Varsányi Péter: Népmesebeavató.333 / Trafóklub

… a rendező épp a darabépítésbe avatódik be, a szerkezetet, a formát kutatja, vizsgálja, miközben rákérdez saját szerepére is: ki ő itt ebben a történetben?

Varsányi Péter Népmesebeavató.333 című bemutatója nagyon szimpatikus vállalkozás. Kellemes arányban keveredik benne az ismeretterjesztő-oktató jelleg, a beavató színház, a meseterápia és a törekvés az önálló, az előbbi összetevők átalakításával és formálásával létrejövő önérvényűségre. Mikor a Trafóklubba lépünk, és Péter egy lezárt borítékot ad a kezünkbe azzal a kéréssel, hogy csak az előadás végén nyissuk ki, persze még nem tudhatjuk, hogy a nagymama házába kapunk meghívót, és utunkat vérfarkasok és árufeltöltők szegélyezik.

Azt írtam, oktató jellegű a darab. Varsányi Péter rendező, aki egy személyben narrátora is az estnek, számokkal, adatokkal és nevekkel béleli körül a játékot, mely az állítólagos népmese-katalógusnak az állítólagos háromszázharmincharmadik meséjére, azaz a Piroska és a farkas történetére épül. Ő az, aki az egyes mesevariációk között figyelmünket kéri, aki eligazít bennünket a tényeket illetően, akihez kapcsolódunk, akiben bízni kezdünk, akárcsak Dante Vergiliusban a Pokol bejáratánál.

Fotó: Tóth Klarissza

Pedig alkalmi vezetőnk spontánnak tűnő szavai gyakran „megtréfálnak”: újra s újra „viccnek” titulálja épp csak kimondott szavait, vagyis a valóság és a fikció közti határok összemosásával elvisz minket a „málnásba” – tudatosan, szőröstül-bőröstül, előre jól megírt szöveggel, népmese-katalógusostul. Különös, hogy bennem ennek ellenére sem csökken a bizalom, s mikor az előadás két pontján is arra kérnek majd a szereplők minket, nézőket, hogy csukjuk be a szemünket, épphogy csak egy résnyire csalok, és akkor is csak azért, mert színházban ülünk, nem pedig jóga órán. A játszók irányába érzett természetes gyanakvást ugyanis nem tudom kikapcsolni, pláne ha a Népmesebeavató.333 másik fő összetevőjére, vagyis a terápiára gondolok.

Az előadás nem csak a közönség számára működik beavató színházként. Nekem úgy tűnik, a rendező épp a darabépítésbe avatódik be, a szerkezetet, a formát kutatja, vizsgálja, miközben rákérdez saját szerepére is: ki ő itt ebben a történetben? Ezt olyan ügyesen, árnyaltan, olyan empátiával műveli, hogy a néző anélkül figyelhet fel a rendező önreflektív kutakodására, hogy különösebben elveszítené a mese őrá vonatkozó „terápiás” fonalát.

Fotó: Vajdai VeronikaTársai a játékban és az alkotásban Juhász Gabriella, Kovács Domokos és Sipos György. Mikor a terembe lépünk, ők épp piros esőzubbonyban végeznek mozgásokat a színpad közepére fektetett fekete – de a lámpafényben tükörszerű hatást keltő – korong körül, majd annak felületén. A kint és a bent, a nézőtér és a játéktér, a mi saját életünk és a színház közötti határt halványító dramaturgiai fogás utólag kevésbé tűnik relevánsnak a darab egészét illetően, de – beavató színház jelleggel – alkalmad ad a nézőnek a ráhangolódásra. Juhász Gabriella megrendítő játéka szerencsés felütés: miközben elmeséli a Piroska és a farkas egyik lehetséges verzióját, faágak hullnak kezéből. A neszük alig feltűnő, mégis a kép és a játék az én figyelmemet egészen eltereli a mesélt történetről, s az előttem álló alak válik fontossá. Képileg kevésbé intenzív Kovács Domokos meséje, előadásában más stratégiát követ: a nézőket előbb arra kéri, hogy hunyják be a szemüket, majd egy irányított „meditáció” veszi kezdetét, s ebből bontakoztatja ki a Piroska és a farkas-történet társkeresős, „aktív férfi keres passzívat” változatát. A meseirodalom Twin Peaksje – ahogy Varsányi Péter egy alkalommal aposztrofálja a Piroska és a farkast – itt egészen belerántódik a hétköznapokba, hogy aztán Sipos György történetével majd újabb, különösebb tükörképét kapjuk a kijelölt útról letérő embernek. Voltaképp mindegy is, hogy a háromszázharmincharmadik mesét nézzük, vagy a háromszázharmincnegyediket, de fontos, hogy rajtakapjuk magunkat: viselünk-e hálósapkát, esetleg aranykámzsát.

Az SzFE-n színházrendezőként végzett, jelenleg a doktoriján dolgozó rendező igazi célja annyiban talány marad a számunkra, hogy bár az előadás kezdetén beszámol arról az élményről, melyet a meseterápiával és egyik fő hazai képviselőjével, Boldizsár Ildikóval való találkozás jelentett a számára, de aztán az előadás sok kis (erdei) utat és eltérítő virágos mezőt vázol föl a maga számára szimbólumoktól terhesen, és az autentikus hőst (ezáltal az autentikus létet) érintő kérdésével egészen az alkotás, a művészet mibenlétének középpontjáig settenkedik. Így aztán váratlanul ér, mikor a darabot egy kvázi példázattal kerekíti le. Mondhatjuk persze, hogy a népmesék is „lekerekednek”, a népmesék is tanító jellegűek, de ettől függetlenül marad bennem némi hiányérzet: ha már elővezette az áldozatot, jó lett volna, ha fel is teszi Thália oltárára, hogy a füstje messze szálljon. Így maradt a vigasztaló kíváncsiság, hogy milyen mese lapulhat abban a borítékban, melyet kaptam, hogy megtörténhet-e az előadás estéjén a varázslat, belecsöppenhetek-e a saját mesémbe, s az érvényes-e a magyarországi hétköznapokban.

Varsányi Péter: Népmesebeavató.333

Meseterapeuta, konzulens: Farkas Vera. Rendezőasszisztens: Vajdai Veronika, Tóth Klarissza. Produkciós vezető: Mayer Dániel. Rendező: Varsányi Péter.

Szereplők: Juhász Gabriella, Kovács Domokos, Sipos György, Varsányi Péter. 

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. október 13.