Lám, nehéz olyan előadásról kritikát írni, amelyen a bíráló szándék nemigen találhat fogást – viszont sokkal jobb nézni!
Hogyan lehet a klasszikus mesék mellett a saját tapasztalataikra és az őket körülvevő világra építve megszólítani a kicsiket?
…tisztességesen, és lehetőleg boldog jövőt biztosítva neki, férjhez kell adnia a lányát – még akkor is, ha a világ körülötte felismerhetetlenné változott.
Pogány Judit és Gálffi László játéka az emberi esendőség és a szeretet megmutatása felsőfokon. A néző még azt is látja, amit a karakterük gondol.
Az előadás lendülete végig megmarad, képes az „unalmas kötelezőből” a nézőt végig lekötő, élő színházat teremteni.
…egy intellektuális tábortűz, amelyben együtt serceg egy emberi dráma az élet értelmével és a Mesterséges Intelligenciával kapcsolatos aktuális és fontos kérdésekkel.
Aktuálpolitikával egyébként kell foglalkoznia a színháznak, de ha azért cserébe az artisztikum vész el a vásáron, vagy kerül háttérbe az előadáson, az nem jó választás.
…ha már az előadás az igazság morális alapokon nyugvó színeváltozásairól (is) szól, nehéz eltekinteni attól, hogy eltöprengjünk arról: vajon kinek (és miért) fog tetszeni, és vajon kinek (és miért) nem.
A gondolatisága elképeszt és megrémít, a benne látható emberi helytállás büszkeséggel tölt el, és lelkesít.
Ezek az alkalmak igen jók arra, hogy tájékozódjunk a részt vevő színházak friss előadásairól és jelenlegi helyzetéről, hiszen általában nem is csak egy, hanem két-három előadással vannak jelen…
„Ez a lány nem egy filozófuszseni, de úgy érzem, vele szemben sem a pedagógusok gyöngye áll, hanem egy önelégült alak, aki a saját gondolataiból ír könyvet, majd számon kéri mint egyetemes tudást.”
Itt szinte senki sem az, aminek látszik, nem azt mondja, amit gondol, a német-római császári sasnak két feje van, a hatalmi érdekek vezérelte igazságnak azonban ennél jóval több.
A Mercedes Benz műfaji megjelölése: történelmi revü, tétje tehát a szórakoztatás. Amit azonban bemutat: négy évszázadnyi magyar történelem, az nem éppen szórakoztató.
Nem is részegek, csak az élet nyomorítja őket sárban, mocsokban fetrengő, értelem nélküli véglényekké. Még az is lehet, hogy ezek a szerencsétlen emberek nem is isznak.
Zsigmond Emőke gyönyörű hangon, kristálytisztán harsogja dala visszatérő refrénjét, amelynek első két szava így hangzik: „Basszátok meg!”.
Valójában a néző az, aki elvesztette az időt és vele együtt a teret is. A színház önmagát idézi, önmagával dialogizál, a meglévőből dolgozik.
…az, hogy „börtönben élünk”, valamint hogy az elnyomó hatalommal szemben ki kell vívnunk a szabadságunkat, szóval, ezek napjainkról szóló megállapítások.
Mivel a 26 előadásból a Szatmárban töltött 4 nap alatt mindössze 8-at láttam, átfogó elemzés helyett csak töredékes tapasztalataimat oszthatom meg az olvasókkal.
„Ezzel az erős, jól működő társulattal most a csillagokat le lehetne hozatni az égről.”