékesten – mely egykori színész- és rendezőtársak (Törőcsik Mari, Kern András, Sándor Pál) részvételével zajlik – Garas Dezsővel kapcsolatban megemlítenék. Vagy mi az, amit inkább kerülnék; az adatokat és a számokat mindenképp. Esetleg a százalékarány még beleférne. Talán. De csak azért, mert a két évvel ezelőtti, róla szóló tévéműsorban (MTV, Hogy volt?!) éppen Garas volt az, aki egy, a stúdióban felállított táblán szemléltette: a színészethez harmincszázaléknyi tehetség és hetvenszázaléknyi szerencse kell. Pontosan ennyi, sem több, sem kevesebb. Ha esetleg ezt elevenítik fel, akkor valószínűleg úgy érzem majd magam, mint aki akaratán kívül (esetleg „stop trükk" által) egyszer csak ott termett az MTVA számos stúdiójának egyikében, és már tizedszerre veszik fel a jelenlétében ugyanazt a műsort. Persze valójában ez a veszély nem fenyeget, arra viszont tényleg kíváncsi vagyok, hogy most majd mivel indítanak. A megunhatatlan kisember-figurával? Vagy egy anekdotával? Esetleg egy felejthetetlen bonmot-val? Egyikkel sem – a számok nyertek. Ugyanakkor megnyugtató azt tapasztalni, hogy nem csak bennem támadnak kétségek...

garas facebook

Az est ugyanis végül Sándor Pál, Törőcsik Mari és Kern András érkezésével kezdődik, s a két színész rögtön át is veszi a szót Borgula Andrástól, az est moderátorától. Törőcsik arra kéri a közönséget, hogy ne tapsoljanak, különben még azt hiszi, hogy előadást kell tartania. Kern pedig – még a pódiumon állva –megosztja velünk az eseménnyel kapcsolatos prekoncepcióit, félelmeit, miszerint fogalma sincs, hogy mit kell majd itt csinálnia. „Azt mondta a feleségem, hogy nyugodjak meg, nem lesz ez nehéz, mert a Törőcsik Marinak úgyis jó a beszélőkéje..." – mesél tovább Kern. Még Törőcsik Marinál is többet. A moderátor meg hagyja. Persze először nem is jut szóhoz. Aztán kihasználva a lélegzetvételnyi időt, apró cetlikről olvas fel Garas Dezső életművével kapcsolatos számadatokat. Hogy hány darabban és filmen játszott, és hogy az itt jelenlévők, Garas Dezsővel együttvéve, az elmúlt évtizedek alatt nyolcvanhét díjat kaptak, és a szakmában mindösszesen kétszáz évet töltöttek el. Több ilyen adatot nem jegyeztem meg, megkockáztatom, hogy a nézőket sem érdekli különösebben (azon túl, hogy felvezetésnek meglehetősen blikkfangos). Az viszont – dacára annak, hogy meglepetést nem ígér – már érdeklődésre tart számot, hogy a pályatársakat milyen kapcsolat fűzte a két évvel ezelőtt elhunyt színészhez. Hogyan ismerkedtek meg, hogyan emlékeznek az életmű szempontjából fontos eseményekre (előfordul, hogy több verziót is hallunk: Sándor Pál és Kern András például ellentétes módon, kissé egymásra licitálva adják elő, hogyan lett végül Garas a Régi idők focijának a főszereplője), mit mondanak el róla ebben a szűkre szabott másfél órában. Amelynek, ezt előrebocsátják, semmiképp sem az a célja, hogy „temessék"...

garas bálintházSándor Pál, Kern András és Törőcsik Mari / forrás: facebook.com/balinthaz

Törőcsik Mari szerint ez egyébként is lehetetlen. Bár fizikailag Garas már nincs jelen, most azt kívánja, bárcsak a Kernnel ők ketten összevesztek volna, mert akkor a Kern sem lenne itt, és nem mondana vicceket – jegyzi meg nevetve. Egykori színésztársa, barátja halálába még most sem törődött bele. Rengeteg emléket őriz róla, megemlít például egy, a bimbózó szerelem érzésével rokonítható pillanatot, ami viszont csak neki fontos, Garasnak nem volt az. És ezt annak idején be is vallotta Törőcsiknek. Kern elmondása szerint ők ketten Garassal nem álltak annyira közel egymáshoz, úgy semmiképp, hogy baráti, már-már rokoni kapcsolatként értékeljék az egymáshoz fűződő viszonyt. Valahogy úgy lehettek ők ketten, mint Kern és Törőcsik, akik „totálban szeretik egymást". Merthogy a munkát leszámítva alig találkoznak.
A beszélgetés közben Garas leghíresebb filmjeiből (többek között a Régi idők focijából, a Ripacsokból, a Liliomfiból és a Szerencsés Dánielből) láthatunk rövid, egy-két perces jeleneteket, s ez az estnek némi ritmust kölcsönöz. Hiányérzetünk talán csak azért támad, mert Garas színházi szerepei és rendezései mellett – az egyébként igen jelentős – filmszerepek csak az életmű egy szeletét jelentik. A filmek kapcsán Kern a Ripacsok forgatása közben kialakult hihetetlen kapcsolati káoszról kezd el mesélni, vagyis arról, hogy ki kivel volt jóban, kivel veszett össze, és főleg miért. Az egész annyira szövevényes és lényegtelen, hogy az ember kénytelen rajta nevetni. Tulajdonképp semmi értelme nincs, ennek ellenére a néző valamiért mégis hallgatná tovább. Talán mert e rövid, életképszerű anekdota érzékelteti leginkább azt a sajátos színpadi, filmes, színész-rendezői, előadói létformát, az állandó útkeresést és öntörvényűséget, mely Garasnak leginkább sajátja volt. Amire a nézőnek egyébként nincs sok rálátása. És ez mégiscsak több annak puszta fejtegetésénél, hogy miért szerettek vele évtizedeken keresztül együtt dolgozni. Még ha olykor meg is nehezítette a dolgukat. Tudjuk: öntör-vényű volt, a legokosabb és a legbutább ember a Földön, ahogy Sándor Pál nevezi. A nehéz alaptermészet Kern szerint alapvetően nem baj, hisz ez kizárólag egyetlen embert érdekel: a direktort. Talán éppen emiatt vándorolt Garas is egyik színháztól a másikig, de Major Tamás és Gellért Endre után mégsem talált olyat, aki elfogadta volna szabadságvágyát.
Ha Borgula András időközben nem intézne a jelenlévőkhöz újabb és újabb kérdéseket, Kern valószínűleg akkor is elvinné a hátán az egész estet. Pláne, miután belemelegedett a történetmesélésbe. A vége felé azonban Törőcsik Mari kissé aggódva közbeszól, hogy most kikapcsolná a telefonját, amit eddig még nem tett meg. Szándékos közbevetés vagy sem (nyilván Kern megint túlontúl vicceset mondott), az ezzel kapcsolatos rövid párbeszéd mindenképp sajátos intermezzo a tévéfelvétel és a látszólag kötetlen pódiumbeszélgetés között lebegő esten. Az utolsó filmes bejátszás a Régi idők focijából való. Minarik Ede, az edző instrukciójának megfelelően „kapura húz", aztán felemelkedik, és elrepül. Nem csak a filmben, hanem a beszélgetés végére illesztve is szimbolikus a kép, ahogyan Garas, a hosszú kaftánban és a Kossuth-címeres mezben egyszer csak végleg eltűnik. Rendben, tűnődöm, ezt stop trükkel oldották meg, de ezzel együtt ébred a kétely is: mi van akkor, ha mégis elrepült? Virágok, taps, a szedelőzködés hangjai a nézőtér felől, és a lebegéssel kapcsolatos gondolatok. Végül kiegyezem magammal arról, hogy a rövid ideig tartó elrugaszkodás a földtől néha tartós is lehet.

Bálint Ház, 2013. március 29.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu