Csondor Soma: Caligula lova

Székely János: Caligula helytartója -

Sztarenki Pál rendezésében a megőrülés, vagyis a beletörődés lehetetlensége a végkövetkeztetés.

A tavalyi Az ötödik pecsét-előadás után idén Székely János drámája révén tematizálódik a totalitárius rendszerekben élő (és ezeket kiszolgáló) ember morális válsága a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. E kérdéskör napirenden tartása fontos gesztus a társulat részéről, különösen a jelen aktuálpolitikai helyzetben, egyúttal kiállás is a humanista értékek mellett. Ennek fényében különösen szembetűnő a darab mindenkori érvényessége. Kérdésfelvetései napjainkban is éppen olyan horderejűek, mint az ókori Rómában voltak, ahol a cselekmény játszódik – vagy a Ceaușescu-kori Romániában, ahol a mű keletkezett.

caligula1Farkas Ignác / Fotók: Pezzetta Umberto

A történet szerint Petroniusnak, Caligula palesztinai helytartójának be kell vitetnie az uralkodó szobrát a jeruzsálemi templomba. Azonban a zsidók hite szerint emiatt kiköltözne a templomból az Isten, hiszen bálványt állítanának a helyére. Ez tehát hitüket, kultúrájukat és egységüket megingató tett volna; annak jelképe, hogy a hatalom mindenekfelett áll, az Isten és annak törvényei felett is. Ez a nyugati kultúra alapjainak lerombolásával egyenértékű gesztus. Ennek felismerése okozza Petronius morális válságát, melyben megfogalmazódik a kérdés: meddig igazolható erkölcsileg az engedelmesség? Az önmagával viaskodó helytartó időközben kivégezteti két segédtisztjét, akik árulás gyanújába kerültek, de végül kiderül, hogy ártatlanok voltak: valójában Deciusnak, Petronius barátjának és egyben a császár követének segédtisztjei árulták el a helytartó „hűtlenségét”, vagyis hogy hezitál végrehajtani a parancsot. Ártatlan embereinek kivégeztetése után Petronius végképp meghasonul a hatalommal és önmagával. Ráébred, hogy az elnyomás természetéért és működéséért ő is felelős, és hogy bizonyos tettei alól nem nyújthat felmentést a „parancsra cselekedtem” frázis.

Az előadás elején felcsendül a Carmina Burana, ami talán kissé sablonos és hatásvadász választás. (A végén ugyanez zárja a produkciót.) Ezt követően katonák kezdenek zsákokat hordani a gyengén megvilágított színpadra. A tér közepén zsidók bolyonganak, a bevonuló egyenruhások nem vesznek tudomást róluk, és fellökik őket, ha az útjukba kerülnek. A játéktér be-, illetve átrendezése így részben a nézők szemeláttára történik. Az előadás ezzel rögtön a megszállást, a szabadság és az élettér elhódítását ábrázolja az egyébként kevés díszletet felvonultató produkcióban. Aztán egy harckocsi is megjelenik a színpadon, rajta a Caligula szobrát rejtő nagy faládával, majd mire leereszkedik az ókori falat mintázó háttér, a zene is elhallgat. Ezután hosszú csendben láthatjuk, amint a félmeztelen Petronius megmosakszik, és magára ölti egyenruháját. Ezzel – mielőtt megszólalna – szimbolikusan emberből a hatalom képviselőjévé alakul át. A szimbolika érthető, ám ezzel aránytalanul hosszú bevezetőt kap a rövid, egy óra húszperces előadás. De a hallgatás megtörése után a produkció végig izgalmas lesz, a cselekmény pedig feszes marad.

caligula2Balogh Tamás és Farkas Ignác

A jelmezek is a darab mindenkori aktualitását hangsúlyozzák. A katonák modern, terepmintás egyenruhát viselnek, a zsidók pedig ma is használt tradicionális öltözetben vannak, nem pedig ókort idéző jelmezekben. A díszlet a harckocsin és a zsákokon túl mindössze pár bútorból, egy akváriumból és egy Dávid-csillagos szőnyegből áll. Petronius az előadás nagy részében ezen a szőnyegen áll, míg a zsidók szinte egyáltalán nem lépnek rá. Így a szereplők színtéren elfoglalt helye is szimbolikus érvényű lesz. Az akvárium pedig Petronius zárt, kiúttalan helyzetének egyfajta parafrázisa. Erre utal az a jelenet is, amikor a kormányzó meggyújtja az akvárium vizén úszó gyertyákat, miközben hálát ad az isteneknek a segítségért.

A főszereplő Farkas Ignác Petronius szerepében kifogástalan alakítást nyújt, noha nem sok újszerűséget hoz a dráma alapján elképzelt alakhoz képest. A Barakiást, a templom főpapját, valamint a követ Deciust megformáló Balogh Tamás és Kiss Ernő viszont egészen új színeket visz a karaktereikbe. Barakiás alakja jámbor, komikus (leginkább ironikus) színezetet kap, pedig az alapműben komoly, határozott főpapként jelenik meg. Decius pedig hideg, érzelemmentes kishivatalnok-figura, aki a maga merevségével szintén már-már humorossá válik. A névleges barátságnak Petroniusszal semmi jelét nem mutatja, sőt, erősen azt sugallja, hogy valójában nem is a segédtisztjei, hanem ő maga volt az áruló. E karakterek megújítása mögött azonban nem igazán érezhető mélyreható művészi koncepció, inkább csak befogadhatóbbá és szórakoztatóbbá teszik az előadást, ez pedig némileg gyengíti a tragédia összhatását.

Az előadás legszembetűnőbb és legfontosabb újítása az, hogy Caligula szobrát egészen a játék legvégéig nem látjuk. A hatalom így nem kap arcot. Időtlen és kortalan, ahogy maga a darab is. A dobozba pedig bármit, illetve bárkit vizionálhatunk. Éppen ezért a produkció legfeszültebb pillanatai azok, amikor Petronius végső elkeseredésében elkezdi szétszedni a szobrot rejtő ládát. Katarzist nem, csak némi megdöbbenést és enyhe csalódást okoz, amikor végül egy ló szobra kerül elő a ládából.

caligula3

A darabban is említett történet szerint Caligula egy alkalommal kedvenc lovát tette meg szenátornak. Ebben a kontextusban a ló Caligula őrületének és féktelenségének szimbólumává vált. Vagyis általánosságban az abszurd hatalom jelképévé. Főként ennek köszönhetően az előadás végén is más a konklúzió. A drámában Petronius végső reakciója a hatalom természetének felismerésére és az elkeseredett beletörődés a saját, hatalmi harcban betöltött csúfos szerepére. Sztarenki Pál rendezésében viszont a megőrülés, vagyis a beletörődés lehetetlensége a végkövetkeztetés. Ennek jegyében az előadás zárómondata is más, mint az alapműben. Petronius megtört kiáltása így hangzik: „addig küzdöttem Caligula ellen, míg Caligula lettem magam is” – majd egy hosszan elnyújtott őrült kacaj hangzik fel a háttérben feltűnő diktátorok mellszobrai között. Caligula szobrának lószoborra cserélése ebben az értelemben egy figyelemreméltó és konstruktív újítás lehetne. Azonban azzal, hogy – a számos kihagyott szövegrész mellett – az előadás szövegében a Caligula lovára vonatkozó történet megmarad, kissé túlmagyarázottá és erőltetetté válik ez a gesztus. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a produkció végül nem tud olyan katarzist nyújtani, amilyet feltehetően szeretne. Pedig sok izgalmas ötlettel tarkítja Székely János drámáját, és bizonyos tekintetben a koncepcióját is megújítja.

Székely János: Caligula helytartója

Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Cselényi Nóra. Dramaturg: Madák Zsuzsanna, Sztarenki Pál. Világítás: Gibárti Tibor. Ügyelő: Kovács Arnold. Súgó, rendezőasszisztens: Kiss Szilvia. Rendező: Sztarenki Pál.

Játsszák: Farkas Ignác, Kiss Ernő, Hertelendy Attila, Szakály Aurél, Bellus Attila, Balogh Tamás, Andics Tibor, Häring Rudolf, Kisházi Gábor.

Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, 2018. január 12.  

 

© 2016 KútszéliStílus.hu