Nagy Dániel: Cirkusz XXIII. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XXIII. rész

És a sáros éjszakában, az utcákon egy sáros, köpönyeges ember futott végig, ősz haja lucskosan az arcába esett, s az ősz haja mögül kiüvöltött a szája. Az alvók felhorkantak hangja hallatán, az ébren éjszakázok mámoros arca ráncra döbbent, a kéjnedvektől szagos kezek hidegre gémberedtek ölelés közben, az anyák hazacibálták árult, selymes inges lányaikat, más anyák halk kulcsfordítás után pisszegtek vissza fáradt szeretőjükhöz, és távozásra siettették őket; más anyák alvó szeme vörösen pattant fel, s hazatérő kóbor lányukat gyors lefekvésre kényszerítették, más anyák véres ruhákkal titkokat rejtettek sötéten ásító toilettekbe, más anyák gyorsan lenyelték pálinkaízű nyálukat, és keresztet vetettek festett homlokukra, más anyák Mária kép elé térdeltek, s bűnbocsánatért áhítoztak, más anyák halkan kikeltek ágyaikból, s szopós gyermekük torka köré merevült a kezük, más anyák alvó gyermekeik arcába nevettek, s a pincelakás ablakán levegőt engedtek be a vackukra, más anyák friss vizet öntöttek a virágvázákba, és friss lepedőt húztak a régi, árva ágyra, s más anyák... ó, az anyák anyjukat! — bűneiket számolgatták ujjaikon, mint olvasó szemeket vihar előtt a rózsafüzéres asszonyok. S az üvöltés behasított a föld alá, ahol vasat vájtak az emberek, és egymás rossz szájszagát és a föld és a mérgek rossz szagát szívták a hervadt tüdőkbe, és behasított a piszkos villanykörték sárga és fakó világába, ahol vasat és acélt kovácsoltak örök kínra ítélt emberek, és behasított a levegőtlen nyirokgödrökbe, ahol piszkos és haldokló emberek, asszonyok és gyerekek álmodták és élték az örök jaj fekete perceit, és behasított a fényes palotákba, ahol falánk idegek fáradtan rezzennek unott gyönyörök hívására; a fényes palotákba: új ingerek mesteriskoláiba, az élet puha és kemény fészkeibe s más palotákba, ahol fürdetlen emberek parfümös medencékbe léptek, a vér fürdetlenei, a vérből préselt rózsaparfüm aranyosai, és behasított a templom fanyar szentjei közé, az ákombákomok és sötétségek gályáira; tivornya-tanyákra és sótalan kenyeresek kamráiba, a pompa és nyomor cukor- és köszvényes betegei közé, trágyás istállókba és selymes budoárokba, behasított a szelíd és vadállatok parányi öntudatába, a jó és rossz állatok velejébe, a jók és rosszak velejébe; behasított a papi ruha és a szürke mundér alá, megrázta a földet, és az emberek összerezzentek, vagy melegen rázkódtak össze, és a kulmináció szörnyű nagyot torpant. A kulmináció, amely az embernél a harminc év, a virágnál a május, a karriernél a lovad kifogása a kocsidból, s minden más egyébnél a határosság, az útnak önmagába való visszakanyarodása. A törvény érzett ki az üvöltésből, a törvény, amely önmaga ítélkezik mindenen végső pontnál. A törvény, amely csak végeseket és határosokat ismer; a törvény, amely a múlandóság nagy ügyén épült.
A cirkuszi őrjöngés őrjöngőbb lett, a határtalan elé érkezett, a kulminációhoz, s a határosság törvénye belelehelte a mérgét, s a véres, nagy test bomladozni kezdett. Csak emiatt. S a hangok csak a törvénynek a hangjai voltak, az üvöltés csak az ítélet hirdetése.
— Vége lesz, halló, emberek, vége lesz. Halló, emberek, vége lesz. Halló, emberek, vége lesz.
Mert: az asszony már a lányát árulta, a gyermek mára nyelvébe harapott pattanó fogával kenyér híján; mert a pokol minden pokla itt volt már, tetveivel, dögvészeivel, fekete piócáival, amelyek a levegőben úsztak, és marták az élet minden sarkát, piszkaikkal mázolták el az élet minden reményét...
A sáros, köpenyeges ember az Isten volt:
— Halló, emberek!
Lázított.
Futott, lázított, hörgött, parancsolt, kényszerített.
— Béke lesz! Ide utánam!
Az angyalai megremegtek ítéletes szavaitól, és lázítottak. A tűz terjedt, mint a tűz, falun, városon, erdőn és mezőn.
Az Isten és az angyalai, mint a szél, repültek, s szavuk csattogása a béke meleg hullámait szórta a levegőbe.
S mikor pirkadni kezdett, az Isten azon vette magát észre, hogy egy csomó fegyveres ember között áll. Éles, véres szuronyok meredtek rá — megállt a fegyveresek előtt.
— Ej, mit csináljak? — kérdezte önmagától, aztán büszkén felvetette a fejét.
— Nem változom át semmivé, állok, mint igaz Isten az igaz ember képében. S a fegyvereseknek ezt mondta:
— Mit akartok?
Azok ezt mondták:
— Parancsunk van elfogni téged, mert lázító vagy.
— Ó, igen — mondta az Isten. — De a gonosz ellen lázítok — ám ha úgy tetszik, elfoghattok.
— Elfogunk — mondták a fegyveresek, és láncaik megzörrentek tarsolyukban.
— Íme — mondta az Isten —, rendelkezzetek velem.
