Kovács D. Dániel – Závada Péter – Varga Zsófia: [ESCAPE] A Donkihóte-projekt / Örkény István Színház – Városmajori Szabadtéri Színpad -

… az emberek szeretik az idiotizmust. Szeretnek idiótán viselkedni, és szeretnek más idiotizmusán röhögni.

Ha az operett idiotizmusa monumentális (lásd Witold Gombrowicz meghatározását), akkor a komputerjátékoké minimum orbitális. Ez jutott eszembe miközben marha jókat röhögtem azon, hogyan öli Hajduk Károly az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt színpadán kifejezetten kedvesen idióta zombikat (a kedvencem közülük az olykor-olykor sajnálatra méltón elszomorodó Jéger Zsombor). Az operett műfaj tündöklésétől napjaink digitálisjáték-özönéig jó pár évtized eltelt, látványban, témában sok minden meg is változott, de az idiotizmus mint közös ismérv stabil és változatlan. Nyilván erre van globális igény.

A jelenség persze annál jóval bonyolultabb, mint amilyennek első pillantásra látszik, az idiotizmushoz ragaszkodásnak mélyre hatoló okai vannak. Kell is hogy legyenek, mert nehéz elképzelni, hogy felnőtt emberek röhejesen egysíkú alakok nevetséges történeteiért csak úgy lelkesedjenek, sőt, függőjükké váljanak. Operettfüggőségről ugyan még nem nagyon hallhattunk, horrorfilm-függőségről viszont már igen, a komputerjátékokhoz fűződő beteges kapcsolat pedig egy jó ideje már maga az evidencia. A horrorfilmek teoretikusai a múlt század közepén felfedezték, hogy azért szeretünk a moziban rémes szörnyektől rettegni, mert azzal kiváltjuk a valós élet szörnyűségeitől való rettegésünket. Jelesül azokat, amelyekről meg sem tudjuk mondani, hogy micsodák, de mivel a filmen látjuk és néven is nevezhetjük őket, így legyőzésük és/vagy elmenekülésünk előlük megszünteti a félelmeinket. Na, ez az, amit én még magamon sohasem tapasztaltam. Mert vagy sem előtte és sem utána semmilyen félelmem nem volt, és csak röhögni tudtam az erőlködő félelemkeltő szándékon, vagy a valós élet keltette szorongásaimtól a film vagy játék után kábé öt percig tudtam megszabadulni (amíg eszembe nem jutott egy tanárom, később egy munkahelyi főnököm, vagy máig tartón a befizetetlen csekkjeim).

Hajduk Károly / Fotók: Juhász Éva

Finoman szólva is gyanús nekem ez a teória a horrorfilmek és komputerjátékok latens szorongásoldó hatásáról. Az Örkény István Színház Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott előadásában is a felnőtt, kb. negyvenes Hajduk Károly (pontosabban: az általa megformált tanárfigura) ezer dolog miatt szorong, komputerjáték-függő, de a szinte állandó játéktól kicsit sem oldódik a szorongása, sőt, szenvedélye még inkább olyan helyzetekbe taszítja, melyektől csak növekszik a szorongása. A Kovács D. Dániel (rendező), Závada Péter (író) és Varga Zsófia (dramaturg) írta színdarabban nem láttam jelét olyan alkotói szándéknak, amely a komputerjáték-függőségnek bármilyen okát kívánná feltárni, vagy elemzését próbálná adni, helyette az előadás inkább – jól megtalált színházi eszközökkel, látványosan – rámutat a jelenségre. Ennek igen szórakoztató módját találták meg a színházcsinálók, és noch dazu az implicit társadalomkritikai él is gyakran és fényesen megcsillan az esten. Már a cím is ([ESCAPE]…) határozottan sugallja, hogy a szereplők a valós környezetükből kilépni szeretnének, de ez most nem elegáns, arisztokratikus távolságtartást jelent, mint egykoron, hanem alkalmanként egy gombnyomást a klaviatúrán.

Hajduk Károly és Tenki Réka

Visszatérve a különböző szórakoztató műfajok koronként különböző külcsínű, de közös belbecsű idiotizmusához, a jelenség kitartó fennmaradásának okát én egy igen egyszerű tényben látom: az emberek szeretik az idiotizmust. Szeretnek idiótán viselkedni, és szeretnek más idiotizmusán röhögni. Ez kortól és korszaktól független. Hajduk Károly partnerével, Tenki Rékával jóravaló, gyermekvállalásra készülő pedagógus házaspárt játszik, messze nem „Z” generációsok, Hajduk mégis digitális bennszülöttként viselkedik, az egész életét, annak minden percét virtuális lényekkel népesíti be. Tenki is a virtuális valóságban igyekszik megtalálni elveszett férjét, meg is találja ott, de – ez a való világba visszavezető, józan gesztusként értelmezhető – abban a valóságban nem hajlandó vele maradni. A két színész – bár a többi „főszereplőnél” alig van több szövegük és jelenetük – meghatározója az előadásnak. Elsősorban a játékuk révén, amely nagyszerű (akár énekben, mozdulatban, akcióban), ha az kell, de teljesen egyszerű (a mi világunk mai embereiként viselkednek), ha emez szükségeltetik. Egyre inkább azt gondolom, hogy ez utóbbi a nehezebb színészi feladat. Az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt szórakoztató előadás, de tartalmas, érzékeny, végkicsengésében (vagy inkább egyik végső főmotívumában) humanista látlelet. Jó színház, mert rólunk, az idióta emberiségről szól.

Kókai Tünde

Nemcsak a Hajduk által játszott alak rendezi be az életét virtuális lényekkel, hanem tulajdonképpen mindenki. Ezt mindannyian mi is így tesszük, hagyjuk is, a legtöbben észre sem vesszük. Ez persze állandó humorforrás a színpadon, végtelen számú asszociációk, különös találkozások, lelepleződések születhetnek így, és meg is születnek az előadáson. A szereplők egyik karakterből a másikba ugrálnak – bravúrosan. Kivétel nélkül nagy kedvvel és jól játszanak, a már említettek mellett feltétlenül kiemelendők Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Nagy Zsolt különleges villanásai, és persze leginkább az, hogy mindemellett bármilyen helyzetben, karakterben vagy valóságban az előadás húzóerői. Ahogy a legelején már említett kitűnő Jéger Zsombor is.

A színészek mellett nekem az tetszik nagyon az előadásban, hogy eredeti ötleteken alapul, de nem marad meg a felületes ötletelés szintjén. Az alkotók és előadók műgonddal kidolgozták, összehozták a különböző cselekménymotívumokat, megkeresték a téma kifejtésének releváns tartalmi, formai lehetőségeit. Néha úgy éreztem, hogy olyan 10-15 percnyi játékidővel többet is találtak, mint amennyi optimális lett volna. De sebaj! Unatkozni egy percig sem unatkoztam.                               

[ESCAPE] A Donkihóte-projekt / (Örkény István Színház – Városmajori Szabadtéri Színpad)

Alkotók / szereplők: Hajduk Károly, Borsi-Balogh Máté, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Tenki Réka, Terhes Sándor, Vajda Milán, Nagy Zsolt, Zsigmond Emőke.

Dramaturg: Varga Zsófia. Díszlet: Schnábel Zita. Jelmez: Nagy Fruzsina. Sound-dizájn: Keresztes Gábor. Média-dizájn: Újvári Bors, Fekete Máté. Videó: Bodor Balázs. Fénytervezés: Baumgartner Sándor, Guti Tivadar. Asszisztens: Érdi Ariadne. Ügyelő: Sós Eszter. Súgó: Kanizsay Zita. Rendező: Kovács D. Dániel.

Városmajori Szabadtéri Színpad, 2024. július 5.