Nagy Dániel: Cirkusz XIV. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XIV. rész

Az Isten egy sziklacsúcson térdelt, az ég felé nézett. Éjjel volt; a hold sápadt világítása megszőkítette a sötétséget, s a csöndet csak a bokrok egymással kötődő zizzenése zavarta. Gruncser már kialudta magát, s valami messzi kakasszóra megjegyezte:
— Tábornok úr, jelentem alássan, úgy vélem, hajnalodik. Ha eleget tetszett imádkozni, azt hiszem, indulhatunk.
Az Isten rosszkedvű volt, kurtán válaszolt Gruncsernek.
— Én nem imádkozom.
— Bocsánat — mondta Gruncser —, hiszen este óta tetszik térdelni, azt gondoltam, imádkozik a tábornok úr.
— A mennyet figyeltem csak. Úgy érzem, hogy valami egészen különös dolog történik odafönn, nem tudom, mi.
— És sokáig tetszik még figyelni?
— Nem. Úgy érzem, jó irányt vettek a dolgok.
— Azért, mert szerettem volna egy kicsit körülnézni errefelé, ameddig figyelni tetszik, mert már kialudtam magam.
— Mit akarsz itt nézni? Úgyis megyünk azonnal. S most szükségem lesz rád, mert munkához látunk. Azt akarom, hogy már holnap éjjelre, a föld minden részén ilyen szép csönd legyen, ilyen békés, csöndes nyugalom. Érzed, milyen szent ez a nyugalmas csönd?
— Hogy érzem-e? Hát nem nagyon mondhatnám, mert az ilyesminek nincs szaga, az ilyesmit csak a szívével érezheti az ember, nekem pedig oldalam is csak egy van, nemhogy szívem volna. Éppen ezért szerettem volna körülnézni egy kicsit ezen a vidéken, mert úgy sejtem, hogy ezen a hegyen túl, lent a völgyben savanyodik valahol az én árva szívem, mert az én időmben errefelé jártuk a táncot. De ha nem imádkozik már a tábornok úr, mégis tanácsosabb lesz együtt mennünk, mert az ilyen zavaros világban sose tudhatja az ember, kibe vagy mibe ütközik bele. Azért én erről a szent csöndről is csak azt gondolom magamban, hogy nem hiszek én már a csöndnek sem, gyanús nekem a bokor némasága is. És a tábornok úrnak is csak ezt mondom, a tábornok úr pedig azt mondja meg most már, merre induljunk?
— Csak a halálhoz. Eredj csak, vezess. Indulhatunk.
Gruncser felállt, a völgybe mutatott.
— Mondom, ha emlékezetem nem csal, az én időmben erre jártuk a táncot, a halál is itt volt, erre kell hogy induljunk, ha a nyomán akarjuk követni. Tessék csak utánam jönni lassan.
S lassan megindultak.
Tapogatózva, botorkálva, szikláról sziklára kapaszkodva s meredekeken csúszkálva. A hold egyszer előbukkant az égen, egyszer eltűnt a szemük elől, ahogy szikla mögé, vagy sziklacsúcsra léptek. Egyszer pokoli sötétségbe olvadtak bele, máskor szürke, hosszú árnyak nyúlványai közt vibrált árnyékuk, ahogy a hold játéka rendezte. A két árnyék: két mozgó pont, két fehér lélek csöndes mozgása a föld súlyos zivatarában.
S egyszer a völgybe értek, egy völgybe, valami völgybe. A fűszálak földre simultak a lábuk alatt, puhán magukba szívták a lépések zaját.
— Zrrr! — zörgött el felettük valami falánk, éjjeli madár, s az Isten megjegyezte:
— Itt élet is van.
— Volt is — mondta Gruncser. — A szagáról érzem.
— Szagot érzel?
— Nem, csak mi így szoktuk mondani, mikor sejtünk valamit. Úgy, hogy a szagáról érzem. De szag is kezdődik itt, amint az orrom sejti... mintha koromszagot éreznék.
— Biztosan az éjszaka szaga.
— Lehet. Merthogy az is fekete, mint a korom, az szent igaz.
A fű elsimult, a lábuk alatt alvó békák nyikkantak, s még mindig mentek, s még mindig sötét volt.
— Csak látnék már — mondta Gruncser —, mert egy kicsit már a lábaim is fájni kezdenek. Mindig beleütődök valamibe, és a csontom sajog. Ami pedig nem is az én csontom. Ami pedig... na lám, már megint majd hogy orra nem buktam. Tábornok úr, egészen szépen tud menni?
— Én? Ó, igen. Csak a koromszag bánt. A föld felé húz.
— Azt én nem mondhatom. De azt hiszem, ez azért van, mert nekem nincs tüdőm, és azt hiszem, azért nem húz a föld felé. De, hogy koromszag van, az tény. És arra is esküdni mernék, hogy ha van koromszag, az nem a sötétség szaga, hanem a koromé. Égési szag. Olyan, mintha nyárson sült birkaszag volna. Alighanem az én szívem is itt égett el, meglehet. Mert annak is olyan szaga van, ha ég, mint a nyársonsült birkának. Mert a szív is hús, a birka is hús. Itt pedig hússzag van, az én orrom gyakorlatból sejti.
S itt már nem volt fűszál, ami magába szívta volna a lépések zaját, csak hantok, halmok, gödrök és...
— Keresztek — dörmögte Gruncser —, ezektől bajos itt a menés, úgy sejtem.
— Temető? — kérdezte az Isten.
— Azt nem tudni. Ha keresztek vannak is, lehet, hogy azért nem temető. Lehet, hogy... tetszik tudni mi is lehet? Raktár. Ha tábornok úr azt állítja, hogy a halál a földön jár, az is lehet, hogy ez itt a halál raktára. Itt a keresztraktára neki talán. Abból gondolom, hogy mikor mink a Pannóniában azt sejtettük, hogy sok halpaprikás fog elfogyni, a főnök úr sok halpaprikást főzetett. Ez is úgy jött ki, mintha raktárra főzetett volna, mert amiből sok kell, abból muszáj raktárra dolgozni. Na már most: keresztből sok kell, s azért sejtem, hogy ez raktár is lehet. Mégpedig a halál keresztraktára. És hogy legfőképpen miből sejtem leginkább? Abból, hogy amint beleütődik a térdem egyik-másikba, meg ahogy a kezem hozzáér, úgy érzem, nem mind kereszt, ami itt van, hanem van közte bunkós fa is, meg vastag, meg vékony fa is, olyan keresztek, amilyeneket kálvinisták, meg a zsidók tűznek maguknak, ha meghalnak. Olyan vegyes állományú raktár lesz ez, amelyikből mindenki részére jut, ha kell. Tessék csak megkísérletezni, hátha itt szundikál valahol a halál? Merthogy van valami köze ehhez a környékhez, az nemcsak a koromszagból, hanem a keresztekből is érzik. Tessék csak kiáltani egy nagyot, majd mindjárt meglátjuk.
— Miért kiáltsak?
— Hát a halálért. Mert azt keressük, ugye?
— Azt. De nem kell annak kiáltani. Az úgyis megtudja, hogy őt keressük, csak közelében legyünk, azt ő megérzi.
— Na jó — mondta Gruncser. — Ha így van, akkor én kihúzok itt két keresztet mankónak, mert abból, hogy a halál nem jelentkezik, azt látom, még nem érkeztünk közel hozzá, az én lábaim pedig már nagyon fájnak.
A földből kihúzott két fadarabot, karót, keresztet vagy ki tudja, mi volt az a sötétben, hajlott végét a két hóna alá szorította, és úgy ment mankón.
S mikor szürkülni kezdett az ég alja, az Isten megállt.
— Nagyon fáradt vagy, fiam?
— Nem — mondta Gruncser —, csak a lábcsontjaim ereje hanyatlik. Nagyon akadályos út ez, rosszabb, minta hegyszirt volt odafent.
— Hát pihenj egy kicsit.
Az Isten most is virrasztott, s mikor a hajnali szürkület szép szőkés kékre festette az eget, körültekingetett.
Körültekingetett: megnézte az eget, elnézett a feketén ébredő sziklák felett... a lába elé nézett, a Gruncser sovány arcára nézett.
— Különös — mondta, s az ujjaival a mankókat tapogatta.
— Beléjük szívódott a víz — mondta —, azért puhák.
A mankók puhák voltak, beléjük szívódott a víz — azokra mondta, hogy puhák.
S mikor a nap első sugarai felszöktek az égre, apró, zöld legyek raja apró, fekete pontokká változott a nap aranyával átszőtt levegőben.
— Furcsa temető — mondta az Isten. A kezét a Gruncser oldalbordájára tette, s az aranymedaillont megrángatta.
— Reggel van, talán tovább mehetnénk.
Gruncser felült, álmos szemeivel pislákolt egy kicsit, s egyszerre nagyon nagyra meredtek a szemei.
— Hol vagyunk, tábornok úr?
— Itt, a temetőben. Vagy a raktárban, ha csakugyan ott vagyunk. De én azt hiszem...
— Én is azt hiszem, sőt én most már egészen mást hiszek... úgy látom, hogy ide nagyon rossz helyre jöttünk. Jobb lesz innen békében távozni.
Sietni kezdett, az Isten utána szólt.
— Hát a mankódat itt hagyod?
— Ott. Mert azok nem mankók, hanem emberlábak, amelyeken már csak imitt-amott van hús, az is rongyolódó félben.
— Na, várj — mondta az Isten —, miért sietsz?
— Jobb békében hagyni a halottakat, nyugodjanak csöndesen szegények.
— Úgy hát mégis csak temetőben vagyunk, ugye?
— Nem. Még annál is rosszabb helyen.
— Hát nem keresztek itt ezek?
— Még annál is rosszabbak.
— A halál raktára?
— Még annál is sokkal rosszabb. Nem tetszik látni, hogy ezek a sűrűk, egyikük sem kereszt? Nem tetszik látni, hogy akik úgy kiállnak a földből, mind fejjel vannak lefelé? Állnak, mint a karók. Nem tetszik látni, hogy ezekbe ütköztünk bele a sötétben? Hát azért ezt mégse gondoltam volna. Ameddig életemben jártam a cirkusztáncát, mindig úgy volt, hogy ahol sok volt a dög, ott mindig ugattak a kutyák, ha éjjelente arra ment az ember, itt meg egy vakkantást se hallottam. Biztosan úgy van az, hogy nem szeretik a csontosat, itt meg már látom, nemigen van mit rágni. Ez azért még magamnak is nagyon furcsa eset, ezt nem szégyellem bevallani.
— Mi furcsa?
— Ezek.
— Micsodák?
— Ezek az ember felebarátaimék.
— Ezek? Ezek emberek? Hol? Hisz az ember olyan, mint te, itt meg egy sincs olyan. Hol van akkor az ember?
— Ott lenn a földben. Mind úgy áll, mintha tótágast állana, csak a lába van kint a földből, a feje meg benne van.
— Ezek emberek?
— Hát hogyne.
— Hiszen én nem ilyennek teremtettem az embert.
— Dehogynem. Csak a tábornok úr felfelé teremtette fejjel, ezek meg lefelé vannak fejjel, azért nem tetszett mindjárt felismerni.
— Lefelé fejjel? Felfelé fejjel? Hát mi ez?
— A cirkusz. Erre is járták a táncot, és ezek visszamaradtak szegények. Mindjárt megmutatom én az egészet.
