Lukács Mihály: Romépítés

Egy fából készült, kerekekkel felszerelt lelátóra ültették a közönséget, és ezzel együtt tologatták őket a különböző jelenetek között.

Sok embertől hallottam már, hogy legszívesebben egy guruló ágyban abszolválná a napját, és időnként én is tudok azonosulni ezzel a vággyal, de arra hosszas színháznézői „karrierem” alatt egyszer sem gondoltam, hogy milyen jó lenne egy guruló nézőtérrel utazgatni egy adott előadás terei között. A több színpadon, több helyszínen játszódó színdarabok már a középkori misztériumjátékok óta népszerűek, és napjainkban pláne egyáltalán nem ritka, hogy a nézők nem csak szellemileg, de fizikai valójukban is követik egy-egy előadás kibontakozását, azaz például sétálnak a helyszínek között. Az Artus Stúdió egyik csarnokában látott Romépítés alkotói azonban ezen a megközelítésen is csavartak egyet: egy fából készült, kerekekkel felszerelt lelátóra ültették a közönséget, és ezzel együtt tologatták őket a különböző jelenetek között (a nézőtér tervezője Heppes Miklós). Az eredetileg 2017-ben, az Artus „Arccal a halnak” tehetségkutató programjában bemutatott előadás a Kompánia Színházi Társulat égisze alatt valósult meg, rendezője Lukács Mihály. Inspirációját, egyben keretét pedig Fodor Ákos haikui adják, az előadás címe is az egyik ilyen rövid versből, az Axiómából származik:

A szeretésen

kívül minden emberi

tett: romépítés.

Ahogyan a haiku, ez az eredetileg japán, de a 20. századra magyar kontextusban saját karaktert kapott versforma is tömör, velős, és inkább sejtet, mint elmond, úgy ilyesfélék a Romépítés jelenetei is.

A kép forrása az Artus Stúdió fb-oldala

Fragmentumokat látunk, kiragadott időpillanatokat, amelyek köré a történetet és a jelentést már a nézői fantáziának kell felépíteni. És mivel mindez a rohanó 21. század kontextusában történik, ezért miközben még javában elmélkedünk az egyik töredéken, a kis mobil lelátónkkal már gurulunk is a következő felé. Számos művészeti ág és műfaj keveredik itt: zene, képzőművészet, performansz, film, és ki tudja még, mi minden, mégis az első pillanattól organikusnak hat az előadás stílusa. A tér első helyiségébe érkezésünkkor Kemény Rozália fogad minket, aki szó szerint romokból készít képzőművészeti alkotást: összetör egy darab tükröt, kiborít egy zacskó cukrot, szétvág egy gyöngynyakláncot, kiborít egy üveg körömlakkot, és az így létrejövő kollázst vákuumfólia segítségével örökíti meg. Majd Mózes Zoltántól hallunk egy nagy vehemenciával elővezetett, mégis roppant semmitmondó üdvözlő beszédet (mindannyian rendszeresen találkozunk ilyenekkel a médiában, vagy akár saját munkánk során). Ezután ülhetünk fel mozgó nézőterünkre, és indulhat a valódi utazás. Néhány jelenet konkrétan is megidézi Fodor Ákos haikuit, több közülük megzenésített formában kerül előadásra. Például abban a „koncert”-jelenetben, amelyet szintén Kemény Rozália vezet elő. Egy pódiumon állva, kezében ukulelével elmondja, ez élete első koncertje, ezután prezentálja három „dalát”, vagyis három megzenésített haikut, amelyek közül a szintén Axióma címre hallgató darab mottónak is tekinthető:

mire megtanulsz

énekelni, dalod már

rég nem arról szól.

Utóbb egyébként kiderül, hogy az a bizonyos „pódium”, amelyen botcsinálta énekesnőnk állt, valójában egy hűtőszekrény, amelyben a kabátját tartja felakasztva. Az abszurddal a későbbiekben sem fukarkodik az előadás, van például egy asztalon, fejen állva előadott monológ, úszás medence nélkül, de ide tartozik az a jelenet is, amelyről jelen cikk kapta a címét. Egy búzamezőt imitáló installáció közepén egy felfüggesztett halat látunk, amelyhez hamarosan valaki felmászik egy létrán, levágja, a hasát megtölti némi maradék Bounty-csokival, megmossa vödörben, miközben egy másik valaki az összes keletkező zajt felveszi egy mikrofonnal, és looper segítségével készít belőlük hangkulisszát. És igen, elsőként a hal „hangját” veszi fel, és az előadás ezen pontján már nagyon könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy keressük ezt a hallhatatlan „hangot” a keletkezett hangkollázsban.

Az abszurd jó ellenpontja a banalitás, amit például az a jelenet képvisel, amelyben két fürdőruhás lány tárgyalja ki aktuális férfiügyeit, beszélgetésüket egy meztelenül futó férfit mutató tévé képernyőjének két oldalán lefolytatva. Más szösszenetek viszont inkább költőiek, például amikor egy lány és egy fiú egyre elnagyoltabb betűkkel írnak folyamatosan krétával egy falra. Bár csak az első pár szót tudjuk elolvasni (a fiúnál: „Ez most mindkettőnknek nehéz…”; a lánynál: „Nem értem, miről beszélsz, én szeretlek téged…”), mégis ennyi idő alatt megszületik a szituáció, megteremtődik a dráma, amelyet csak aláhúznak az előadók egyre kétségbeesettebb, egyre sürgetőbb mozdulatai. Általában is elmondható a zenészekkel együtt kilenctagú előadói gárdáról, hogy végig rendkívül koncentráltan, jelenetről jelenetre pillanatok alatt átlényegülve vannak jelen az előadásban.

A jó haiku, bár a műfaj szabályai szerint mindössze 17 szótagból áll, valójában sokkal több benne a mögöttes tartalom, amin az ember még hosszan gondolkodhat, vissza- visszatérhet hozzá. Ilyenek a Romépítés jelenetei is: képei még sokáig fel-felvillannak az elménkben, és nem hagynak nyugodni minket. Fodor Ákos a darabban szintén megzenésített Emlék-táblácska című haikuban így fogalmaz:

Egy-egy téglát mind

adtatok a romhoz, mely

csakis az enyém.

A Romépítés tégláiból is minden néző felépíthet magának egy saját romot, amit aztán vihet magával tovább.

Lukács Mihály: Romépítés

Alkotók: Hantos Násfa, Kemény Rozália, Lukács László, Lukács Máté, Mayer Zita, w. Horv’th Tibor, Mózes Zoltán.

Zenészek: László Lilla, Heppes Miklós. Zenei vezető: Lukács László. Nézőtér-tervező: Heppes Miklós. Képzőművész-munkatárs: Nyíri Julianna. Jelmez: Szabó Luca. Nézőtér: Szondi Dávid.

Artus Stúdió, 2019. szeptember 21.