Kutszegi Csaba: Koncertszínház toronyrobbantással

Vad Fruttik – Likó Marcell – Géczi János – Vándorfi László: Béke presszó -

A Béke presszó helyszínéről és a törzsvendégeiről a színházjáró embernek óhatatlanul eszébe jut Egressy Zoltán Portugálja.

Néhány napja színházban meglepetés ért. Ilyesmi elég ritkán fordul elő velem, mert tapasztalatom szerint a magyar színház egyik legkevésbé szerethető jellemzője éppen a – nem jó értelemben vett – kiszámíthatóság. Persze akadhat olyan hely, ahol az ember nem vagy csak ritkán fordul meg, és olyan műfaj is, amelyet valamiért nem látogat…

A meglepetés: a veszprémi Pannon Várszínházban egy kitűnő musical-társulat működik. A Béke presszó című előadás megtekintésétől ugyan még nem kedveltem meg visszavonhatatlanul a „középfajú” musicalt, de ráéreztem arra, hogy e közkedvelt zenés színpadi műfajban nemcsak a méltán világsikert elért, kiemelkedő komponisták remekművei lehetnek (elsősorban: zeneileg) érdekesek, hanem a komoly mondanivalóval és cselekménnyel, de nem tragikus befejezéssel rendelkező, sőt, felvállaltan szórakoztató-nevettető, hétköznapi emberek sorsát megmutató, tehetséggel, ambícióval – és magas zenei színvonalon – előadott produkciók is nyújthatnak (színházilag) maradandó élményt.

bekepresszo2Szelle Dávid és Kékesi Gábor / Fotók: Gáspár Gábor

A Béke presszó nemcsak zeitstück, hanem Platz- (vagy Raum- vagy Region)stück is: ma is létező helyen játszódik, a Veszprém-közeli Várpalotához tartozó egykori Inotai Erőmű kultúrházának vendéglátó-ipari egységében, amelyről elmondhatom, hogy van szerencsém személyesen is ismerni (a kultúrházban nemcsak a Pannon Várszínház tart néha kihelyezett előadásokat, hanem a színházterem nem egyszer programhelyszínéül is szolgált a veszprémi A Tánc Fesztiválja rendezvénysorozatnak is). Ha valaki tökéletes retro-fílingre vágyik, javasolhatom: vegye az irányt egyenesen Inotára.

A Vad Fruttik – Likó Marcell – Géczi János – Vándorfi László alkalmi íróközösség által jegyzett történet szerint a fénykorát élő, de már a hanyatlás szelétől megérintett egykori erőműben amerikai filmstáb forgat, és egy nagyjelenetük felvételéhez felrobbantják a három óriási, emblematikus (generációm tagjai jól emlékeznek az Inota nevű csoki szeletre) hűtőtorony egyikét. A robbanás következményeként kizökken az idő, ó kárhozat, ám arrafelé senki nem született helyre tolni azt. Viszont különös lények jelennek meg a presszóban, mint például Winnetou és Gagarin, mindketten a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek engedélyezett mítoszteremtő figurái. Furcsa világ éled az előadáson a veszprémi Hangvilla nagyszínpadán: egy letűnt kor, egy mindenestül más világ mára már édes-bús nosztalgiával övezett alakjai száguldoznak fel s alá, mintha egy internetre rákapott mai nagypapa mámoros örömmel kattintgatna a legkedveltebb videó-megosztón. És talán éppen ez Vándorfi László rendező koncepciójának kulcsa: az a generáció, mely „akkor” volt gyerek és/vagy fiatal, a mából tekint vissza – mai fejjel, mai technikával, mai vizualitással, mai hangszerelésben, mert hogy is tekinthetne ma már másképp vissza. Ha emlékezetünk s vele lényünk egy darabja ott is maradt valahol a Kádár-korban, az a világ már végleg elmúlt, a változó időben mi is megváltoztunk, el sem hisszük, de már ugyanúgy képtelenek lennénk élni a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, mint ahogy a pattintottkő-korban sem. Értelmetlen, abszurd és becsapós ez a nosztalgia is, mint általában a legtöbb.

bekepresszo5Gazdag Tibor

A Béke presszó helyszínéről és a törzsvendégeiről a színházjáró embernek óhatatlanul eszébe jut Egressy Zoltán Portugálja. A Portugálról meg minduntalan Csehov-darabok jutottak az eszünkbe, amikor a remek középfajú színművet országszerte műsorra tűzték a színházak. Ami Egressynél Portugália, az Csehovnál Moszkva és a régi Baszmannaja utca, Vándorfinál pedig az értelmetlen nosztalgia egy élhetetlen kor után. Minderre a második felvonás elején jöttem rá, amikor Gazdag Tibor Ezüst John szerepében, farkasszemet nézve a Claudiát játszó Pap Líviával, a színpad elején rázendített a Szörényi – Bródy szerzőpáros Kis virág című dalára. A dalba „belekontráznak” a többiek is, Pap Lívia kedves-természetes játékával ellenpontoz és old, a földön egymás mellett ülő, mint addig már kiderül, szinte skizofréniásan egy lényben kétlelkű Kisjános (Szelle Dávid) és Winnetou (Kékesi Gábor) pedig Zorán Apám hitte-dalából tol bele igen muzikálisan a zenei egyvelegbe strófákat. Akkor ott kialakul egy zenés őrületbomba, aminek az értelme nem túl sok, „csak” őrületes-orbitális érzelmek készülnek robbanni benne (mint a darabban a hűtőtorony) – na, kb. ilyenek vagyunk mi jó néhányan a mai Magyarországon (is). Ez az általam kihallani vélt üzenet direkte nem hangzik el, hanem a zene, a felfokozottság és a színészi játék, az eltalált jelenlét révén lappangva-bujkálva fogalmazódik meg, és ettől nagyon jó a jelenet.

Ritka az olyan előadás, amelyik csakis csúcsjelenetekből áll, a Béke presszó sem ilyen. A kicsit mesterségesen feltupírozott műbalhék ellenére a legtöbbször kellemes, békés-presszós hangulatban váltakozó, a publikum részéről hálásan fogadott megbízható poénokkal feljavított jeleneteket a kitűnő minőségű zenélés és éneklés fogja össze. Olyannyira, hogy a második felvonás közepére rájövök: koncertszínházat látok. Akkortól már nem is érdekel, kikerekedik-e a történet valamerre, kiderül-e, hogy a Krámer György által játszott-táncolt Idegen, ez az egyszerre kisrealista-irreális figura furcsa megérkezése és ott ragadása után a készülő filmet, magát a középfajú darabot vagy esetleg egy Kádár-kori jelentést gépel-e egész este. Azon sem szomorkodom tovább, hogy az említett Szelle Dávid adta Kisjánosból nem lesz központi alak, hanem (Winnetou-Kékesi Gáborral együtt) békésen feloldódik a téridő-robbanás utáni kavalkádban. A sztori nem hegyeződik ki semerre, hanem csöndben elkoncertszínházasodik: úgy tetszik, mintha a dramaturgiai szál mozgatóereje az volna, hogy akad-e egy újabb odaillő remek Vad Fruttik-szám, avagy valamelyik színész tarsolyában egy, még el nem sütött (zenés) kisprodukció, amely némi ügyes kezű kellősítés után alkalmas alkotóeleme lehetne a diszkréten irányított inotai nagykáosznak. E dramaturgiai ellangyosodásnak az üdvös, örömteli következménye az, hogy több figyelem irányulhat a tényleg kitűnő, elfogyhatatlannak tetsző Vad Fruttik-számokra, és bizony akadnak szép számmal figyelemre méltó, ötletes és eredeti kis- és nagyprodukciók is.

bekepresszo6Kékesi Gábor, Pap Lívia, Szente Árpád Csaba, Gazdag Tibor

A Gagarinból arany színekben tündöklő szárnyas angyallá változott Szente Árpád Csaba például egy jókora földgömb-mászóka tetején állva parádés Puccini-paródiát „kiált égbe”, azaz lenyűgöző hangi adottságaival pazarul elénekli a hangzásában és magyar szövegében is megkarcosított Nessun dormát. Azt gondolom, énekes produkciója aznap este már nem überelhető, de aztán jön Kovács Ágnes Magdolna átváltozása… A presszó kicsit közönséges, kicsit alkoholista, de nem is kicsit molett pincérnőjét a démonikus inotai véglények megszabadítják pincérruházatától és az alatta rejtőző idomnagyobbító kitömésektől, hogy az így karcsú, túlvilági lénnyé változott teremtmény kaszát ragadva előadhassa lehengerlő haláli énekszámát. A korabeli klisékre utaló vámpír-zombi-horror paródia főszereplője énekben, játékban, mozgásban, jelenlétben egyaránt kitűnő teljesítményt nyújt, a New York-i Broadwayn sem szögezhetik különbül székbe a nagyérdeműt.

Énekhangban és énektudásban egységesen nagyon jó az előadás színészgárdája. A már említett Pap Lívia, Gazdag Tibor, Szelle Dávid, Kékesi Gábor mellett Koscsisák András orgánumát is mindig öröm kihallani, Molnár Ervin Hefti nevű inotai legénye meg azért érdemel külön említést, mert az alig egy perces kocsmai kötekedésében megmutatja, hogyan lehet belső felfokozottságból hatásosan-hitelesen működtetni a színészi eszközöket. Mert – ez a tanulság is levonható az előadásból – mesterséges felfokozottságot és egyéb hatásnövelő gesztusokat nem éri meg kívülről rápakolni a figurákra. Még a közös öröm pillanataiban, a tapsrend közben sem.

Vad Fruttik – Likó Marcell – Géczi János – Vándorfi László: Béke presszó (Pannon Várszínház)                 

Jelmeztervező: Justin Júlia. Játéktér: Vándorfi László. Koreográfus: Krámer György. Zenei vezető: Likó Marcell. A rendező munkatársai: Punk Péter, Kárpáti Barbara, Baranyi Csanád. Videó-rendezés: Szücs Kitti. Rendező: Vándorfi László.

Szereplők: Szelle Dávid, Gazdag Tibor, Kékesi Gábor, Szente Árpád Csaba, Pap Lívia, Koscsisák András, Kovács Ágnes Magdolna, Krámer György, Keresztesi László, Molnár Ervin, Punk Péter, Kárpáti Barbara, Egri Zsófia, P. Petőcz András (klarinét), Kovács Gábor (cselló), Győrfi Judit (zongora).

Hangvilla, Veszprém, 2018. szeptember 29.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu