Molière: Tartuffe -

Jé, most jut eszembe: Az imposztorban Bogusławski éppen a Tartuffe-öt rendezi – sajátos módon – a vilnai színházban.

Élveztem a Bocsárdi László rendezte Tartuffe-öt a Katonában, mert érdekel minden artisztikus időutazás. Ám lehet, lassan az időutazás fogalmának (és vágyának) semmi értelme sem lesz, mert a jelenben időzgetve-álldogálva is csupa időutazás az élet, ha az ember csak rövid időre is nyitva tartja a szemét és a fülét.

Bánfalvi Eszter, Máté Gábor és Mészáros Blanka / Fotó: Jókúti György

De azt is mondhatnám, hogy a „kortárs” lassacskán visszanyeri az eredeti jelentését, hogy ti. „korunkban élő és alkotó”, mert mint stíluskategória egyre jobban megengedő az elmúlt korok ízlésével és ábrázolási módjaival szemben (ha ugyan nem vonjuk meg rögtön a „kortárs” minősítést attól az opustól, mely nem felel meg korunk hitünk szerinti kortárs-definíciójának). De miért is ne lenne létjogosultsága a múlt század hetvenes éveiben honosodó (itt direkt a folyamatos jelen használata) színházfelfogásnak, ha annak útján-módján ma is lehet szólni a közönséghez, lehet igényes színházat csinálni, tehát: az elkészült opus kortárs lehet. Az meg csak végképp unaloműző játék a szavakkal, hogy pl. XY (ide most behelyettesíthető bármelyik jelenkori, fiatalnak és radikálisnak számító rendező neve) mennyire kiköpött kortárs, míg a Bocsárdi maximum egy régi modern.

Keresztes Tamás / Fotó: Mészáros Csaba

Mindezek ellenére ezúttal úgy éreztem magam a Katona friss bemutatójának másnapi előadásán, mint amikor a hetvenes években gimnazistaként színházba vittek (néztünk akkor Molière-t, Csehovot, Shakespeare-t, görög és magyar klasszikusokat, akadt köztük modern felfogású is), vagy amikor kicsit később végzős egyetemistaként önszántamból tértem be ugyanide, Az imposztor előadására. Jé, most jut eszembe: Az imposztorban Bogusławski éppen a Tartuffe-öt rendezi – sajátos módon – a vilnai színházban. Micsoda véletlen! Vagy talán nem az…

Szóval, folydogál ez a Tartuffe-előadás annak rendje és módja szerint, minden olyasmi megtekinthető benne pazar kivitelben, amilyesmit tankönyvből is tanulhattunk Molière -ről, nagyszerű a jellemábrázolás, a színészek remek, eltérő karaktereket vonultatnak fel, az író a komikum érdekében hihetetlenül eltúlozza az egyes emberi vonásokat. Tudjuk ugyan, hogy ez direkt túlzás a cél érdekében, mégis derűsen kóstolgatjuk magunkban, hogy bizony tényleg léteznek az életben is majdnem ekkora álszent szemétládák, meg persze címeres hülye barmok is, akik – elképzelhetetlen, de mégis – bedőlnek nekik.

Fekete Ernő, Máté Gábor és Ónodi Eszter / Fotó: Mészáros Csaba

Az előadás tele van modern elemmel. (A hetvenes-nyolcvanas években még) szokatlan módon például Pernellnét, az erkölcscsősz, amazon természetű nagymamát férfi játssza, Fekete Ernő, gyönyörű ruhában, ridiküllel a karján, ráadásul fotocellás (!) fémajtó nyílik-csukódik a színpad közepén az arra járók számára (ha a rendező is úgy akarja). El is szórakozgat ezzel az öreglány (közelíti, nyitogatja, csukogatja), olyan kortársosan az előadás kezdetén. (Közben meg is értünk egy szimbólumot. Az ajtón szemmagasságban vízszintes, elnyújtott kémlelőnyílás látható, ha az ajtó csak résnyire nyílik, a rés és a vízszintes kémlelő szabályos keresztet alkot, melyen át szemlélhetők-figyelhetők a történések és a szereplők.)

Tasnádi Bence, Bánfalvi Eszter és Mészáros Blanka / Fotó: Jókúti György

A jelmezek modernül kortalanok, miközben harsány barokkos bőségben tündökölnek, a címszereplő Keresztes Tamás is fehér inget és egyszerű fekete mellényt és nadrágot hord, csak a cipőtalpa van extrémen megmagasítva, és kis testi hibája, hogy a homloka közepén van egy harmadik szeme, mely által mindent látó istennek álcázza-hirdeti magát. A jelmezek a végén alaposan elemelkednek tértől és időtől: a Rendőrhadnagy (Borbély Alexandra) és kísérői (főleg ez utóbbiak) mintha egy Csillagok háborúja-filmfeldolgozás másik bolygóról származó birodalmi karhatalmistái volnának, sci-fi-katonákként jönnek-mennek, intézkednek. Borbély még egy barátságos szelfit is készít az előadás végén – hátterében a hálásan térdeplő alattvalókkal.

Mindezek mellett az álszent-csaló Tartuffe leleplezési jelenete is igencsak korszerű színházi eszközökkel zajlik. A Máté Gábor játszotta Orgon, az agymosott-elvakult, Tartuffe-hívő háziúr nem az asztal alatt bújva hallgatja ki, hogyan akarja istenített-dédelgetett vendége gaz csábítóként magáévá tenni a feleségét, hanem a nézőtér első sorában, a tömegben észrevétlenül elvegyülve szemléli a megkoreografált pszeudoaktust, amelyben Keresztes Tamás és Elmiraként Ónodi Eszter a pornográfia határát súroló, parádés fizikai színházi akciósorozatot abszolvál.

Keresztes Tamás és Ónodi Eszter / Fotó: Jókúti György

Minden adott tehát ahhoz, hogy szórakozva-gondolkodva levonjuk a tanulságot: Molière még több mint háromszáz év múltán is mennyire aktuális, mert, ugye, az emberi természet mit sem változik, legfeljebb a tempó fokozódik, és a csomagolást cserélgetjük koronként. És még – ahogy a már buzgón emlegetett hetvenes-nyolcvanas években fogalmaztuk volt – a szöveg (és persze a közvetetten a játék is) lehetőséget teremt a sorok közti olvasásra. Mert minden Tartuffe-előadás legnagyobb kérdése az, hogyan értelmezi a rendezés a végén az uralkodó kegyét, mellyel igazságot szolgáltat és megmenti a rászedett Orgont és családját.

A kitűnő, sokat bizonyított sepsiszentgyörgyi rendező, Bocsárdi László Tartuffe-jében meg az a külön talány, hogy vajon azért készített-e lényegében a múlt század utolsó évtizedeinek ízlésében és színházfelfogásában fogant előadást a rendező, mert éppen arra szottyant kedve, vagy egyszerűen le van maradva, és nem érintették meg a 21. századi trendek. Vagy esetleg egyéb, konkrét célja is volt, és a régebbi stílusra hivatkozás üzenetet hordoz? Én ez utóbbira szavazok. Nekem ez a Tartuffe ugyanarról szól, mint 1983-ban Spiró György Az imposztora, Zsámbéki Gábor rendezésében.

Máté Gábor és Keresztes Tamás / Fotó: Jókúti György

Amelyben az elképzelt vilnai Tartuffe-előadáson a jóságos uralkodó kegyének kihirdetésekor a vilnaiak által gyűlölt orosz cár díszletfalra festett képmását kellett volna „beforgatni” a színre. A Spiró írta szöveg és Zsámbéki előadása nem I. Sándor orosz cárról szólt. Bocsárdi rendezésében a kegy kihirdetése után az összes szereplő egy sorban letérdel a színpad elején, és hosszú másodpercekig farkasszemet néz a publikummal, majd az érintettek elmondják a kötelező (vagy igencsak ildomos) hálarebegő szavakat. (Ezt a helyzetet dokumentálja vizuálisan a Rendőrhadnagy.) Ez a jelenet sem XIV. Lajosról szól.

A múlt század nyolcvanas éveinek Magyarországán a felelősen politizáló színházakban (egyetlen megszólalási módként) divatos volt a történelmi parabola, a sorok közt olvasható áthallásos üzenet. A híres, 1981-es kaposvári Marat/Sade díszlethorizontján például a Corvin-köznek, az 1956-os forradalom emblematikus helyszínének képe jelent meg. Sokan felismerték, de közmegegyezés alakult ki: még az amúgy okoskodni szerető kritikusok sem írták meg, melyik épület az, és mit is jelent tulajdonképpen a felidézése, nehogy bajba kerüljenek az alkotók, és betiltsák az előadást. Lehet, nekem sem lett volna szabad megírnom, hogy Bocsárdi Tartuffe-je nem a francia királyról szól?

Mészáros Blanka, Tasnádi Bence, Ónodi Eszter, Máté Gábor, Fekete Ernő, Kocsis Gergely, Vizi Dávid, Bánfalvi Eszter és Borbély Alexandra / Fotó: Mészáros Csaba

Az időutazás kalandját változatlanul szeretem. Azt viszont – úgy érzem – egyre kevésbé tudom, hogy mi számít kortársnak, és az hogyan viszonyul a modernhez, valamint mindebből mi a korszerű. De honnan is tudhatnám, amikor azt sem tudom, hogy mikor is, mely korban élek?

Tartuffe

Írta: Molière. Alice Georgescu román fordítása alapján a szövegkönyvet készítette Kali Ágnes és Bocsárdi László. Díszlet: Bartha József. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Jelmezasszisztens: Kovács Ildikó. Világítás: Bányai Tamás. Fényprogramozó: Pető Gergő. Világosító: Makray Gábor. Dramaturg: Kali Ágnes. Hangosító:   Párizs Misha. Zene: Bocsárdi Magor. Súgó:         Héricz Anna. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Fejes Vera. Rendező: Bocsárdi László.

Játssza: Fekete Ernő, Máté Gábor, Ónodi Eszter, Vizi Dávid, Mészáros Blanka, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Keresztes Tamás, Bánfalvi Eszter m.v., Borbély Alexandra, Darvasi Áron, Erdélyi Flóra, Tamáskó Áron, Veszelovszki Janka.

Katona József Színház, 2019. december 22.