Szurdi Miklós – Kalász Barbara – Vass Szandi: Phaedra, te dög / RS9 Színház -

…a „függetlenség” egyre inkább nem korhoz, műfajhoz, stílushoz, színházfelfogáshoz kötődő fogalom lesz, hanem pénzügyi kérdés (már ma is eléggé az).

Minek is nézzem legott? Ezen tűnődöm folyamatosan, mióta kiléptem az RS9 Színház Vallai kertjének kapuján. Mert elintézhetném egy legyintéssel, hogy a Phaedra, te dög egy átható, következetesen végigvitt koncepció nélkül készült vegyes felvágott (szerintem ebben van némi igazság), de mindeközben élvezem, mulattat és elgondolkodtat e különös színházi találkozás diszkrét bája, és ebből következik, hogy az előadáson egy percet sem unatkozom (és ez már önmagában sem csekélység).

Először azon gondolkodom el (ezen már az előadás előtt is), hogy mi az, kiket takarhat az Út Csoport formáció. Ám ez irányú kíváncsiságomból semennyit sem sikerült kielégítenem, mert nemcsak hogy én nem hallottam róluk, de még az Interneten is csakis eme produkció kapcsán jelenik meg a nevük. Ám az író alkotói hármas színlapon félig monogramizált nevei (Szurdi M., Kalász B.,Vass Sz.) mögötti személyek kilétét viszonylag könnyű megfejteni, (a sajnos már) néhai Szurdi Miklós és a dramaturgként is alkotótárs Vass Szandi nevéhez nem is kell magyarázat, Kalász B. pedig minden bizonnyal a címszerepet játszó Xantus Barbara – a születési, apai családnevén. (Mindezekből gyanítható az is, hogy az Út Csoportot ő menedzseli.)

Sztárek Andrea és Xantus Barbara / A fotók forrása az RS9 Színház fb-oldala

De nem ez a nyomozgatás az érdekes. Hanem inkább a színpadra lépők összetétele, a rendező személye, és – előrebocsátom – mindezekkel kapcsolatban azok a kérdések, hogy mi is az a kortárs színház, a „függetlenek” csoportjához automatikusan társulnak-e esztétikai minőségek, sajátos színházfelfogás, formai és tartalmi értékkategóriák. A látottak alapján azt gondolom, hogy a színházi életben napjainkban zajló „a függetlenek ellehetetlenítése” nevű kitartó folyamatnak (lásd pl. a működési támogatás megszüntetése miatti friss társulat-megszűnéseket) lesz (és már van is) egy olyan következménye is, hogy a „függetlenség” egyre inkább nem korhoz, műfajhoz, stílushoz, színházfelfogáshoz kötődő fogalom lesz, hanem pénzügyi kérdés (már ma is eléggé az). A jövőben az lesz független, aki tud pénzt szerezni, és meri is kockáztatni azt.

Félreértés ne essék: ez utóbbihoz – kortól, műfajtól, stílustól, színházfelfogástól függetlenül – mindenkinek van joga, és a Phaedra, te dög alapján azt kell mondanom, hogy nézői igény is van rá (a premier utáni második előadást láttam, amelyen teljes teltház volt). Tehát egyáltalán nem illeti bírálat sem az Út Csoportot, sem pedig az RS9 Színházat, amiért nem csak huszonévesek újérték-kereső, formabontó kísérleteit segítik nyilvánosságra. Az izgalmas kérdés különben is az, hogy lesz-e kitartó sikere az előadásnak, és ha igen, vajon miért. Szerintem a Phaedra, te dög legnagyobb gyengéje (előlegezzük meg: jelenleg) az, hogy a sajátos sokfélesége (még) nem ért össze egy erős, egységes, koncepcionális előadássá. (Zárójelben megjegyzem: kész csoda lenne, ha össze tudna érni.) Mindemellett számos (különböző közönségrétegek által kifejezetten preferált) erénnyel bír a produkció. Az alábbiakban ezek közül említek meg néhányat.

A történet valóban még ma is aktuális, és kiválóan alkalmas kortársszínházi megjelenítésre. A főhősök belső vívódása kerül terítékre, majd’ mindegyik szereplőben értelem küzd sodró, erős érzelmekkel, rendszeresen felmerülnek múltban esett bűnök, következményükként belül feldolgozatlan, elfojtott traumák dolgoznak az emberekben (emlegethetnék divatos szóval transzgenerációs hatásokat is), és mindezek fókuszában a szembenézés önmagunkkal áll. A színpadi berendezés központi tárgya egy nagy, tologatható, fordítható tükör, amelybe olykor belenéznek, máskor nem bírnak belenézni. Biztos vagyok benne, hogy a tükörfelület nem véletlenül (értsd: nem a takarítók hibájából) van rondán összefogdosva, konkrétan: kifejezetten mocskos. A tükrünk minősége, tisztasága is a világunkról szól, amelyben élünk. A történet nem áll ellen az aktuális újrafogalmazásnak, de itt meg kell jegyeznem, hogy a legtöbbször, bizonyos fogalmak, testrészek frivol említésekor számomra indokolatlanul triviális a szóhasználat (de kétségtelen: a közönség nagyobbik része örömteli derűvel fogadja a hallottakat).

Xantus Barbara

Az ajánlóban is olvasható, hogy „az előadás a fizikai színház eszközeit hívja segítségül”. Erre garancia is a rendező, Hojsza Henrietta személye, aki az SZFE fizikai színházi rendező szakán végzett, és már nem egy sikeres rendezésével, koreográfiájával bizonyította tehetségét, eme tipikusan kortárs műfaj iránti érzékenységét. De elégedetlen és csalódott volnék, ha a fizikai színházi választás csupán a trendkövetés végett született volna meg. Akármiért is kérték fel a rendezésre Hojszát, a fiatal rendező láthatóan igyekezett saját, működő, artisztikus koncepciójába foglalni az előadást – elméletben és gyakorlatban egyaránt. Mert akárhogy is aktualizálják Racine (vagy Euripidész, vagy ifjabb Seneca) idevágó szövegeit, az ókor óta markáns hősnők képében és által feltörő elementáris indulatokat a ma színpadán már nem lehet sem patetikusan, sem hétköznapi „kisrealista” stílusban megmutatni. El kell vonatkoztatni (vagy akár elidegeníteni) folyamatosan a szöveg tartalmától, cserébe a leírt konkrétumok, esetenként a banálisan hangzó szavak elemelkednek a hétköznapi rögvalóságtól, és szimbolikussá válva, elvont többletjelentést kezdenek hordozni. Ennek megteremtéséért vívott (rendezői) harc érződik az előadáson.

A rendező az előadást tengermorajlással kísért koreográfikus keretbe helyezi, amelyben az összes szereplő elvont, konkrét jelentés nélküli, cselekményt nem ábrázoló mozdulatsorozatokat mutat be, számomra ebből valami olyasmi jön le, hogy a halálos ellentéteink, égre kiáltó indulataink dacára is mindannyian csupán parányi játékszerei vagyunk… Minek is? Pl. a tengerként háborgó, bármit ide-oda lökdöső Sorsnak – mert hát a történetet az ókori görög alapvetés végig motiválja. Aztán Xantus Barbara Phaedraként egyensúlyozva megmássza a széken ülőket. Ez egy tipikus fizikai színházi akció, azt a célt szolgálja, hogy testi bizonytalankodással, kockázatvállalással érzékeltesse a belső lelki zavart, miközben persze arra is jó, hogy a jelenet furcsasága elemelje az előadást a kisrealista, hétköznapi banalitástól, mintegy megnyitva ezzel a lehetőséget az elvont ábrázolásra. Ezek után sorban megjelennek a szereplők, és – természetesen – hozzák saját (színészi) önmagukat.

Nagyabonyi Emese

Sztárek Andrea (Oinone) és Szakács Tibor (Theseus) két, sokat látott, játszott és próbált kitűnő színész, de pályájukon nem, vagy csak kevésszer ültek hasonló lovon. Sztárek Andreának gyönyörű a hangja, tökéletes a színészi technikája, kisugárzása, levegője van, ahogy megjelenik, csak rá lehet figyelni. Szakács Tibor szabályosan impozáns jelenség, dinamikája, férfiassága lehengerlő (testén és mozdulatain határozottan látszik balettművész múltja). Xantus Barbara is mindent el tud játszani, közismertek a kitűnő készségei különböző színházi műfajokban, Phaedrát is profin megoldja. Talán a szintén sokoldalú Nagyabonyi Emesének (Aricia) a „legkönnyebb” a dolga, hiszen Urbán András-előadásokban acélosodott a kapcsolata a kortárs fizikai színházzal (de nagyon jó volt pl. Vácon Karinthy Ferenc Dunakanyarjában is). Timkó János (Theraménes) alakítása nagyon a helyén van: Sztárek Oinonéja mellett ő a másik, aki visszafogott, bölcs, nem felturbózott egóval tündöklő karaktert ábrázol, technikásan játszik, egyénisége is illik a figurához. Ebben a csapatban Fórizs Dániel (Hippolytos) beszédtechnikája nem dicsérhető, de az egyénisége neki is nagyon, kifejezetten passzol a szerephez. Én egy szeretetre méltó, mai Z generációs fiatalt láttam benne, akinek életét szülei nemzedékének (pardon, nem találok ideillőbb, jobb szót) hülyeségei határozták meg, anélkül, hogy lett volna ereje, lehetősége befolyásolni a saját sorsát.

Azt a kérdést, hogy kinek lehet, kell, muszáj majd a jövőben függetlenként kortársszínházat csinálni Magyarországon, nem tudom megválaszolni. Talán megérdemelt támogatás biztosításával engedni kellene mindenkinek… Mármint azoknak, akik tudásukkal tényleg kiérdemlik. Ennek a multigenerációs alkotói-előadói kombónak, amely révén létrejött a Phaedra, te dög, részemről zöld utat adnék. Már csak azért is, mert a résztvevőinek van mit tanulniuk egymástól.         

Szurdi Miklós – Kalász Barbara – Vass Szandi: Phaedra, te dög (Út Csoport)

Játsszák: Fórizs Dániel, Nagyabonyi Emese, Szakács Tibor, Sztárek Andrea, Timkó János, Xantus Barbara.

Dramaturg: Vass Szandi. Rendezőasszisztens: Farkas Szilárd Ferenc. Rendező: Hojsza Henrietta.

RS9 Színház, Vallai kert, 2024. június 6.