Sardar Tagirovsky: Függöny –

… Tagirovsky lép a színpadra, elmondja, hogy ő a színtársulat vezetője, nemrég halt meg, és hogy hamarosan jönnek a gyászolók.

A szerkesztőségünknek kiküldött meghívó szerint augusztus 14-én egy ősbemutatóra voltam hivatalos a szentendrei Ferenczy Múzeum kertjébe, a Függöny címűre. Arra a Függönyre, melynek Sényi Fanni a dramaturgja, mely Szophoklész, Shakespeare, Molière, Racine, Bulgakov, Ariane Mnouchkine és Emily St. John Mandel művei, továbbá a szereplők és alkotók improvizációi alapján készült.

  Ács Petra / Fotók: Deim Balázs / A fotók forrása a Szentendrei Teátrum fb-oldala

Javában írom a bemutatóról szóló sorokat, melyben tartalmi szinten – szövegelemzést a Függöny szövegkönyvének hiányában nem végezhettem – valóban tetten is érhető a Tizenegyes állomás (Mandel), a Molière, avagy az álszentek összeesküvése (Bulgakov), valamint nem egy Molière-szöveg, mikor egyszer csak pittyeg a laptop. Fontos tájékoztató levél érkezik. E szerint a levél szerint 14-én azt a Függönyt láttam, mely az SZFE és a Szentendrei Teátrum koprodukciójában született kifejezetten a Múzeum kertjére szabva, melynek szövegét Sardar Tagirovsky rendező írta, melynek nem Sényi Fanni, hanem Nagy Bianka a dramaturgja, s melynek második felvonásában Sardar Tagirovsky etűdök és előre szerkesztett jelenetek, vezetett improvizációk, szerepépítkezéses játékok sorát fűzte össze a hallgatók segítségével, s melyben az említett források Szophoklésztől Mandelig nem relevánsak. A levél különösebben nem befolyásolta az előadásról kialakított véleményemet, de a szövegről írt információ különösnek hatott… A következőkben az augusztusi bemutatón szerzett élményemről írok. Fölhasználom benne a kritika szövegének azon részleteit, melyeket a tájékoztató levél kézhezvétele előtt születtek, hangsúlyozva, hogy ez a Függöny nem az a Függöny, melynek majd csak szeptember 20-án lesz az ősbemutatója az SZFE színpadán, a Padláson.

L. Nagy Attila, Szekeres Máté, Podlovics Laura

A történet alapszituációja: Molière temetésére gyűlnek össze Molière társulatának tagjai. Mi lesz most, hogy elment a mester? Lesz-e, aki átveszi a társulat irányítását? Ha igen, ki, és milyen irányba fordítja a szekerüket? Bízhatnak-e továbbra is a király támogatásában? S ami a legfontosabb: megmaradhat-e művészi szabadságuk, átadhatják-e magukat tisztán a játéknak, vagy igazodniuk kell az egyház, a nép, a legmagasabb vezetők elvárásaihoz? Fontos, hogy tetsszek a nézőnek, a kritikusnak, hogy kiegyezzek a hatalommal, avagy semmi másra nem szabad fókuszálni, csak belső művészi iránytűnkre? Sardar Tagirovsky rendező napjaink magyar kultúrpolitikai miliőjében, valamint maszkkal tartósított globális káoszunkban aktualizálja, eleveníti fel és írja át a francia színházcsináló és társulata történetét az SZFE 4. évfolyamos bábszínész osztályával.

Bartos Ágnes, L. Nagy Attila

A szentendrei Ferenczy Múzeum kertjébe meghirdetett ősbemutatóra érkezve szemet szúr az a néhány „ananászfa”, mely a nézőteret balról szegélyezi. Bizonyára a klímaváltozás az oka… Az óriási gyümölcsök csüggedt méltósággal igyekeznek legyűrni újonnan kialakult tériszonyukat. Bizonytalanul leülök. A mellettem lévő széken egy „Foglalt” tábla hever. A színpadon balra dobfelszerelés, vázában fehér virág. Balra szintetizátor. Köztük a mérleg nyelve egy robusztus fekete koporsó. A hangulat mégsem gyászos, a sejtetett halált semlegesíti a tinglitangli háttérzene. Molière is rendezett zenés darabokat. Majd Tagirovsky lép a színpadra, elmondja, hogy ő a színtársulat vezetője, nemrég halt meg, és hogy hamarosan jönnek a gyászolók. Bebújik a koporsóba. Kicsit még fészkelődik, kicsit még mozgolódik a koporsó teteje, kicsit nevetgélünk mi, nézők, aztán megnyugszik a súlyos fa tákolmány. Csend és tinglitangli. Még végig sem tudom gondolni, hogyan kap majd „halottunk” levegőt, ismét nyílik a koporsó, előbújik Tagirovsky, s arra kér minket, kíséreljük meg elképzelni az előttünk álló pár órában, hogy ő továbbra is ott fekszik…

Sardar Tagirovsky

Számomra nem egyértelmű, hogy akit halottként kell elképzelnem, az Molière, vagy maga Sardar Tagirovsky, mindenesetre a Rendező láthatatlan narrátorként a játék részese marad. Jellemzi Armand-t, Molière fiatal feleségét, aki fekete, korhűnek tetsző jelmezben érkezik a nézősorok mögül, majd lehuppan a Foglalt székre, s rám villantja azt a különös mosolyt, melyet az előadás első felében szótlanul, kitartóan őriz. Jellemzi Racine-t, a konkurens írót, aki szintén hátulról jön előre. És hasonlóképp érkezik Madame Duparc (ismertebb nevén La Marquise), Madeleine Béjart (Molière első szerelme)… Sorban mindenki. Kivétel nélkül fehérre festett arccal lépnek színpadra. A múltbéli divat szerinti rizsporos sápadtság izgalmasan keveredik a maszkok, a báb-karakterek világával. Ez a kevertség a szereplők játékmodorában is tetten érhető. Némely színésznél az emberi, az egyedi megmutatása dominál, más a maszkot, a típust engedi előtérbe, de szituációtól függően variálódik is a kettő. Itt vannak tehát a társulat tagjai, monológban, dialógusban latolgatják a jövőt, beszélik ki a jelent. Miközben magánéleti témák keverednek közös ügyekkel, közügyekkel s művészeti kérdésekkel, kibontakoznak az erőviszonyok, belátást szerzünk a társulat dinamikájába, és képet formálhatunk arról, hogy mi várhat a művészekre egy új vezető irányítása alatt. Ha lesz új vezető.

Nehéz eközben nem az SZFE-n most folyó „átalakításokra” gondolni. A posztra ketten is pályáznak. Az egyik Racine, a rivális drámaíró, a másik pedig a társulat ügyes, de nem különösebben eredeti egyénisége, aki emlékezetes kortes beszédet intéz hozzánk fekete bubifrizurás, dekoratív barátnőjével az oldalán. Nincs jó megoldás, a néma színész a maga módján közli is, hogy elhagyja a társulatot, ez neki vállalhatatlan, inkább megy a tengerhez. Hiába marasztalják.

L. Nagy Attila, Podlovics Laura

A rendező nem hagyja elnehezülni a játékot, szórakoztató pillanatokat sző az előadásba, így biztosítva a néző töretlen figyelmét. Szeretne megfelelni, és ironizál ezzel a megfelelési kényszerrel. Például az egyik elegáns férfiszínész (Hrisztov Toma) újra meg újra vége nincs monológba kezd olyan stílusban, ahogy azt egykor Márkus László tette a meghekkelt Három nővérben. Csak ezúttal nem „tengerparton áll a tölgyfa”, hanem Joe Dassin francia sanzonénekes L’été indien-jának magyar változatát ismételgeti, melyet itthon Kovács Kati előadásában ismerünk. Míg a racionális gondolkodásom számára nem mindig nyilvánvaló, mit is akar Tagirovsky megfogalmazni vagy megfogalmaztatni a színpadon, addig vitathatatlanul képes olyan légkört teremteni/kreálni, melyben a befogadás és a megértés egészen más dimenzióit mozgósítja. Bevonja a nézőt a darabba, a színházi rítus részéve teszi. Üzen neki a néma színész (Bartha Bendegúz) révén, aki hol feliratozott táblákkal, hol kifejező némajátékkal – de mindenkor hangtalanul – kommunikál velünk. De mit vár tőlünk Tagirovsky, egészen pontosan hova akar kilyukadni, mikor Molière és Racine művészi-emberi konfliktusát emlegeti, vagy amikor a Molière korában mértékadónak tartott hármas egység fogalmát ismételgeti színésze? Meg – áttételesen – a Baszmannaja utcát?

Tagirovsky fenntartja azt a kellemetlen érzést, hogy a néma színész üzenetéből nekem nézőként valamit meg kellene értenem, vagy meg kellene értenem azon túl, ami triviális. A nézői élmény szempontjából azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ez a légkör teremtett, vagy kreált. Azt gondolom, a Függöny első felvonása, ha nem is maradéktalanul, de elvezeti a nézőt egyfajta derűs megéléshez, melyet a magam számára úgy tudnék összegezni, hogy dacára pestisnek, Covid-19-nek, háborúknak, zsarnok vezetőknek, egyedül a művészet az, amely meg tudja tartani az embert (egyébként ez a már említett Tizenegyes állomás végkicsengése is), s hogy nincs, nem lehet függöny (határ) művészet és élet között.

A második felvonás fehérbe öltöztetett, csillámporos szereplőkkel tér vissza. Lazán fonódnak egymásba a jelenetek, az egész színpadra ráül az álmosság, melyet a színpadról leszaladó színészek törnek meg, eljátszva, hogy vége az előadásnak. Nem valami tréfás, hogy fél óra szünet után vissza lettünk citálva értelmetlen öt percre… Néhány néző készülődni kezd, mire a színészek visszafutnak, és folytatódik az előadás.

Kedves Csaba, Csarkó Bettina

Ha az első felvonás a bizalom légkörét építi ki a nézővel, akkor a második ennek lerombolása, miközben biztos vagyok benne, hogy mindez remek tapasztalat a bábszínész osztálynak. Az előadást áthatja Bartos Ágnes Armande-jának lebilincselő, mindent tudó különös mosolya. Csernák Norbert zsigerből játssza a dörzsölt menedzsert. Ács Petra gömbölyű, asszonyos jósága, Csarkó Bettina kiszolgáltatott-kiszolgáló rihegi-röhögi nőcskéje, Podlovics Laura frivol eleganciája, Bánky Sára szókimondó Madeline-je, Kedves Csaba mitugrász megmondóembere, Szekeres Máté dadogós bábszínésze, L. Nagy Attila Racine-ja, és Bartha Bendegúz néma színésze szintén magán tartja a néző figyelmét. Nézőként azt kívánom, hogy szeptember 20-án a Padláson egy kiegyenlítettebb, részleteiben átgondoltabb Függöny előadás szülessen.

Sardar Tagirovsky: Függöny (Színház- és Filmművészeti Egyetem – Szentendrei Teátrum)

Látvány: Lokodi Aletta. Látványtervező-asszisztens: Toldi Flóra. Rendezőasszisztens: Birkenstock Rebeka. Dramaturg: Nagy Bianka. Rendező: Sardar Tagirovsky.

Játsszák: Ács Petra, Bánky Sára, Bartha Bendegúz, Bartos Ágnes, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Hrisztov Toma, Kedves Csaba, L. Nagy Attila, Podlovics Laura, Szekeres Máté.

Szentendre, Ferenczy Múzeum udvara, 2020. augusztus 14.