Henrik Ibsen Babaház című darabja alapján: Nóra / Nemzeti Színház -

Terzopulosz Ibsen Nóráját (illetve az alapján készült előadást) is görög sorstragédiaként rendezte meg.

Theodórosz Terzopulosz korszakos és korszakváltó színházi rendező. Michael Billington, a Guardian kritikusa nem véletlenül titulálta 2011-ben olyan rendezőnek, aki egy személyben Brook, Grotowski, Suzuki és Wilson.

Talán Antonin Artaud kegyetlen színházának kialakulásához hasonlítható az a folyamat, ahogy a görög rendező kiszakította a hagyományos interpretáció béklyóiból a görög tragédiákat. A színpadán a rituálé megmaradt ugyan, sőt, sűrítve, drámaian hat, mert az emlékezet, ami táplálja, nála nemcsak az ész emlékezete, hanem a testté is, a kettő szétválaszthatatlan egységben, együtt őrzi az ősi toposzokat. Hősei test-lélek lények, a mozdulat, a fizikai akciók, a tartás, a mimika, a gesztus és mindezekkel együtt a vizualitás szerepe hihetetlenül felerősödik az előadásaiban, kialakítva a rendező csak rá jellemző, sajátos színpadi világát. Hans-Thies Lehmann (a Posztdramatikus színház szerzője) azt mondta, hogy „Terzopulosz színházában talán a legfontosabb főszereplő a fizikai pátosz.” Testbeszéd és verbális szöveg együttese azért is tud erőteljesen hatni, mert az előbbi egyszerre tud elvont és konkrét lenni. A fizikai pátosznak persze a látvány, a díszlet, a szokatlan terek és helyek, a furcsa, erőteljes eszközhasználat is lényeges tartozékai.

Fotó: Johanna Weber / A fotó forrása a mitem.hu

Terzopulosz Ibsen Nóráját (illetve az alapján készült előadást) is görög sorstragédiaként rendezte meg. Ha így nézem, rendezése érdekes színháztörténeti csemegének tetszik, ha Ibsent is akarok kapni, illetve a drámát a mában is érvényesen szeretném követni, seregnyi kérdés fogalmazódik meg bennem. Szerintem Ibsen remekművét nem lehet görög sorstragédiaként értelmezni, mert nem ágyazódik be a klasszikus drámatradíciókba, nincs benne például Sors. Terzopulosz színpadán mintha Krogstad démonikus-végzetszerű figurájának volna hasonló szerepe – a jelentősége ezért (kissé erőltetetten) fel is van pumpálva. A sűrítés, az egész dráma átírása három figurára (Nóra, Krogstad, Tornvald) még éppen működhetne, csak így lehetetlenné válik a szimbolikus deus ex machina. Arra gondolok, hogy Lindéné nélkül értelmezhetetlenné válik, hogy Krogstad miért javul meg, miért adja át magától a Tornvaldot megmentő bizonyítékot. Ennek ellenpontozása gyanánt Krogstad előzetesen valódi Gonosszá növi ki magát (miközben Ibsennél még csak nem is velejéig rossz, hanem csupán egy megtévedt, a lecsúszástól kétségbeesetten menekülni próbáló kisember). Pálfordulását éppen felfoghatnánk a kiszámíthatatlan Sors váratlan fordulatának is, ha nem Ibsen Nórájáról volna szó, amelyről tudjuk, hogy benne Lindéné életútja keresztezi szerencsésen Krogstadét, és ezért következik be a pálfordulás.

Fotó: Katerina Tzigotzidou / A fotó forrása a mitem.hu

Ez a háromfős társaság egyszerűen a semmiben lóg, a velük történtek nincsenek igazán motiválva, nincsenek törvények, nincs értékrend, amihez igazodhatnának, vagy legalább viszonyulhatnának. Egy-egy kapaszkodó ideig-óráig mutatkozik, az elején például megjelenik némi antikapitalizmus és fogyasztóitársadalom-ellenesség (amikor Nóra hangsúlyos pénzéhségét és vásárláskényszerét látjuk). Nóra és Krogstad küzdelmében végig terítéken vannak erkölcsi dilemmák is (elmélkedések hibáról, bűnről, megbocsátásról), a darab végén viszont elmarad a rendezői állásfoglalás a női emancipációról. Helyette Nóra mintha tragikus hősnőként, önmagával vívott ádáz küzdelemben – hosszú és gyönyörű, heroikus elmúlásban – elbukna, meghalna, megsemmisülne. Ez rossz üzenet a mában, mert azt jelenti, hogy a nő képtelen saját lábra állni, önállóan megállni a helyét a társadalomban. (Itt eszembe jutott minimum két poszt-ibseni színdarab, mely arról szól, mi történt Nórával, miután rávágta Tornvaldra az ajtót, és elhagyta a biztonságot jelentő családi házat.) Ha ezek az implicite felvetett, de meg nem válaszolt kérdések és a kollektív, sorstalan levegőben lógás a jelenünkről készített tudatos korrajz, akkor a rendezés zseniális. De hogy tudatos-e ez a gyökértelen, üres létbe vetettség, hogy ez valóban része-e a rendezői koncepciónak – erről nem sikerült meggyőződnöm. Talán arról van inkább szó, hogy Terzopulosz ábrázolásmódja immár önjáróvá, vagyis bármilyen darab megrendezésére alkalmassá vált.

Fotó: Johanna Weber / A fotó forrása a mitem.hu

A fenti problémákért kárpótol a látvány és a színészi játék. Végül is miért ne nézhetném az előadást színháztörténeti kuriózumként, amely egy tényleg jelentős rendező életművének adekvátan illeszkedő, markáns darabja? Tizennégy fehér színű, jó kétméteres, keskeny, álló téglalap alakú forgóajtó összeillesztve lóg elöl, a színpad közepén, látványuk olyan, mint két hetes skála fekete félhangok nélkül a zongoraklaviatúrán. Volt időm megfigyelni, megszámolni mindent, mert az előadás elején hosszú percekig egyéb történés nélkül gyönyörködhetünk a látványukban. Majd nagyon lassan elfordulva, nyílni kezd az egyik ajtó, aztán szintén egész lassan a résben feltűnik egy kézfej. Az egész, valamivel több mint egyórás egyfelvonásosban a színészek ezeken az ajtókon járnak ki-be, ütik, rángatják, forgatják azokat, sokszor abszurd hangokat képeznek, furcsa pózokat tartanak hosszú mozdulatlanságban – mindvégig mély elhivatottsággal. Az előadásnak nincs egyetlen unalmas másodperce sem.

Nóra (Attisz Színház)

Henrik Ibsen Babaház című darabja alapján készült. Rendező, díszlettervező: Theodórosz Terzopulosz. Jelmeztervező: Jiorgosz Eleftheriadesz. Zeneszerző:

Panaiotisz Velianitisz. Fénytervező: Theodórosz Terzopulosz, Konsztantinosz Bethanisz.

Játssza: Sophia Hill, Taszosz Dimasz, Antonisz Miriankosz.

Nemzeti Színház, 2023. április 17.

MITEM 2023 – 10. Színházi Olimpia