Turbuly Lilla: Kortársak a háborúról
MAFESZT 2023 – második rész
Barátságos, családias fesztivál volt az idei MAFESZT
Nem tudom, volt-e ilyen szempont a fesztiválprogram összeállításánál, de az idei műsorban a nagyváradiak Figaróját leszámítva kizárólag kortárs darabok szerepeltek. Így aztán azon sem lehet csodálkozni, hogy két előadás is a háborút, annak okait és következményeit tematizálta. Igaz, Szőcs Géza Raszputyinja évekkel ezelőtt íródott, és a szatmárnémeti bemutató is még 2019-ben történt, ahogy Donald Margulies Pillanatfelvétel című drámája is több mint tíz éves, de ez nem változtat azon, hogy a néző a háborús szorongásokkal teli mából nézi ezeket az előadásokat.
A csíkszeredaiak Pillanatfelvétele (r.: Vladimir Anton) intim kamaradráma egy nappaliban, ahol egy pár éppen kiheverné a háborús traumáit. A férfi haditudósító, a nő fotóriporter, egyikük mentálisan tört bele abba, amit a háborús övezetekben látott, a másikuknak majdnem az élete is ráment egy súlyos sérülésre. A történet másik két szereplője, egy szerkesztő és fiatal barátnője adják a kontrasztot a hétköznapi boldogságkeresésükkel, családdá válásukkal. Donald Marguiles drámája az úgynevezett „jól megcsinált”, világirodalmi értékekkel nem bíró, ám ígéretes színpadi- és szereplehetőségeket biztosító darabok közé tartozik. Számos olyan morális dilemmát vet fel, amelyekkel mi is szembesülünk. Ha ellene tenni nem tudunk, dönthetünk-e úgy, hogy elzárkózunk a háborús hírek elől? Van értelme a szenvedés megmutatásának, vagy egy ponton túl az ellenkező hatást éri el, miközben az áldozatokon sem segít? Tudunk-e változtatni, vagy beleragadunk a saját elhibázott életstratégiáinkba?
A nappali védett terébe háborús fotósorozatok hozzák be a külvilágot, kicsiben újrajátszatva a nézőben a szembesülés igényétől az elzárkózásig terjedő utat. Könnyű menni a karakterekkel, hiszen mind a négyükben van valami belőlünk is: hogy egyszerre vágyunk birtokba venni a világot és elvonulni tőle a kanapénk biztonságába, és hogy egyszerre akarunk végletesen szabadok lenni és meleg családi körben létezni.
A karnyújtásnyi közelségben zajló játék nehéz műfaj, könnyű lelepleződni, hamisnak látszani. Az előadás nagy erénye, hogy a négy színész, Szabó Enikő, Veress Albert, Giacomello Roberto és Tatár Zsuzsa játéka végig szépen megmunkált, mértéktartó és hiteles.
A szatmárnémetiek Raszputyinja Sardar Tagirovsky rendezésében éppen Temesváron ünnepelte a 25. előadását. Vidéki színházak esetében, ráadásul egy olyan előadásnál, amely nem tartozik a hagyományos értelemben vett zenés-szórakoztató kategóriába, van is ok ilyenkor az ünneplésre, hiszen jóval kisebb szériákat szoktak futni. A Raszputyin amúgy zenés is meg szórakoztató is. Meg drámai, máshol profán. Egy nagy ívű látomás arról, hogy mi lett volna, ha… Ha az uralkodó elit nem olyan szűk látókörű, önző és korlátolt, amilyen. Ha nincs első világháború, és vele együtt elmarad a többi huszadik századi trauma is. A néző fejében itt is óhatatlanul mai áthallások keringenek, miközben az érzékeit százféleképpen bombázzák. De tényleg: kapunk vörös rózsát, vodkát uborkával, kávét süteménnyel, tömjénfüstöt az orrunkba és konfettiesőt a nyakunkba. És kattog a metronóm, szól a Millió, millió rózsaszál, meg a Moszkva parti esték.
Az irodalmi idézetekkel, történelmi utalásokkal teli szöveg megértésében feliratok támogatják a nézőt. Ezek a sajátos lábjegyzetek nem egyszerűen ismereteket közvetítenek, sokszor az írásképpel vagy magával a megfogalmazással idézőjelbe tesznek, kiemelnek, ironizálnak. Részei a szimultán történéseknek, így nem is követhetők mindig (így csúsztam le a kezdő vodkaivók házi tízparancsolatáról, mert közben a színpad valamelyik másik részlete kötötte le a figyelmemet).
Az előadás motorja Rappert-Vencz Gábor Raszputyinja. Bámulatra méltó színpadi energiával van jelen és kelti életre egy látomásos szent és egy nőhajhász életművész különleges kevercsét. És bár ő van a középpontban, a (vele ellentétben maszkok mögé bújtatott) társulat összjátéka, a női kórus is igen jó benyomást kelt.
A négyórásról mostanra húsz perccel megrövidült előadás harmadik felvonása még most is kissé túlnyújtottnak tűnik, követik egymást a lehetséges zárlatok. Összességében azonban egy rendkívül invenciózus előadásnak, egy összművészeti békekiáltványnak örülhettünk.
Másféle háború áll a középpontjában Martin McDonagh Leenane szépe című darabjának. Az anya és lánya kényszerű, egymást gyötrő és tragédiába torkolló együttéléséről szóló történetről a székelyudvarhelyi előadás (r.: Barabás Árpád) lehámozta az ír miliőt és szikárabbra húzták a szöveget is. A McDonagh- daraboknál gyakori kisrealista játékmód helyett egy jelzésszerű, majdnem üres térbe helyezték a történetet, és egy eltartott, egyes részeiben ironikus játékmódot választottak. Ennek köszönhetően az anya – lánya kapcsolat helyett az egymás mellett élés rokonsági foktól független, bármilyen kapcsolatban megjelenhető konfliktusaira került a hangsúly. Ennek megfelelően a Fincziski Andrea által játszott anya öltözetével, protézisével egyszerre feminin és maszkulin lénynek látszik. (Nem véletlen, hogy a szövegébe beemeltek egy részletet Beckettől, A játszma végéből.) A lányát Albert Orsolya alakítja. A két karakter egymással vívott tudatos és tudattalan harca itt nem véres tragédiával, hanem egy határhelyzettel ér véget, amelyben az etetés mint a gondoskodás alapformája válik akarva-akaratlan a szabadulás hamis ígéretét hordozó gyilkossággá. A férfiszerepekben Szűcs-Olcsváry Gellértet és Wagner Áront láthatjuk. Hasonlóan a csíkszeredai Pillanatfelvételhez, innen is a színvonalas, egymásra nagyon figyelő kamarajáték benyomásával távozhat a néző.
A nagyváradiak a Figaro mellett (lásd előző cikkünket) egy táncelőadást is elhoztak. Az Istenes Novák Péter rendezésében Kiss Ferenc zenéjére haláltánccal kezdődik és születéssel végződik. Közte az emberi élet szakaszai, a férfi – női kapcsolódások különböző formái jelennek meg. Formailag ötvözi a néptáncot a kortárs tánccal, utóbbit egy fiatal, Ádámra és Évára emlékeztető emberpár (Törteli Nadin és Barabás Hunor) képviseli. Az etűdökben a férfi- és női szerepek sokféle, többször színészileg is árnyaltan ábrázolt vetülete tűnik fel, jó egyensúlyt tartva a kétféle nézőpont között. Az előadás másik meghatározó eleme a hittel, a szakralitással való együttélés ábrázolása, melynek kifejező eleme a keresztmotívumokra épülő színpadkép is.
A váradiak a jelen mellett az elődeikhez való kapcsolódást is fontosnak tartják. Ennek tükre a Nagyváradi magyar színháztörténet (1950 – 1990) című tanulmánykötet, amely az úgynevezett philther-elemzés módszerével, a korszak meghatározó előadásaira fókuszálva tekinti át a színház történetét. A fesztiválon bemutatták a Boros Kinga, Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád által szerkesztett kötetet. A szerkesztők közül Boros Kinga, a szerzők közül a színház igazgatója, Czvikker Katalin, valamint János Szabolcs és Plainer Zsuzsa vettek részt a beszélgetésen, amelyen azt is megtudtuk, valóban jogos volt-e az operettszínház jelző a néha még ma is így emlegetett teátrumra. (Bizonyos időszakokban igen, de a kép ennél sokkal árnyaltabb.)
Az utolsó napra már sajnos nem tudtam maradni, pedig aznap este a fesztiválon részt vevő színházak egy improvizációs és részvételi színházi elemekből felépülő előadást tartanak. És hát az előadások mellett éppen az ilyen találkozások adják e fesztivál lényegét. Ahogy erre adnak alkalmat a fesztivál ideje alatt megrendezett adminisztrációs workshopok is.
A szervezők gondoltak a gyereknézőkre is. A tervezett négyből végül két gyerekelőadás valósult meg: a szatmáriak a Tejkút című bábelőadást, a nagyváradiak pedig a Holle anyót hozták el a teltházas gyerekközönségnek.
Barátságos, családias fesztivál volt az idei MAFESZT, a temesvári szervező csapatra azonban nem az elégedett fellélegzés időszaka vár, hiszen – ahogy Balázs Attila igazgató elmondta – a májusi TESZT Fesztivál volumenében tízszer ekkora lesz. Szóval, viszlát májusban!
MAFESZT, Temesvár, 2023. január 19-26.