A völgyben lábcsontok álltak ki a földből, egyik térdig, másik combig, egy-két lábból csak a boka volt kint a földből, egy-kétszáz láb csak térdig volt meg, térdtől valami kutya tépte le, lehulltak a lábak, és az eső, a szél földet vitt rájuk; egy-kétszáz láb csak magányos láb volt, lekonyult lábfejekkel, félrebillent csuklókkal, voltak olyan lábak, amelyeken ujjnyi vastagon burjánoztak a zöld legyek és zöld légyfiak, ezek kövérebb lábak lehettek, s még adtak valami nedvet, s voltak a zöld penészes lábcsontok és az enyészet fekete pettyeivel szomorkodó lábcsontok... csupa lábak; sehol egy fej, törzs, kéz, borda, kulcscsont, gerinc vagy állkapocs, azért mondta Gruncser, hogy ilyent még ő sem látott.
S hogy megmutassa az Istennek az embert, odament két rendesebbnek látszó lábhoz, átnyalábolta őket, s a két lábnál fogva kihúzta a földből az embert.
— Na, tessék most idenézni.
Talpra állította az embert, ekkor azonban észrevette, hogy a feje lent maradt a földben, a nyakánál már el-rothadt, és eltört a nyaka húzás közben.
— A feje bent veszett — mondta —, de azt hiszem, most már, hogy talpon áll, így is rá tetszik ismerni... Különben várjon csak a tábornok úr. Ez majdnem egészen jó állapotban levő test, megtartom a magam részére, így ni.
A fejét levette a hátgerincéről, s a jobbacska állapotban levő ember nyakára ragasztotta.
— Így ni.
A medaillont levette a régi bordájára ragadt véres rongyról, s a mellére tűzte.
— Na tehát — mondta —, jelentem alássan, itt vagyok. Ez idáig a földben volt, ez itt eltört a húzásnál, rátettem az én fejemet a helyére, és most itt vagyok. Ember vagyok?
— Az.
— Ember-e ez itt mind?
— Valószínűleg.
— Nem valószínűleg, jelentem alássan, hanem az olyan szent, mint ahogy engem a fejem után Gruncsernek hívnak. El tetszik most már hinni?
— El. Elhiszem. Mindent hiszek, látok és tudok, és a fájdalmam nagyságát egyre jobban érzem. Ó, ha ezek itt mind talpra állnak majd! És miért dugták a fejüket a földbe?
— Azt már igazán nem lehet tudni, mert habár emlékszem, hogy erre felé jártam magam is táncot, de ez gyanús énnekem, ezt nem nagyon tudom megfejteni. Lehet, hogy megszegték a szent esküt, és ezért úgy temették el őket, hogy éltek még, mikor eltemették, s azért tették be a fejüket, hogy meghaljanak, de közben gondolkodhassanak is egy kicsit az eskü szentségéről. Én már mindent elhiszek, tábornok úr, én már csak a tábornak úrban hiszek, más minden gyanús.
— De kíváncsi vagyok, miért tették a fejüket a földbe? Miféle szent esküről beszélsz?
— Hát a szent esküről. Ez olyan, mint mikor az ablakos tót azt mondja, hogy látatlanból megcsinálja húsz forintért az ablakot, és azután, mikor meglátta, nem akarja megcsinálni, mert valami nem stimmel nála. Ilyen a szent eskü is. Megesküszik látatlanból valamire az ember, aztán mikor észreveszi, hogy mire esküdött, és nem stimmel a gusztusával a dolog, nem akarja szentnek a szentesküt, ezért aztán így beledugják a földbe a fejét. Más szóval olyasmi ez, mint mikor a plánétára stemplit haraptat a papagájjal a plánétás ember. Muszáj szegénynek harapni, mert ha nem harap, az orrára üt a plánétás ember. Pedig a plánéta úgy is jó, ha nem harap rá stemplit a papagáj. Azt hiszem, itt is erről van szó.
— De nem tudod biztosan?
— Nem. Biztosan nagyon keveset tud az ember, az tény. Én ebben a szép pillanatban mindössze csak annyit tudok biztosan, hogy a szél befúj a hátamon, mert elfelejtettem megnézni ezt az új testemet, s csak most veszem észre, hogy a háta hiányos, mert a szél befúj rajta. De már nem kínlódok vele, egye meg úgy a fene. Ebben a szép pillanatban így is jól van.