Török Ákos: Mondj egy mesét…

SzFE: Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak -

…a színészek a mozdulatsoraikkal éppolyan tisztán és hitelesen beszélnek, mint a szájukkal.

Hegymegi Máté Garai Judit dramaturgi segítségével Pápua új-guineai mítoszokból és mesékből szerkesztett előadást a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színészhallgatóinak. A zsidó-keresztény gyökerű európai ember számára mindig különös élmény természet közeli népek eredettörténeteivel találkozni. A mi „eredetmítoszunk” a bibliai teremtéstörténet, amelyből kettő is jutott nekünk: az egyik szerint Isten porból és hamuból gyúrta az embert, majd lelket lehelt bele, a másik szerint saját hasonlatosságára teremtett minket. Azzal együtt, hogy ezek eléggé tiszta képletek, amióta bekerültek a kánonba, folyamatosan kérdéseket szülnek, és ezekhez nem kell kommentárokat vagy vallásfilozófiai értekezéseket sem olvasnunk. Nagyanyám, aki talán egyetlen könyvet sem olvasott el életében, és a nővéréhez írt leveleiben minden szót, amit egy lélegzetvétellel gondolt ki, egybeírt, jó pár évvel ezelőtt azzal a kérdéssel ébresztett, hogy ha Isten teremtette az embert, akkor honnan van az Isten. Mert mi így gondolkodunk: ha okságról mesélnek nekünk, akkor okoskodni kezdünk, és ebben jók is vagyunk.

nők1Fotók: Éder Vera

Vajon mit kezdenénk egy olyan történettel, mely szerint az emberek úgy keletkeztek, hogy egy halász halszerű lényeket látott meg a tengerben, amelyeket tévedésből kifogott, és ezekből fejlődtek ki a férfiak és a nők? Hogyan kerültek oda, és egyáltalán miféle halász, amikor még nem voltak emberek?! Egy eredettörténet lényege szerint okság, és hiába vezetnek a mieink a megfoghatatlanságig, mi ott is kérdezünk, ahol már semmi értelme nincs a kérdezésnek. A természeti népek mítoszai nem okoskodnak, a tenger nekik nem a múlt vagy a tudattalan óceánja, hanem megfellebbezhetetlen és kiismerhetetlen adottság, még akkor is, ha bizonyos szegleteit úgy ismerik, mint a tenyerüket. Az eredet ebben a világban nem kíván meg saját eredetet. Ezek a távolból jött történetek ezzel együtt úgy tudnak idegenek maradni, hogy mégis közünk lesz hozzájuk és megérintenek minket, európaiakat is. Az előadás éppen ezzel a kettősséggel játszik el.

nők2

Az eszköze ehhez a Hegymegi Máté rendezéseitől mindeddig elég távol álló humor. Van ugyanis még egy számunkra szokatlan vonása az előadásban halott-látott meséknek: a szereplői nem egyszerűen archetipikus vagy általános mesealakok (boszorkány, szegénylegény, királyfi, királylány), mint a mi népmeséinkben, hanem gyakran személyek, akiknek nevük van. A fantasztikus elemekkel átszőtt történetekben így a mesebeli világ távoli különössége a néven nevezett szereplőkön keresztül összeér a számukra otthonos, hétköznapi emberekből álló világgal. Hegymegi Máté és a játszók éppen ezt a hétköznapiságot domborítják ki az előadásban, ami finom iróniával színezi át a nem ritkán dzsungelszagúan brutális meséket. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy az elmondva fojtogatóan drasztikus vagy éppen teljesen meseszerű történéseket egy-egy ponton szinte mindennapi gesztusokkal ellenpontozzák, miközben jelentéses mozgóképekben is megmutatják.

Az előadásban szép lassan bújik elő ez a játékos könnyedség, ami talán arra hivatott, hogy a nyersen nehezen lenyelhető történeteket számunkra is fogyaszthatóvá tegye. Azzal együtt, hogy szó sincs elviccelésről, ez a fajta játék most mégis inkább eltartja és kicsit súlytalanná is teszi ezeket a meséket. Pedig ha nem ezt tenné, talán több „tanulsággal” is szolgálhatna számunka a történet például a bambuszban egyedül élő férfiakról, akikért a nők elmennek és hazaviszik őket.

nők3

A Rába Roland és Pelsőczy Réka osztályába járó harmadéves színészhallgatók feladata most nem eleven figurák megteremtése, hanem egyforma súllyal kommunikálni szöveggel és mozgással azon a sajátos színházi nyelven, amivel vélhetően Horváth Csaba kurzusain és/vagy rendezésit nézve már találkoztak. A mozdulatok itt nem hétköznapi, finom gesztusok, amelyek a színpadi figurák pillanatnyi hangulatáról, érzéseiről árulkodnak a pszichológiai realizmuson szocializálódott nézők számára, sokkal inkább érzékletes metaforák, hasonlatok, amelyek gyakran egyszerre mutatnak valami kézzelfoghatót a szerepről és annak viszonyairól is. Amikor az egyik szereplő a másikat fejjel lefelé tartja a hátán, bármi is legyen a szövegük, az erő- és kapcsolati viszonyokról, ha nem is feltétlenül egyértelmű, de elemi képzetet kapunk.

Jó esetben ezek a mozgásos képek felülírják, kinyitják, vagy éppen konkretizálják a szöveg adta történést, miközben a színészek a mozdulatsoraikkal éppolyan tisztán és hitelesen beszélnek, mint a szájukkal. Az előadás, pontosabban az erre való felkészülés pedagógiai értelme éppen az, hogy a „prózista” hallgatók ezt a fajta „testbeszédet” is elsajátítsák. Itt ráadásul, mesékről és mesélésről lévén szó, amit egyszerűen felmondanak (szavalnak), nincs is számukra más lehetőség, mint ezekkel a mozgásos képekkel dolgozni.

nők4

Pontosan nem tudhatjuk, hogyan készültek a jelenetek, de gyaníthatóan maguk a hallgatók is aktívan részt vettek ezek létrehozásában, vagyis nem csupán előadóként, hanem alkotóként is meg kellett tanulniuk beszélni ezt a nyelvet. Ilyen szempontból voltak közhelyesebb és szellemesebb megoldások is, és volt egy, maximum két színész, akin érződött, hogy szerves, már-már táncos minőségű előadói viszonya van a testével. A mozgásos képek többsége azonban inkább tornamutatványnak vagy póznak érződött, mint valódi testnyelvnek. Ahogy szintén inkább csak trouvaille-nak hatott, hogy akár fejjel lefelé vagy éppen ide-oda hajigálás közben is magától értetődő tisztasággal tudnak mesélni. Tegyük hozzá, az önmagában már fontos és nagy dolog, hogy prózai színészhallgatók jól és tudatosan mozognak, és okosan használják a testüket, merthogy ez mindenkire igaz az előadásban. Mégis mintha éppen arra nem lett volna idő és energia, amiről az egész szól(hatna): megtanulni önazonos módon fogalmazni és megszólalni a testtel.

nők5

A Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak mindezzel együtt üdítően szórakoztató, néhány sikerültebb jelenete pedig akár el is gondolkodtathat minket nőkről és férfiakról, vagyis önmagunkról. Az egész mégis olyan, mint egy laza és könnyed jelenetsor egy vizsgaelőadáson. Amit nagyon nem is lehet a szemére vetni, mert ez tényleg vizsgaelőadás, ráadásul ebben az esetben nem is az anyanyelvükön kell beszélniük a hallgatóknak.

Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak

A Színház- és Filmművészeti Egyetem III. évfolyamos színész szakos hallgatóinak vizsgaelőadása

Zenei vezető: Tarr Bernadett. Dramaturg: Garai Judit. Rendező: Hegymegi Máté.

Játssza: Fröhlich Kristóf, Gombó Viola Lotti, Kenéz Ágoston, Lengyel Benjámin, Major Erik, Owaimer Adrián, Rohonyi Barnabás, Staub Viktória, Tóth Zsófia, Váradi Gergely, Veszelovszki Janka.

Ódry Színpad, Padlás, 2018. október 13.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu