Péter Márta: Milyen emberek ezek?

Schilling Árpád – Zetski dom (Montenegrói Királyi Színház): Ameddig a szem ellát –

A cetinjei Zetski Dom színészei elképesztően otthonosan mozognak azokban a szituációkban, amelyekről azt feltételeznénk, hogy tipikusan magyarországiak.

Nem meglepetésként, a honi játszóhelyek közül a Trafó mutatta be Schilling Árpád: Ameddig a szem ellát című rendezését; a Zetski dom, vagyis a Montenegrói Királyi Színház társulatával készült darab tulajdonképpen az Európai Unió EU Collective Plays! programjának keretében jött létre, és már a 2016-os szabadkai fesztiválon is bemutatták. Az Uniós program egyébként különböző országok alkotóit invitálja olyan közös színházi munkára, amelyben új előadást hozhatnak létre a semmiből. Nem nyúlhatnak tehát klasszikusokhoz, vagy már megírt szövegekhez, az alkotóknak saját élményeikből táplálkozva kell dolgozniuk. A feltételek teljesüléséhez nyilván jelentősen hozzájárult a darab két dramaturgjának Montenegróban készített számtalan interjúja is.

schilling1A képek forrása: trafo.hu

Az előzetes tapasztalatok szerint ugyanis Montenegró egy „izgalmas, ellentmondásokkal teli, túlpolitizált” ország, s így a kikerekedő történet is túlmutat e kis régión. Ahogy a rendező összefoglalta: „Ez nem egy speciálisan montenegrói történet. Bár megemlítünk konkrét helyszíneket, még csak a Balkánhoz sem köthető kizárólagosan. A színészek által hozott élményanyagot, valamint a saját magyarországi és európai tapasztalataimat felhasználva egyfajta kelet-európaiságról, egy általános életérzésről mesélünk." Nyilván a fentebbi alaphelyzetnek köszönhető, hogy a cetinjei Zetski Dom színészei elképesztően otthonosan mozognak azokban a szituációkban, amelyekről azt feltételeznénk, hogy tipikusan magyarországiak, meg az is, hogy az ismerős helyzetekben árnyalatokig ismerős figurákat formálnak. Ám Schilling akár professzionális csapattal, akár az előadásra válogatott amatőr előadókkal dolgozik, végül egyfajta precíz dokuszínházat alkot, amely olykor egészen purista eszközökre épül, ugyanakkor jó tempójú előadásaiban könyörtelenül megmutatkoznak a társadalmi kontrasztok, a kisemberi lehetőségek és a nagyemberi szokások, a torzulások és az arrogancia, a gátlástalan hatalomvágy, s minden mocsok, ami ezekből a tulajdonságokból burjánzik elő. És ameddig a rendező igazságérzete erős, addig színházának is lesz tényanyaga, hiszen az ember sok évezrede űzi sötét hatalmi játékait. Bőven van tehát nyersanyag.

Belátható, hogy Schilling éles tekintete, szókimondása, igazságérzete ma és itt nem igazán népszerű, sőt, kényelmetlen, de a rendező eddig nem változtatott az útján. Ha ez az út valakit zavar, azt teheti, amit az egyik és egyetlen néző, aki a jelen előadásról igen hamar és demonstratívan távozott. Kérdés: ismerte egyáltalán Schilling szellemi alapállását, rendezői munkásságát, hogy beült az előadásra? De miért ismerte volna, ha egyszer a frekventált kultúrpolitikai szerepéről éppen leköszönő úr se tudott róla sokat, főleg nem szakmai szempontból, miközben úgy vélekedett, hogy Schilling azért folyik bele a politikába, mert nem jelentős színházi rendező. Etikai-morális kérdés e magaslatokon már nem is létezik. Ám, miközben a honi pályán Schilling Árpád a – korábbiakhoz képest ma lazábban osztogatott – nemzetbiztonsági kockázat címkét is megkapta, külföldön elismert és megbecsült rendezőként tartják számon. A kontraszt egyértelmű. Nem csoda, ha Schilling az utóbbi időben leginkább külföldön dolgozik, nagy sikerrel. Persze ez nem számít a házi dagonyában, bár 1989 előttről is emlékezhetünk rá (ha akarunk), hogy egy, akkor itthon már állami szinten is erősen honorált társulatvezető-koreográfus műveinek negatív külföldi kritikáit „szemlesütve” eldugdosták, mert róla csak jót volt szabad tudni, jót volt szabad írni. És ezt az eljárást megszoktuk, mert régtől megszoktuk a helyi bálványokat. A bálványok pedig mindig erre a paradox igényre alapoznak, hiszen semmi se változott. Ezért hat frissen Ady Endre 1903-as gondolata is: „Igazi közvélemény csak kultúrtársadalomból kelhet. A mi társadalmunk még nem az.”

