Török Ákos: Kinek az orra a bohócorr?

Határátlépések -

A szomorú bohóc valójában önleleplezés.

A „rituális összelélegeztetés művészete” – vallja Nádas Péter a színházról. Noha ez több annál, mint hogy a nézők a színészekre hangolva együtt lihegnek egy közös térben, meggyőződésem szerint azt is jelenti. Márpedig néhány hónapja rizikóssá vált bármiféle közös lihegés, nem beszélve a nagyközösségi együttlélegzésekről. Augusztus 3-án mégis megtöltöttük a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterét, ráadásul ezt túlnyomórészt maszkok nélkül tettük. Ez nem is annyira bátorság, sokkal inkább éhség, szomjúság – színházra és friss levegőre. Előbbit joggal várhattuk el az Orlai Produkció legújabb bemutatójától jó színvonalon, utóbbi viszont túlmutat a színház szorosan vett „feladatain”. Akárhogyan is, a sátortető védelmében hűsítő esőben is részünk lehetett ezen az estén.

határ2Ötvös András, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté és Schruff Milán / Fotók: Zsigmond László, VízióMédia

A Határátlépések cím szintén valamiféle merészséget sejtetett, az pedig, hogy „az előadás a színészek személyes történeteiből építkezik” azt valószínűsítette, hogy ez a merészség javarészt a játszók vallomásossága, őszinte kitárulkozása lesz. Az áttétel nélküli személyesség azonban a színpadon több szempontból is vékony jég. Ami Desdemona és Othello drámájaként súlyos és mélyre szaladó szembesülés lehet a világgal és önmagunkkal, ugyanaz Járó Zsuzsa és Schruff Milán őszintén elmesélt történeteként már ócska bulvár lenne, másrészt viszont az előadás óta furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy Járó Zsuzsa vajon körülbelül tízévente tényleg lefekszik Mészáros Mátéval!? Hol az a pont, ameddig nézőként még valódi dolgom lehet egy színész civil vagy éppen szakmai nehézségeivel, és hol kezdődik az intellektuális vagy akár hétköznapi kukucskálás. Vagy ugyanez a másik oldalról megfogalmazva: a színész őszinte maga-megmutatása meddig mutat fel valami közöset a nézőkkel, és honnan válik öncélú magamutogatássá?

Ezzel kapcsolatban bíztató előjel volt, hogy az AlkalMáté Trupp tagjaként Járó Zsuzsának, Péter Katának, Mészáros Máténak és Dömötör Andrásnak több mint egy évtizedes tapasztalata van az ízléses, zömmel szórakoztató, esetenként mégis megrázó erejű kitárulkozásokban. Ráadásul szinte ugyanennek az alkotócsapatnak (akkor Péter Kata helyett Kovács Patrícia szerepelt) másfél évvel ezelőtt volt már egy meglehetősen jól sikerült közös dobása (Second life, avagy kétéletem), amelyben meg nem valósult vágyaikkal játszottak el. Az előzőekből következik, hogy nem minden határt kell feltétlenül átlépnünk – a magán- és a színpadra felvitt élet közötti szerintem éppen ilyen. A Határátlépések előadása nem is követ el ilyenfajta illet(ékte)len határsértést, és ebben a rendezőn (Dömötör András) és a történetek gazdáin túl bizonyára azoknak is fontos szerepük van, akik színpadra írták azokat (Dömötör András, Benedek Albert és Deés Enikő, aki egyben dramaturgként is részt vett a munkában).

határ1Péter Kata, Járó Zsuzsa és Schruff Milán

Szinte látom magam előtt, ahogy a próbákon sorra jönnek az ötletek, a játszók felkapják, jól megpörgetik, vagy éppen elejtik azokat. Azt gondolom, ez nem pusztán projekció a részemről, az eleven játékkedv érezhetően átüt a különálló jelenetekből álló előadáson. A felszabadultnak tűnő és helyenként felszabadító játékosság azonban nem elsősorban a díszlettel és a kellékekkel kapcsolatban mutatkozik meg, ami talán nem is meglepő: a játék terét ugyanis mindössze egy éleivel jelzett, körülbelül 64 köbméteres kocka jelenti, amelyhez néhány szék is dukál. Előbbi a megbotláson és azon túl, hogy a fejünket időnként bele lehet verni, nem sok mindenre alkalmas, a székeket pedig ebben az esetben jobbára arra használják, amire bárki más: leülnek rá.

Az előadás plakátján emberi alakok állnak egy ugrótornyon, különböző magasságokban, ugrás előtt. Aki lenézett már egy ilyen torony tetejéről, pontosan érti a metaforát: mindenki azokon a határain lépjen túl, amelyeken bátorságát a félelmeivel összevetve akkor és ott képes átlépni. A Határátlépések többek között attól a sokszínűségtől élvezetes, hogy nem mindenki 10 méterről ugrik – igaz, olyan is akad, aki többször felmászik oda és veti le magát, egyszer még azt is kockáztatva, hogy hasas lesz belőle. Mielőtt azonban még nagyon rákapnánk a toronyugró hasonlatra – mivel személyes határátlépéseink nagyság szerint nem igazán rendezhetők másoké mellé –, jobban járunk, ha cirkuszi metaforákra cseréljük.

határ3Ötvös András és Mészáros Máté (a háttérben Schruff Milán)

Ötvös András, aki a Second Life-ban kendőzetlenül tárta elénk árnyékos oldalát is, a hamisítatlan clown szerepét viszi az előadásban, lélekmélyi kitárulkozás helyett most inkább fizikai próbatétellel kísértve határait. Az általa játszott nyitány igazi mestermunka, amilyenre csak a legjobbak képesek, második története azonban, bármennyire jó sztori lehet elmesélve, színpadon kicsit döcögősebbre sikeredik. Mi sem dicséri jobban Ötvös Andrást, mint hogy olyan nagy formátumú komikus elől viszi el ezúttal a tejfölt, mint Mészáros Máté, aki meglehetősen bevállalós volt az előadásban: több olyan gyengeségét, félelmét mondja ki, amelyet legtöbben még önmagunknak sem szívesen vallunk, vallanánk be. Pontosabban szólva nem is annyira kimondja, mint inkább kineveti, kinevetteti azokat – és ha így nem is látunk tőle szaltó mortálét, izgalmasan színes ugróakrobatikát igen, ami egy vérbeli clowntól nem kis dolog. A Járó Zsuzsával közös jelenetében egy-egy pillanatra talán ennél több is benne van, amikor már-már elhisszük nekik akár azt is, hogy mindez itt és most (is) történik, de a folyamatosan adagolt humor vígjátékká oldja a történetben rejlő drámát, Mészáros Máté túlnyúló monológja pedig csökkenti a jelenet erejét.

A bohócban mindig van valami tragikus – minél vidámabb, annál inkább. A szomorú bohóc valójában önleleplezés. A Határátlépések előadásában ezt az alakot legtisztábban Schruff Milán képviseli, aki szintén több történeten keresztül enged mélyre nézni önmagába minket, és nem is minden esetben könnyíti el iróniával a szürkésfekete látványt. A korábbi hasonlattal élve, ő a legelszántabb toronyugró. A többiekhez képest kevésbé tolja meg a figurákat és a poénokat, amitől többször üdítően finom, intellektuális lesz a humora, összességében azonban ugyanettől kicsit egyszínűvé válik a játéka. Járó Zsuzsa szintén szomorú bohócként színesebben játszik (amiben az is benne van, hogy a koronavírus-helyzet szülte otthontanulás a gyerekkel igazán hálás szerep, mármint a színpadon) és olyan pillanata is van, amikor megáll a levegő a nézőtéren.

határ4Járó Zsuzsa és Péter Kata (háttal Ötvös András és Mészáros Máté)

Az előadás legerősebb jelenete azonban Péter Katának az apjához intézett monológja, amelyben a színésznő nemcsak beszél egy félelméről, de úgy teszi azt, hogy maradéktalanul elhisszük neki, és vele tudunk menni akkor is, ha nekünk éppen nincs is ehhez hasonló nehézségünk. Noha egy felszabadító nevetéssel végül le tudjuk törölni az arcunkra és a lelkünkre fagyott mosolyt, az utolsó mondatot az általa keltett keserű ízzel bizonyosan magunkkal visszük.

Van egy visszatérő játék a jelenetek között: a narrátor állításokat fogalmaz meg, és a játszók a szerint lépnek előre vagy hátra, hogy igent vagy nemet válaszolnak rá. Az egyiknél mindegyikük világossá teszi, nem fordulhat elő, hogy ne lenne különbség számukra a privát és a színpadi lényük között. Olyan bohócokat látunk tehát az előadásban, akik már-már saját arcukat hordják bohócorrként és fehér mázként. Emberi arcokat, akiknek elkönnyítései és bevállalásai egyaránt emberiek. Azt pedig, hogy ezek csupán „már-már” a sajátjuk, sose bánjuk, nem velük van ugyanis dolgunk, hanem mostani és leendő ismerőseinkkel, barátainkkal, szeretteinkkel és persze önmagunkkal. Márpedig ezekhez az ismeretlen ismerősökhöz a Határátlépések játszói éppen ismerős ismeretlenként adhatnak szórakoztatóan szellemes támogatást.

Határátlépések (Orlai Produkciós Iroda)

Írta: Dömötör András, Deés Enikő, Benedek Albert és a társulat. Dramaturg: Deés Enikő. Látványtervező: Horváth Jenny. Zeneszerző: Bakk-Dávid László.

Világítástervező: Szondi György. Rendező: Dömötör András. Producer: Orlai Tibor.

Szereplők: Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán.

Városmajori Szabadtéri Színpad, 2020. augusztus 8.

Budapesti Nyári Fesztivál

 

© 2016 KútszéliStílus.hu