Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz -

Kívánhatunk-e a vajas kenyérnél többet is az élettől?

A Bádogdob után ismét egy nagyregényt állítottak színpadra a Katona József Színházban, és ismét Mikó Csaba átdolgozásában. A művekben megjelenő történelmi korszak is ugyanaz, a két világháború közötti Németország. A Bádogdob Oskarja azonban éppen csak megszületik Danzigban, amikor 1927-ben Berlinben Franz Biberkopf cementgyári munkás négy év börtön után, amit azért kapott, mert féltékenységből megölte a szerelmét, kiszabadul. A 600 oldalas regény (amelyből Fassbinder 1980-ban 15 órás filmet készített) másik főszereplője Biberkopf mellett maga a város, a ’20-as éves nyüzsgő, energiákkal, művészettel teli Berlinje, amelynek persze megvolt a szomorúbb, sötétebb arca is munkanélküliséggel, szegénységgel, alvilággal. A műben inkább ez a sötétebb profil jelenik meg.

Mészáros Béla, Mészáros Blanka és Dankó István / Fotók: Mészáros Csaba

A színpadi átirat nem feledkezik meg egyik főszereplőről sem, és világos vonalvezetéssel, jól követhetően mutatja meg a nézőknek Biberkopf életét ebben a városban attól kezdve, hogy azzal a bizakodással vág neki a szabadságnak, hogy az élet többet is tartogat számára egy vajas kenyérnél, egészen addig, amíg az újabb és újabb kudarcok után feladja. Nem, nem hal meg, nem lesz öngyilkos – vegetál egy ócska munkahelyen, és „a továbbiakban már semmi említésre méltó nem történik vele”. (Ez az utolsó kivetített mondat, amit látunk, bizonyos tételmondatok ugyanis feliratként is megjelennek.)

Az előadás nem aktualizál, nem keres direkt párhuzamokat a ’20-as évek Németországa és a jelenlegi magyarországi helyzet között, áthallások persze így is vannak, de ezeket mi halljuk bele Döblin történetébe, például az újságárusnak álló Biberkopf kapcsán a sajtóra vonatkozó mondatokba.

Mészáros Béla

Döblint, aki polgári foglalkozására nézve orvos volt, és pszichiáterként is dolgozott, érdekelte minden, ami új és modern, nagy rajongója volt a mozinak, és hatottak rá a korabeli izmusok, az expresszionizmustól a futurizmusig. Innen is jöhetett az ötlet, hogy Kovács D. Dániel rendező filmes eszközökkel is él. A színpadképhez egy, időnként szűkülő vagy éppen táguló, a szélesvásznú filmekre emlékeztető keretet használ, amelyből a szereplők olykor (szó szerint) kilépnek. Máskor mi, nézők, egy keskenyebb kivágatot látunk csak a színpadon történtekből, mint amikor a tévéképernyőn a film összeszűkül. Ezek a szűkítések a vizuális élményen kívül talán a főszereplő életlehetőségeinek szűkülését jelzik, de bevallom, első nézésre nem sikerült megfejtenem, hogy milyen logika mentén váltakoznak. Ami viszont egyértelmű: a nagyváros lüktetését, a tömeget mindkét felvonás elején filmbejátszásokkal érzékeltetik. Szintén filmbejátszáson jelenik meg Biberkopf múltja: szerelme, akit Borbély Alexandra jelenít meg a vásznon, és a gyilkosság újra és újra felidézett jelenete. Mint amikor egy belső film pereg kitörölhetetlenül az ember emlékezetében.

Pálmai Anna és Kocsis Gergely 

A sok szereplőt és több helyszínt felvonultató előadás díszlete (Horváth Jenny munkája) is emlékeztet a filmes perspektívára. Visszatérő helyszín egy bár és Biberkopf bérelt szobája, amelyeket előre-hátra mozgatnak, váltakoztatva a közeli és távoli képeket. Egyébként is minden mozog és változik a színpadon, a színészek újabb és újabb szerepekben tűnnek fel, az egész játéknak van egy perpetuum mobile jellege. Ezt segíti Horkay Barnabás karakterekhez passzított mozgás-koreográfiája is.

Biberkopfnak éppen a folyton változó világhoz kellene alkalmazkodni, az új és új helyzeteket átlátni, de ez az, ami nem sikerül neki, így fut lékre minden kísérlete, hogy új, jobb és egyben törvénytisztelő életet kezdjen. Nézőként fontos lenne, hogy megértsük Biberkopfot, hogy együtt tudjunk érezni vele, hogy sajnálni tudjuk. Mészáros Béla számára talán ez a legnehezebb feladat. Hogy meg tudja bocsáttatni velünk, amit Biberkopf elkövetett, hogy hinni tudjunk abban, hogy őszintén és elszántan keresi a jó utat. Vannak jelenetek, amikor ez sikerül. Például, amikor Reinhold (Keresztes Tamás) próbálja ruhával teletömködni Biberkopf zakójának ujját, hogy a levágott kar hiánya ne legyen olyan feltűnő, ő meg áll ott szerencsétlenül, a furán kitömött zakóban. Gyanítom, hogy a nézőtéren ülő nőknek nehezebb dolga van ezzel a megbocsátással, főleg, hogy Biberkopfból újra előjön a féltékeny dúvad, de a hideg fejjel kezelt nőügyek sem ébresztenek éppen rokonszenvet. Így pedig fokozatos leroncsolódása, amit az előadás végén egy három menetes bokszmeccsbe sűrítve szimbolikusan is végignézhetünk, nem okoz megrendülést. Ha nem is minden részvét híján, de inkább csak nyugtázzuk magunkban, hova fut ki a sorsa.

Mészáros Béla és Vizi Dávid

Tizenkilenc színész és a Freakin’ Disco három zenésze lakja be a színpadot, van, hogy csak néhány perces jelenet jut egy karakter felvillantására. Remek pillanatképeket kapunk. Csak néhány kiragadott példa: Elek Ferenc, ahogy maffiafőnökként vonul, majd egy másik jelenetben az ellenkező végletet, egy tolókocsis koldust játszik. Mészáros Blanka valami fura fogsort erőltetett a szájába, az ezzel járó arckifejezésre egy egész karaktert fel tud építeni. Szirtes Ági az Oszlopos Simeon után újra egy házinénit játszik, a gonosz után most a jóravaló változatot tömi ki élettel, ahogy a csípőjét a jelmeztervező párnákkal. Sok apró részlet, jó pillanat örvendezteti meg a nézőt, miközben néha kizökkent a színpadi gépezet csikorgása. És ezt most konkrétan értem: a folytonos átrendezések járnak ilyen zajokkal a háttérben. De ez nem túl nagy ár a nagyvárosi életérzés megidézéséért.

A sikeres színpadi adaptáció, az átgondolt látványvilág és a színészi alakítások ellenére azonban marad a nézőben hiányérzet: az élet elmorzsolásának-elmorzsolódásának drámája valahogy nem jön át a színpadon. Ahogy jöttünk, úgy megyünk haza.    

Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz

A színpadi adaptációt Mikó Csaba készítette, továbbgondolta Kovács D. Dániel és Bíró Bence.

Játsszák: Mészáros Béla, Bezerédi Zoltán, Borbély Alexandra, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Keresztes Tamás, Kocsis Gergely, Kovács Lehel, Mészáros Blanka, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Rujder Vivien, Szirtes Ági, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Vizi Dávid.

Tér: Horváth Jenny. Jelmez: Nagy Fruzsina. Hang: Keresztes Gábor. Zene: Freakin’ Disco. Mozgás: Horkay Barnabás. Fény: Lohár Antal. Vizuál: Bartha Máté. Dramaturg: Bíró Bence. Dramaturg-konzulens: Radnai Annamária. Ügyelő: Héricz Anna. Súgó: Fejes Vera. Asszisztens: Sütheő Márton. Rendező: Kovács D. Dániel.

Katona József Színház, 2018. március 10.