schilling2

„A bankok uralkodnak rajtatok. Veletek mindent meg lehet csinálni?” – hangzik a kérdés az egyik színpadi jelenetben, és a válasz magától értetődik. A nagyjából nyolcvanperces darabban a nagyszerű előadók változó szerepeikben, figuráik történeteivel mindannyiszor ugyanazt mutatják: igen, mi vagyunk az örök vesztesek, a megfélemlített polgárcsökevények, és akárhová, akárki mellé is állunk, végül mindig mi húzzuk a rövidebbet. Még az apróra kigondolt bankrablás is drámai végű paródiába fullad. A színi kompániában persze akad kevés munkával is gazdagodni vágyó, de akad pedánsan „kötelességet” teljesítő hivatalnok is, aki hamarosan szintén az utcán találja magát, s akad, aki már tényleg hajléktalanná vált. Utóbbitól valaki meg is kérdezi: „Mi ez a büdös?” A hajléktalan pedig magára mutat, hiszen két hete egy bokorban lakik. A megváltozásáról szóló ígéret is csupán ígéret marad, egykori felesége ezért már mosakodni sem engedi haza… de a gyerekekkel küszködő asszony is csak egy szerencsétlen, lecsupált nő, akit a férje a hagyományok miatt dolgozni sem engedett, közben meg attól retteg, hogy a hatóságok a gyerekeit is elveszik. A jövőről azonban mindenkinek más az elképzelése.

Az egykor munkahelyén még jól szuperáló raktárvezető nő is elbukik; nem elég, hogy elveszti állását, lakása berendezését is lefoglalják, elcipelik. Ekkor kerül – szó szerint – az utcára az egyébként csupasz játéktér egyetlen éke, a sötét háttérbe száműzött fekete zongora. (A magyar nyelvben e hangszernek sajátos konnotációja van, s az előadásban olykor leütött billentyűk, a meg-meglóduló csenevész vagy épp indulatteli, ám tehetetlen futamok mintha rá is erősítenének, de lehet, hogy ez csak egy elhaló közép-európai magyar gondolatforma.) Az asszony lefekszik a padlóra, lábait szétterpeszti, és énekel. Most már teljesen szabad. Ám ebben a pillanatban betoppan a lánya, és a mentális „családprogram” újraindul. Az asszony kicsit megszégyenülve (?), hirtelen összezárja a lábait, pár pillanatig szinte vigyázzállásban fekszik a földön, majd föltápászkodik, és lánya kérdéseire megokolja, hogy miért is jó a csupasz lakás. Csakhogy a lány külföldre akar menni, hogy tanuljon, boldoguljon. A jelenet inverzeként pedig egy befolyásos újgazdag mutatja meg friss birtokát a lánygyerekének, aki ugyancsak külföldre vágyik, mégpedig Svédországba, ahol ismerőseivel majd pizzás helyet nyitnak. A pénzes apa persze háborog, hiszen ügyvédi irodát képzelt a gyerek feneke alá, csakhogy a hálátlan már a római jogból se szeretne vizsgázni, holott a vizsgát is megvehetné neki.

schilling3

A legmélyebbre zuhanó epizódban viszont egy szintén frissgazdag hatalmasság parancsolgat a természetre még figyelő tervezőjének, hogy felejtse el a fákat, a Nap se érdekel senkit, mert ő mindenhol, minden fa és erdő helyén bungalót akar látni… A valódi sötétség pedig akkor jön el, amikor valaki „jó tanácsként” ajánlja a tervezőnek, hogy alkalmazkodjon, tegye azt, amit várnak tőle, s akkor, mint neki is, lesz majd jó háza, több kocsija… Ez már tényleg a korrumpálódás alja, a menthetetlen rohadás és generális rohasztás övezete, és tényleg csak azt lehet kérdezni, ami az előadásban is elhangzik: Kik ezek? Milyen emberek ezek? És egy saját kérdés: Ezek már nem is emberek?   

Schilling Árpád – Zetski dom (Montenegrói Királyi Színház): Ameddig a szem ellát

Dramaturg: Bíró Bence. Fordító, társdramaturg: Gyarmati Kata. Zeneszerző: Nina Perović. Rendezőasszisztens: Mirko Radonjić. Rendező: Schilling Árpád.
A Zetski dom igazgatója: Slobodan Božović. Művészeti vezető: Lidija Dedović. Produkciós vezető: Đorđe Dragićević. Fotós: Duško Miljanić. Designer: Ozana Brković.

Szereplők: Varja Đukić, Dejan Đonović, Aleksandar Gavranić, Srđan Grahovac, Dušan Kovačević, Jelena Simić, Zoran Vujović, Nada Vukčević.

Trafó, 2017. november 4.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu