Turbuly Lilla: Elfogyó székeken

Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert

Közeli szemlélőkből egy rövidke jelenetre mi is szereplőkké válunk. 

A Meggyeskert a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves zenés színész osztályának (osztályfőnökeik Novák Eszter és Selmeczi György) vizsgaelőadása. Nagy létszámú osztály az övék, tizenheten vannak, 9:8 arányban a fiúk javára. Bár a dráma szereplői alig vannak kevesebben, a szerepek eltérő súlya miatt a színművészeti képzésben bevett módszer szerint némelyik karaktert itt is egymást váltva, többen játsszák. És mivel zenés osztályról van szó, a közös éneklés mellett többen megmutatkozhatnak egy-egy dallal is.

novakosztaly 768x512A Novák - Selmeczi osztály (Az előadásról egyelőre nincsenek hozzáférhető képek.)

Az előadás legfőbb jellegzetessége azonban az, hogy a nézők és a színészek keverednek a térben és kavarognak a terek között. Nem egy teremben zajlik ugyanis a játék, hanem (ha jól emlékszem) háromban, plusz az összekötő folyosón. Azért nem biztos, hogy jól emlékszem, mert a termeket több ajtó köti össze, mi pedig nem egyszer-kétszer, hanem folyamatosan, jelenetről jelenetre vándoroltunk ide-oda, miközben a tereket átrendezték. Ez azonban általában csak a székek átrendezését jelenti, hiszen más díszletelem nincs. A székek pedig fogynak. Eleinte csak egymásba teszik őket, mint költözéskor. Ranyevszkaja még orosz szokás szerint leülhet egyre indulás előtt, aztán az utolsó két jelenetre eltűnnek teljesen. Ahogy az otthon is a család életéből.

Azzal, hogy közöttünk ülnek (eleinte nem is lehet biztosan tudni, ki a néző és ki a színész) elmosódnak a megszokott határok, könnyebb bevonódni, megteremtődik valamiféle közösség, és közelebb kerülünk a történethez is. Jelzik azt is, hogy ez egy vizsgaelőadás, Zsótér Sándor rendező végig jelen van, a teremváltásoknál terelgeti a nézőket. A kezdésnél, és aztán még egy-két jelenetben a színészeket a nevükön szólítva „előmond” nekik egy-egy mondatot. Ezek a részek mintha egy nyomozás dokumentumai lennének, amely Ranyevszkaja rég vízbe fulladt fia ügyében folyik, aki később meg is jelenik anyja képzeletében.

Szokni kell, hogy itt minden szereplő virágzóan fiatal, még Firsz, a Csehov szerint 87 éves inas is (Imre Krisztián játssza). Egy csíkos mellény jelzi mindössze a helyzetét, a többieknél a jelmez még ennél is kevésbé ad fogódzót: a színészek sötét öltönyben, a színésznők világos blúzban vannak. Kellék is alig bukkan fel, csak a szövegre, és az egymással, valamint a nézőkkel megteremtett kapcsolatra támaszkodhatnak. A Ranyevszkaját játszó színésznők közül Józsa Bettina kapja a legtöbb jelenetet. Van az alkatában valami szlávos finomság, ami egyáltalán nem gyengeség, és ami miatt nagyon jól illik hozzá ez a szerep (ezt az alkatot már az évad elején Szombathelyen, az Oblom off-ban is megfigyelhette, aki látta abban az előadásban). Brasch Bence karakteres jelenléttel megformált Lopahinja megőrizte magában azt a gyermekkori áhítatot, amivel akkoriban Ranyevszkajára nézett, és tulajdonképpen most is csak ő érdekli, meg persze a szintén gyermekkorától vágyott meggyeskert. Várjához nem tud kapcsolódni. Pedig Ladányi Júlia Várjája nagyon is érdemes lenne a figyelemre a maga szelíd és kitartó várakozásával, belső erejével. A zenés részekben Mentes Júlia ül többször a zongorához, amellett, hogy Sarlotta Ivanovnát is játssza, egyáltalán nem annak az egzaltált nőnek, akinek látni szoktuk. Tulajdonképpen igazságtalan csak néhány nevet kiemelni, hiszen az egész osztály jó benyomást tett. 

Kis Hevesi teremAz egyik helyszín, a Hevesi-terem

Különösen jól sikerült jelenet a házimulatságé a harmadik felvonásból. Miközben a családtagok az előtérben az árverés eredményére, sorsuk eldőltére várnak, mögöttük két ajtón ki- és betáncolva a többiek „mulatnak”. Mindenki fülhallgatóval a fülében, többnyire magányosan, a saját zenéjére, a saját ütemére mozogva kering körbe-körbe. Nagyon mai jelenet, miközben arra is alkalmat ad, hogy a fiatal színészek a hosszan kitartott keringésbe szabadon belevigyék saját magukat. A másik emlékezetes jelenet a negyedik felvonásból az, amelyben mi, a folyosón sorfalat álló nézők vagyunk „a parasztok, akik jöttek elbúcsúzni” – ahogy Csehov írta. Vagyis közeli szemlélőből egy rövidke jelenetre mi is szereplőkké válunk.

(Tudom, Zsótér Sándor egy nyílt levélben megírta, hogy szerinte nem tartozik az olvasókra, hogy a kritikus hogyan és honnan érkezik az előadásra, és más személyes reflexiói sem. Magam a kritikát személyes műfajnak tartom, amelybe mindez nagyon is belefér. Akit az írásnak ez a része már nem érdekel, itt nyugodtan fejezze be az olvasást.

Szóval egy hosszú, utazós nap és az Örkény Stúdióban látott Az üvegbúra után, nagyon fáradtan érkeztem meg az Ódry éjszakai előadására. A részletekre talán nem tudtam annyira figyelni, mint máskor. Az összbenyomás maradt meg: egy intenzív, közös élmény, rövidke néző-színész közösség. De legfőképpen az, hogy mennyire más úgy nézni a Meggyeskertet, hogyha az embernek megvan a maga villámsújtotta, kidőlés előtt álló cseresznyefája, amelyről az előadás napján még leszedhetett egy kosárka cseresznyét. Ha még éppen megvan a lassan múlttá váló otthona.)  

Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert

Fordította: Ungár Júlia.

Játsszák: Borsi-Balogh Máté, Bori Réka, Brasch Bence, Czvikker Lilla, Fáncsik Roland, Fekete Gábor, Hajdu Péter István, Hunyadi Máté, Imre Krisztián, Jenővári Miklós, Józsa Bettina, Kurucz Dániel, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Mentes Júlia, Nagy-Bakonyi Boglárka, Széles Flóra.

Rendezte: Zsótér Sándor.

Ódry Színpad, Rákóczi út 21., 2018. május 27.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu