Szoboszlai Annamária: Csecsemőnek kell a színház?
Pont, pont, vesszőcske – csecsemőszínházi előadás
Nem emlékszem pontosan, melyik az a pillanat, amikortól kezdve nem tudom nem úgy nézni ezt az apróknak szánt darabot, mint egy szokványos, felnőtteket célzó, a világ teremtődését feldolgozó „alternatív" színházi előadást.
Már a legfiatalabbakat, a csecsemőket is be akarja fújni a színházakba a kultúra szele. De. A legkisebbek „kulturális csemegéhez" juttatásának őszinte vágya, avagy inkább a profitorientáltság kelti ezt a szelet? S kik váltanak jegyet a csecsemőszínházi előadásokra? Továbbá kik készítik ezeket a darabokat? S vajon „érdekli-e" a 9 hónapostól a 2 éves kisgyermekekig tartó korosztályt a művészetben és a társas érintkezésben szocializálódás eme lehetősége? Kétkedő kérdéseim éppúgy szólnak a Kolibri Színház legújabb, Pont, pont, vesszőcske című előadásának, mint bármely, a fenti korosztályt megcélzó darabnak.
Fotók: Szlovák Judit / forrás: facebook.com
A Barbara Kölling rendezte, körülbelül félórás Pont, pont, vesszőcske 1-5 éveseknek ajánlja magát. Ennek megfelelően a vasárnapi előadáson van autóba szerelhető babahordozóban nagyokat pislogó kopasz pelenkás, és fonott hajú, pörgős szoknyájában illegő-billegő nagycsoportos (hogy a fiamról ne is beszéljek, aki bár a maga hat hetével nem célközönség, de erősen ragaszkodik a cikkíróhoz, mint egyetlen táplálékforrásához...). A jegyszedőlány fölhívja a figyelmünket, hogy várakozzunk az előtérben, mert az előadás ott veszi kezdetét. Hamarosan meg is jelenik a három előadó (Tisza Bea, Czupi Sániel, Ruszina Szabolcs), s a darabban is hallható hangszerek (pl. doromb, triangulum, melodikus ütőhangszerek...) megszólaltatásával ébresztgetik a csöppségek és nagyobbacskák érdeklődését. A rövid prológust követően búcsút veszünk cipőktől és szandáloktól, s csak aztán gyalogolunk be a párnákkal berendezett nézőtérre. Míg a szemfülesebbje igyekszik az első sorokban helyet foglalni, addig párommal és a hordozókendőben csöndben szundikáló babánkkal szerényen meghúzzuk magunkat a kijárathoz közel, hátha menekülőre kell fognunk a dolgot. Félelmünk alaptalannak bizonyult, a célközönségen kívül eső egyszülöttünk békésen átszunyókálja élete első színházi előadását (első – már ha leszámítom az otthoni, elaltatást kísérő zenés-táncos esztrádműsorainkat, melynek hanganyaga Halász Judittól az LGT-ig, mozgáskincse pedig a csárdástól a tangón és a klasszikus baletten át a jazz-táncig ível). Nem így kb. félévvel idősebb sorstársa, akit anyukájának szinte mindjárt a darab elején ki kell menekítenie a teremből. Talán a számára elviselhetőnél erősebben csapódott a földhöz az egyik agyaggolyó... Merthogy a színen játékba kezdő előadók keze közt kezd megelevenedni egy agyagból gyúrt világ. Elválasztódik ég a földtől, működésbe lép a gravitáció, a dróttal fölhasogatott agyagtömb darabjai hegyekként magasodnak előttünk, s hamarosan megjelenik az élet: előbb mintha madár kapna előttünk szárnyra; aztán egy különös, csaknem ijesztő arc/maszk, mélyen ülő szemekkel, orr és száj nélkül. Később újabb arc születik, immár emberi. Majd két, öklömnyi agyagfej elevenedik meg a színen. Büszkén ugrándoznak egy szál lábaikon, mindaddig, amíg egy harmadik figura be nem sétál két gally-lábán...
Nem emlékszem pontosan, melyik az a pillanat, amikortól kezdve nem tudom nem úgy nézni ezt az apróknak szánt darabot, mint egy szokványos, felnőtteket célzó, a világ teremtődését feldolgozó „alternatív" színházi előadást. Talán annak a testetlen, szemes fejlénynek a megteremtődése váltja ki bennem, hogy nem tudom átengedni a gyerek-énemet a csodálkozásnak, mert féltem őt a démonoktól, s inkább hagyom, hogy a felnőtt intellektus birkózzon meg ezekkel az archaikus, a tudatunk legmélyéből előhívódó, korántsem szép képekkel. S miközben bekapcsol bennem a gyakorlott, az elemző néző, s a szürkés színű, a legegyszerűbb formákat fölvevő agyag láttán újabb (mélyebb) megértési szintre érkezem Maleviccsal és az ő fekete négyzeteivel kapcsolatban, azon tűnődöm, vajon a gyerekek fölfogják-e a látottakat? Hogy vajon ez az agyagra csupaszított/redukált, bár játékos előadás ebben a formában eléri-e célját, vagyis tud-e beszélni az emberről? Lehet-e több mint a nézővé szoktatás (túl) korai járókája? A gyerekek reakciójából ítélve nemigen. Egyre-másra hangzik fel az „anya/apa, mit csinál most a bácsi/néni?" mondat. Egy 5 éves forma, első sorban helyet foglaló kislány ártatlan megnyilvánulása azonban még ennél is elgondolkodtatóbb: úgy 10-15 perc után – vagyis a darab felénél – feláll, s hátraszól anyukájának: „mikor kezdődik el az előadás?"
Apró gyerekként értettem, amikor a magyar népmese a Hold, a Nap elrablásáról beszélt. Tudtam, hogy mindig a legkisebb fiú győz, hogy ő szabadítja meg a királylányt, ő vágja le a sárkány fejét, mert ennek így kell lenni, mert ez olyan időtlen igazság, ami nem lehet másként. Az öreganyó, a vénember, akit öreganyámnak és öregapámnak kell szólítani, s akinek a kunyhója olyan messze van, ahol még a madár sem jár, a világ rendjének részét képezték, s a gyermeki tudat nem igényelt ezen túl további magyarázatot. A Pont, pont, vesszőcske azonban varázstalanított világot tár elém, amelyben értem az evolúciót, azt, ahogyan a világban a dolgok megjelennek, még derülök is az egylábúak kontra kétlábú vicces jelenetén, de nem érzem a rendet, nem látom az igazságát. A három előadó szorosan magán tartja a néző figyelmét, de ennek a kitalálásra nem szoruló – merthogy létező – rendnek a művészi megformálásához ez – meg az agyag, meg a faág, meg a kő – nem elég. Pláne nem akkor, ha 1-5 évesekről van szó. Saját tapasztalatból tudom (hat hete gyakorló szülőként), hogy a kicsiknek testközeli, fizikai élményekre van szükségük. (Ellentétben a nagyobb gyermekekkel, s különösen a felnőttel, aki szellemileg már aktívan jelen van egy efféle „meta szinten" elmesélt történetben, mert érti az egymás után fűződő képek kódnyelvét.) Az 1-2 évesnek még élmény a földre puffanó agyaggolyó hangja s a formájában bekövetkező változás, ahogy a jobbra-balra, bábként mozgatott fej, s az összes többi animált tárgy is. Hangos sikongatásokkal fejezik ki tetszésüket. De az idősebbek már történetre várnak, abban tudnak kulminálni, magukra ismerni. Ha ez hiányzik, akkor rájuk telepszik az unalom, és a faág csak faág, a kő csak kő, az agyag csak agyag lesz.
Nemrég, még pocakos állapotomban egyik neves táncművészünk elcsípett engem a női mosdóban, s megkérdezte, viszem-e majd a gyerekemet csecsemőszínházi előadásokra. Kérdésére meglepetten vágtam rá egy perszét. Ki ne akarná, hogy a gyereke színházszerető felnőtté legyen? Aztán jóval később eszembe jutott, hogy egy korábbi írásomban már lamentáltam e tárgyban, elsősorban a témaválasztás s a művészi megformálás oldaláról firtatva az alkotók hatványozott felelősségét. Ugyan a Pont, pont, vesszőcskéről nem gondolom, hogy mint (szórakoztató s egyben nevelő) színház működne az 1-5 évesek körében, de legalább az anyagok animációja kreativitásra ösztönzi őket, amit ha az előadás közben nem is, de azt követően kiélhetnek, ha betársulnak a színészek vezette agyagozásba. Melynek folytatását – jó esetben – otthon sem tiltja meg a kultúraszerető szülő.
Kolibri Színház, 2013. szeptember 15.