Kutszegi Csaba: Rasszistából migránssimogató
Kincses Réka: Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza / Örkény István Színház /
Csak addig képes hangzatosan utálni a betolakodókat, amíg meg nem ölel egy ártatlan migráns gyermeklányt…
Príma előadás a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza, kitűnő színészek játsszák. Magán- és közéleti, néha kifejezetten, harsányan szórakoztató, de közben mélyen elgondolkodtató, sőt: helyenként felkavaró.
Már amikor hírét vettem az Örkény István Színház készülő bemutatójának, gyanítottam, hogy az alapul szolgáló darab szerzőségéről nem lesz könnyű tiszta képet kapnom (a kérdés egyébként szerintem egyáltalán nem túl lényeges, de boncolgatása révén a kortárs színházcsinálás érdekes és tanulságos képe sejlik fel). Tudomásom volt ugyanis róla, hogy a Marosvásárhelyi Yorick Stúdióban a Kultúraközi párbeszéd a kortárs dráma tükrében című projekt keretében Borderline, azaz karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza! címmel 2019 novemberében már bemutatták a darabot (a dátum arról is árulkodik, hogy az előadás továbbélésének elsősorban a pandémia vethetett gátat). A korabeli ajánlóból az is megtudható, hogy a „Borderline a devised theatre (azaz közös alkotás, közösen kitalált szöveg) eszközeivel létrejött előadás – olyan alkotók közös munkájából született, akik mindannyian kultúrák között élik mindennapjaikat, a saját életükből merítve tudnak reflektálni a darabban felvetett személyes és kollektív, aktuális társadalmi témákra”. Vajon az ilyen közös munkák, a rugalmasan variált és tovább variálható szövegekből készült előadások hogyan élnek tovább, ha az adott helyen az adott alkotó/előadó közösség már kijátszotta az elkészült produkciót? Egyáltalán van jövőjük, vagy csak egy helyre, egy közösségnek készülnek?
A kultúrák között élés igaz az író-rendezőre, a marosvásárhelyi születésű Kincses Rékára, aki Berlinben él, és „színházi és filmes munkái gyakran önéletrajzi ihletésűek”. Majdnem ugyanez elmondható Pálffy Zsófira is (ő is marosvásárhelyi, és jelenleg Németországban él), aki anno dramaturgként működött közre, most pedig társszerzőként jegyzi az Örkény-beli bemutatót. A budapesti bemutató dramaturgja pedig nem más, mint (a budapesti) Enyedi Éva, aki feltételezésem szerint sokat tett hozzá az előadáshoz, de ezt igazán csak akkor tudhatnám megítélni, ha láttam volna a marosvásárhelyi ősbemutatót is. A szerzőséget illetően az egyetlen komolyan felvethető, érdekes kérdés egyébként az, hogy a devised theatre műfajában (vagy módszerében) az első bemutató színészei mennyire társzerzők, értsd: esetünkben mennyi ötletük, fél vagy teljes mondatuk került át a budapesti előadásba; illetve vajon a budapesti előadás színészei a közös munkába „íróként” is beletették a maguk invencióit? Egyáltalán: az Örkényben is folyt „improvizáción alapuló, műhelymunka”? (Különben az Örkény előadását nem jelzik devised theatre-nek.)
A történet Berlinben játszódik, öt közül három szereplője marosvásárhelyi. Lujza berlini élettársával, Filippel a német fővárosban él, a lány szülei, Csöpi és Géza Marosvásárhelyről érkezve, karácsonykor meglátogatják őket. Csöpit, a semmivel nem elégedett, mindent és mindenkit lehengerlő anyát Csákányi Eszter játssza frenetikusan, talán az ő sokoldalú karaktere van a legjobban megrajzolva. Darabvégi pálfordulása ugyanis a spontán humanizmus dicsérete, hitvallás az ember latens, zsigeri jósága mellett, miközben kap egy rendes vágást a mindenkori, önző érdekből gerjesztett politikai hisztériakeltés is.
A felületesen, de gyógyíthatatlanul rasszistának mutatkozó, visszatérően migránsozó nőt önmagából ki- (vagy vissza) fordítja a konkrét élethelyzet, amikor a hús-vér, kongói árva kamaszlányt meg kell menteni a háborús hazájába történő visszatoloncolástól. Csöpinek persze eszébe jut, hogy ők mit éltek át Ceaușescu alatt és a marosvásárhelyi fekete márciuson. Nála megfordul az ismert mondás, hogy tudniillik az emberiséget egészen addig lehet szeretni, amíg meg nem ismersz belőle egy konkrét példányt: csak addig képes hangzatosan utálni a betolakodókat, amíg meg nem ölel egy ártatlan migráns gyermeklányt…
Géza általában (jogosan) megőrül a feleségétől, de ő sem felejti el, hogy az asszony mit tett érte, értük a pokoli időkben: megkínozták, de akkor sem árulta el a családtagjait, barátait. A férj gondolkodásban, nyitottságban már tudna nyitni az európai szellemiség és életforma felé, de a múlt őt sem engedi el. Ma is kívülről fújja a fekete márciuson tömeg előtt elmondott békítő beszédét, sőt, az eseményről készült hangfelvételt is állandóan le akarná játszatni, és nem érti meg, hogy az már senkit nem érdekel. Znamenák István egy egész kelet-európai generáció életérzését jeleníti meg, nemcsak a gondolkodásával, stílusával, beszédmódjával, hanem például a farzsebből kirántott bravúros, muzikális, de egyáltalán nem a korba illő rock and roll-táncával is.
Lujza és Filip is generációjuk tipikus alakjai. Előbbi 33, utóbbi 32 éves, tehát még nem is éltek a marosvásárhelyi pogrom idején és/vagy a berlini fal leomlásakor. Liberálisak, imádják a „multikulti” Berlint, a „Willkommenskultur” hívei, környezettudatosak, Filip vegán is. Ennél sokkal több még nem történt velük az életükben, és mintha nem is nagyon tudnák, hogyan szeretnének élni, láthatóan csak abban biztosak, hogy nem úgy, ahogy Lujza szülei. Gyerekük nincs, de még abban sem biztosak, össze akarnak-e házasodni. Lujza menekültotthonban szociális munkásként dolgozik, azért fordult hozzá a kongói lány. A romániai magyar berlini nő természetesen igyekszik segíteni, de kockázatot nem vállalhat (ezt emberileg meg is értjük), mert ha kiderül, hogy nem német állampolgárként érvényes tartózkodási engedéllyel nem rendelkező külföldit bujtat, akkor nagyívben repül ő is haza – a multikulturális Berlinből. Talán ez a legnagyobb különbség Lujzáék és a szülei generációja között: az előbbiek nem is ismerik a kockázatvállalást, vagy egészen más fogalmuk van róla. Lujza és Filip figurája nem olyan látványosan karakteres, mint a két szülőé, az őket megformáló két színésznek nem is jut annyi parádésan lecsapható magas labda, ezért is különösen értékes, elismerésre érdemes Szandtner Anna és Mesés Gáspár kitűnő játéka. Mindketten pillanatok alatt érdekesen, hitelesen és életszerűen teremtik meg, majd fejlesztik, építgetik tovább a maguk alakját.
Enyedi Éva erőteljes keze nyomát azért érzem az előadáson, mert mindegyik kegyetlenül jól elcsattanó poén gondosan elő van készítve – a szöveg megfelelőnek tetsző helyein előzetesen meg van ágyazva nekik. A jéghideg és forró, a vulgáris és a fennkölt, a profán és a szent tudatosan, kidolgozottan kerülgeti egymást, vagy éppen összecsap meglepetésszerűen úgy, hogy az ember egyszerre csodálkozik, bosszankodik és röhög önfeledten. Hadd ne kerülgessem tovább! Ennek az előadásnak a viszonya a humorhoz, a tragikomikushoz, a gyalázatoshoz – legalábbis én úgy észleltem – határozottan pintérbélás (ami egyenlő azzal, hogy enyediévás). Ez nálam komoly dicséret. Pláne akkor, ha e jelzőkkel illetett előadásban a különböző világnézetű alakok képesek pálfordulni, és kiderül: a feketében is lehet fehér, a fehérben meg fekete, és a világ ettől még egyáltalán nem lesz unalmasan szürke. A múltat meg, ha eljön az ideje, el kell engedni.
Kincses Réka viszont igen jól tette, hogy nem engedte el az egykori Borderline-t. Nálam az előadáson csak néhány pillanatban rezeg meg egy parányit az elismerést érdemlően magasra helyezett léc. Ez olyankor történik meg, amikor úgy érzem, hogy túl sok energia megy el egy-egy poén – öncélúnak tetsző – elcsattantására. A komolyan mélyre hatoló, releváns magán- és közéleti kérdéseket felkavaró drámának nincs szüksége direkt röhögtetésre. Az előadás megválaszolja azt a kérdésemet, hogy van-e jövőjük a devised theatre-előadásoknak. Van, ha kidolgozott, invenciózus és aktualitáshoz frissített a szövegük, adekvát rendezői koncepció társul hozzájuk, és kitűnő színészek vannak benne. Utóbbi az Örkényben nem kérdés. A szöveg és a rendezés közös színvonalát pedig Kincses Réka író-rendező gondos, alapos és tehetséges munkával alkotótársaival együtt létrehozta, megteremtette. Azt meg különösen szeretem a Karácsonyozzatok velünk…-ben, hogy bár sok jelenség Magyarországra is vonatkoztatható benne, de leginkább Romániáról és Németországról szól, így például nem találkozunk benne kétpólusú, mozdíthatatlan, fafejű politikai megosztottsággal… Hanem inkább sokféle nézettel, meggyőződéssel, avagy sokgyökerű, variábilis hülyeségekkel, amelyek a kétoldalú, heveny, toxikus megosztottságnál még mindig jobban kezelhetők. Magyarországról nézve ez jelenleg csak vágyott utópia.
Kincses Réka: Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza
Rendező: Kincses Réka. Dramaturg: Enyedi Éva. Társszerző: Pálffy Zsófia. Díszlet: Sós Beáta. Jelmez: Kálmán Eszter. Zene: Matisz Flóra Lili. Fénytervező: Guti Tivadar. Asszisztens – ügyelő: Veres Emőke. Súgó:
Kanizsay Zita.
Játsszák: Szandtner Anna, Csákányi Eszter, Znamenák István, Mesés Gáspár m.v., Dyssou Bona.
Örkény István Színház, Stúdió, 2024. március 7.