Nagy Dániel: Cirkusz XVII. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XVII. rész

Ettől a perctől Gruncser is nagyon komoly lett, szomorúan húzták a kordét, s az ágyúzást figyelték.
— Nagyon tüzes tánc lehet ott, tábornok úr. Legjobb volna, ha én is meg a tábornok úr is visszamennénk a mennybe, hagynánk a komédiát a maga útján. Nekem most ez jutott az eszembe, és azt hiszem, ez a legokosabb gondolat, ami életemben eszembe jutott. Hadd süllyedjen a föld, ha süllyedni akar, legjobb lesz itt mindent a maga sorsára bízni, mint a vihart, ha tombol; majd megáll valahol. Ezt már úgysem hiszem, hogy meg bírjuk állítani, én az ágyúzásról hallom.
— Félsz?
— Nem, csak bizalmam nincs. De emellett okos ember is vagyok, és ha rám hallgat a tábornok úr, nem avatkozunk a dologba.
— Én beleavatkozom. Én is tudok cirkuszt rendezni, meglátod. Csak a formát keresem, hogy biztosan sikerüljön. S ez a forma a halál. Ó, várj csak. Te menj a mennybe, vidd haza a gyermekeket, és jelentsd, hogy nemsokára otthon leszek, nehogy valami rendetlenséget találjak otthon. Jelentsd, hogy rosszkedvű vagyok. Álljunk most meg.
— Igen, jó lesz, ha megállunk, mert amint hallom, veszettül közel vagyunk a tánchoz. És főképp itt egy víz van, ezen már nem mehetünk keresztül.
— Dehogynem! Hiszen itt lépcsők vannak a vízen.
— Hol?
— Hát itt.
— Azok a kerekek?
— Persze.
— Azok nem lépcsők, tábornok úr, hanem emberhasak meg lóhasak.
— Ezek?
— Hát hogyne. Ezek a táncból jönnek, és a víz felpukkasztotta a hasukat.
— A táncból jönnek? Így a vízen?
— Így hát. Ezeket a vízbe táncoltatták, és most már pukkadt a hasuk a víztől.
— Hát a fejük hol van?
— A víz alatt. Csak a has van fent.
— És hová mennek ezek?
— Ezek? Talán szintén a mennybe, azt hiszem.
— De hisz ez a víz nem folyik a mennybe.
— Akkor alighanem először a halak és egyéb vízi férgek gyomrába mennek, s valószínűleg csak azután a mennybe. Merthogy a mennybe mennek, az kétségtelen, ugye?
— Miért?
— Mert felpukkadtak a vízben. Ha pedig felpukkad valaki, vagy akármilyen más hasonló szerencse éri a táncban — azt mondják: a mennybe kerül. Itt vagyok például én. Nekem csak a fejem maradt meg a tánc után, s az is a mennybe kerül a tábornok úr jóvoltából.
— Na, majd meglátjuk. Ez a jövő titka. Most én a táncba akarok menni, neked meg a mennybe kell menni a gyerekekkel. Ez az első tennivaló. Nézd meg először is, hogy mély-e ez a víz?
— Én úgy látom, mély. De megpróbálom.
A vízen hullák ereszkedtek lefelé, Gruncser rálépett egynek a hasára, hogy beljebb evezzen.
— Híj, de jó kemény — mondta. — A bakancsa sarkával megkopogtatta, s a hullahas ekkor felpukkant, s akkorát lőtt, mintha puskát sütöttek volna el bent a hasban. Gruncser megijedt, a vízbe esett, fuldokolt.
— Segítség, tábornok úr!
Az Isten utána ment, egyik hasról a másikra lépegetve, s kirántotta a vízből. Mikor nagy nehezen visszaértek a partra, a kocsi mellett egy kövér aranygombos cigányt találtak, aki a gyerekeket nézegette.
— Mit csinál ott? — szólította meg az Isten.
— Az anyagot nézem — mondta a cigány.
— Miféle anyagot?
— Hát amit hozni tetszettek a részemre.
— Az Ön részére? Kicsoda Ön?
— A szállító. Én szállítom a tánc szükségletét. De ez a nyersanyag hitvány.
— Azt ne bántsa, azt nem magának hoztuk.
— Nem? Úgy? Akkor mit hoztak nekem?
— Semmit.
— Úgy? Akkor talán valami megrendelés? Kihez van szerencsém?
— Én a tábornok vagyok.
— Úgy? Igazán nagyon örülök. Mivel szolgálhatok?
— Át szeretnék menni a túlsó oldalra.
— Vagyis — szólt közbe Gruncser —, én meg a mennybe.
Az aranygombos cigány hajlongott, a kezeit dörzsölte.
— A túlsó partra? És a mennybe? Rendben van. Szolgálhatok kitűnő páncélhajókkal, halinacsizmákkal, vízi távcsővel, konzervekkel. Hé! — Halló, ispán úr! — kiáltott hátra. — Mintákat kérek.
Gruncserhez fordult.
