Szekeres Szabolcs: Az elveszett boldogság nyomai
Friedrich Schiller: Ármány és szerelem / Vígszínház
Rudolf Péter régen volt ennyire jó, mert ezúttal színészetének humoros, (ön)ironikus dimenziója helyett az érzelmesen drámait látjuk.
Rudolf Péter régen volt ennyire jó, mert ezúttal színészetének humoros, (ön)ironikus dimenziója helyett az érzelmesen drámait látjuk.
„Kizártnak tartom azt, hogy színpadra tudjak lépni úgy, hogy csak a saját szerepem érdekeljen. Ezt egyszerűen elképzelni sem tudom.”
Csak addig képes hangzatosan utálni a betolakodókat, amíg meg nem ölel egy ártatlan migráns gyermeklányt…
Az ember a privát poklait szeretné mennyországra cserélni, miközben nem fogja fel, hogy a mennyországaiból minduntalan maga csinál poklot.
…saját ambíciói mellett népe boldogulása is fontos neki. Magabiztos, lelkes, hisz az elveiben és hisz a győzelmében.
Ha még nem voltunk életveszélyben (vagy olyan helyzetben, amelyben joggal hihetjük, hogy abban vagyunk), honnan tudhatjuk, hogyan reagálnánk rá?
…egyszer sem érzem úgy, hogy bármit is el- vagy túljátszana, pedig színészi eszköztárának rengeteg fogását harcba küldi. Csak egyszerűen ott van a színpadon: Takács Katalin a benne és/vagy általa létező Blanche-sal.
Petra kicsit sem perverz, csak a hímtag kifejezés az.
„Az ember minden szerepben keresi önmagát. Vicceltem is azzal, hogy egy kicsit „Csilloysius” lett belőle.”
… az emberiség ontológiai kelléke a folyamatos (kisebb-nagyobb szünetekkel megszakított) háborúzás.