— A mennyei út részére szolgálhatok kitűnő repülőgépekkel, hangtalan motorral, kökényszesszel, vörös vagy fehér borral s finom gyapjú ruhákkal. Hé! Halló, ispánúr! Mintákat kérek.
Egy hosszú, sovány, hektikás ember jött elő, lement a víz színéig, s egy kampós bottal egy hullát húzott ki a vízből, s a cigány elé tette.
— Nos, uram — mondta a cigány —, itt a minta.
Az Isten megvakarta a fejét, s Gruncserre nézett, hogy segítse ki valahogy, mert ezt a dolgot egyáltalán nem érti.
— Repülőgép. Mintát kérünk — mondta Gruncser.
A cigány hajlongott, és a hullára mutatott.
— Méltóztassék parancsolni. Ebből készül a repülőgép, a halinacsizma, a hajó, a konzerv, a gyapjúruha, a kökényszesz, a veres vagy fehér bor, amit parancsolni tetszik. Sőt mi több, ezek az aranygombok is ebből készültek a mellényemre. Hehe! Nos, szolgálhatok?
Gruncser bökött egyet a fejével.
— Na, mit mondtam, tábornok úr? Nem azt mondtam, hogy hagyjuk itt ezt az egész komisz világot? Hát még most se tetszik látni, hogy itt tisztára meg van bolondulva minden? Itt üssön meg engem a mennykő, ha értek ennek az embernek a nyelvén, pedig tapasztalhatta már, tábornok úr, hogy okos ember vagyok.
— A cigány szavainak mélyebb értelme van — mondta az Isten —, de ezt most nem kell keresni. — Mikor kapom meg a csónakot és a repülőgépet? — kérdezte a cigánytól.
— Rögtön, kérem szépen. Ebben a félórában. Van raktáron elég. Sőt sok is. Lehet, hogy a nyakamon marad egy csomó, márpedig ez elég gyalázat lenne a cirkusz művészeire nézve. Tudniillik, az utóbbi időkben furcsa hangok hallatszottak errefelé. Egészen furcsa, sőt szemtelen, sőt alávaló és gyáva hangok. Hangok a cirkusz végéről. Hangok a játék végéről. A tánc végéről. A drága egyetlen végéről. Akkor uram, amikor veres és fehér bort ihatnak, halinacsizmában járhatnak. Ó, gazság. Ó, ugyebár? Hiszen Önök hallották már a hangokat valószínűleg. Na de megyek, szállítom a portékát, uram, nehogy a nyakamon maradjon. Ispán úr! A mintát dobja bele a vízbe, ne büdösödjön itt. Egy, kettő, maga lusta disznó. Mindig köhög. Ha el nem hagyja, holnap mehet táncolni.
A víz szélére ment, telefonált valahová, s néhány perc múlva megérkezett a repülőgép, rajta egy csónak.
— Íme, Uram! — mondta a cigány. — Gyönyörű példányok.
— Na és pilótát nem kapok? — kérdezte Gruncser.
— Nem, ez nem jár vele — mondta a cigány.
— Akkor talán Ön vezeti a gépet a mennybe?
— Én? Isten ments.
— De a mennybe mondom.
— Én? A mennybe? Isten ments. Jó nekem ez a szegény föld is. A menny csak maradjon legutoljára.
— És a csónakot ki vezeti? A tábornok úrtól csak nem kívánhatja. És maga tudja, merre van a tánc. A tábornok úr oda akar menni.
— A tábornok úr? Ó, igen, hisz az természetes, hogy ő odamegy, ő odavaló. De én? Hogy én odamenjek? Na, még az kellene. Ki intézné a szükséglet ügyét? De, hogy őszinte legyek, azt nem tudom, merre van a tánc. Menjen csak a tábornok úr. Arra durrognak, ahogy hallom, észak felé. Kérem a számlát kiegyenlíteni. Ha tetszik, harmincnégy százalékkal többet írok, és ajánlom magamat.
— Na, rakd fel a gyerekeket meg az asszonyokat a repülőgépre — mondta az Isten Gruncsernek —, és indulj. Mondd odafönn, hogy haragszom.
Gruncser pakolni kezdett, a cigány megfogta a kezét.
— Kérem, előbb a számlát tessék...
— Várj — mondta az Isten —, adom én azonnal.
A kocsihoz ment, a rúdját kihúzta, és a derekára húzott a cigánynak.
— Ne, számla, hitvány.
A cigány futni kezdett s torkaszakadtából kiabálta:
— Lázadó! Esküszegő. Forradalmár. Golyót neki.
— Siess, fiam — mondta az Isten Gruncsernek. — Kísérjen az akaratom és az áldásom, hogy a mennybe juthass.
Gruncser a gyerekeket és az asszonyokat felrakta a repülőgépre, a motort megindította valahogy, s lassan az ég felé indultak.
Az Isten a csónakot a vízre eresztette, s arra kezdett evezni, amerről az ágyúzás hallatszott.