A kezeit előrenyújtotta, a fegyveresek láncot raktak rá, szuronyaik közé vették, elvitték, s egy pincébe zárták. Szép, modern pince volt ez, diszkrét világossággal és kissé pikáns levegővel. És volt benne már talán húsz ember, többnyire olyanformák, mint a kereszttel súlyosbított, rossz Krisztusképek. Csakhogy ezek éltek és mégis olyanok voltak. Olyan élő Krisztusok. Szakállasok és soványak és némák és hallatlan szomorúak. Talán húszan. Húsz élő Krisztus, és úgy ültek a modern pince földjén, mintha a Golgotán lettek volna. Egy modern Golgotán. S az Isten köszöntötte őket:
— Jó napot, urak!
A hangja keményen csengett, jókedvűen csapongó volt.
— Üdvözlet, urak.
A golgotások nem válaszoltak, csak megmozdultak a fal tövében, mint első tavaszon a dermedt állatok.
Az Isten kacagott, s még jobban csengett a hangja.
— Mi az? Itt megnémultak az emberek? Mi a bajotok? Álljatok fel, és táncoljatok, mert odakint kipattant a rügy, és a kakasok a hajnalt kukorékolják. Táncra, barátaim, miért vagytok oly szomorúak?
Ekkor valaki megszólalt az egyik sarokban, ezt mondta:
— A Krisztusok bálján nem szokás táncolni, testvér. Ha bolond vagy, táncolj magad.
Az Isten a beszélőhöz ment, lehajolt hozzá, megnézte. Apró emberke volt, gyűrött, veres szakállal, s a két arcán úgy remegett a bőr, mikor a levegőt beszívta és visszaeresztette a pincébe, mintha vékony selyem papiros lett volna a bőre. A pince selymesítette el, azt hiszem.
— Te szólottál, testvér?
— Én. De ne okvetetlenkedj itt, hanem ülj le. A Krisztusok bálján csönd van, és ülni szoktak.
— Krisztusok bálján? Talán ezt nevezed Krisztusok báljának? Kik vagytok ti? Miért nem táncoltok, ha bál ez? S ha nem bál, miért nem táncoltok? Miért van ideg a húsotokban, ha nagy dolgokra nem rezdül?
A veres szakállú a száját rángatta.
— Ideg? Rezdülő ideg? Itt? Ó, bolond ember, nem hallottad, hogy bezárták mögötted az ajtót? És nem látod, hogy itt cementből van körülötted a fal? Miféle idegről beszélsz? Idegről? Hol van itt az ideg? A falban? Ott nincs, ugye? Na hát a húsban sem lehet, mert a fal meg a bezárt ajtó ránehezedett és agyonnyomta. És nincs most már. Miért? Mert itt már csak akkor nyílik meg az ajtó, mikor a porkoláb beszól valakiért, hogy jöjjön, uram, az akasztófája készen áll. Hát hogyan lehet itt idegről beszélni? Aki ide kerül, annak egykettőre eleszi a fal az idegét, de leginkább az ideg eszi el az idegét, majd meglássa. Üljön csak le oda a fal mellé, s majd két hét múlva beszéljen. Addig beszéljen, amit és amennyit akar, s majd két hét múlva beszéljen.
— Két hét múlva? Ekkor már nem lesz szükség semmiféle beszédre, most kell beszélni. Két hét múlva már a most nyíló virág is elhervad, ekkor már nem kell beszélni. Csak most. Mert most fakad a rügy... most kell beszélni.
— A rügyről?
— A hajnalról!
— A hajnalról?
— A tűzről, amelyik most gyullad.
— És a rügyről, amelyik fakad? És a hajnalról, amelyik pirkad? Ön is erről kiabált, míg kívül volt a pincén?
— Erről.
— Na lássa, most azért van itt. Mi is erről kiabáltunk, és most azért vagyunk itt. Hetet ma végeznek ki közülünk, a többit talán holnap, önre mikor kerül a sor?
— Reám? Soha! Én erős vagyok, és most összetörik itt minden más erő. Én az erő vagyok, s a korbácsom most suhog át a világon.
— Szóval, Ön bolond.
— Nem.
— Megjegyzem, nem sokat ér vele, itt kivégzik, ha bolond is. Ha siketnéma volna is, kivégeznék, ha holmi rügyfakadásról mekegne, hát még ha hangosan kiabált. Volt már a vésztörvényszék előtt?
— Nem.
— Haj, akkor túlél itt mindannyiunkat, mert mi már átestünk ezen a formaságon. Ön, úgy látszik, nagyon kiabált, hogy egyenesen ide, a siralomházba hozták. Mi a foglalkozása civilben?
— Az Isten vagyok.
— Úgy? Én női szabó.
— És miért vagy itt?
— Amiért te.
— És mi ez itt?
— Ez pince. Másképp siralomház. Vagy kripta. Vagyis leginkább akasztófagyökér, mert innen nő ki az akasztófa mindannyiunk számára. Hivatalosan siralomház.
— És ezek az emberek?
— Azok halálraítéltek. Krisztusok a keresztfa alatt. Lázítók, igét hirdetők, igaz fiúk, szentek. Utálják a bűnt, és azért bűnösek. Szeretik az igazságot, azért halnak meg. Több lelkük van, mint másnak, és emberibb szívük, azért kötik fel őket. Lázítók.
— Hisz én is lázítottam.
— Azért kötnek fel.
— Kik?
— Ők.
— De hátha nem engedem magam?
— Azzal valóban sokra mégy. Mit mondtál az ügyésznek? Vagyis mit fogsz mondani? Mondsz valamit? Jó szónok vagy?
— De hol van az az ügyész?
— Majd elébe visznek.
— És az halálra ítél?
— Felséges nyugalommal.
— De én nem félek, tudod-e? Ti féltek? Hívd ide a társaidat is, mondani akarok nekik valamit.
Nem várt a női szabó mozdulására, sorba odament a földön ülőkhöz, s megrázta őket.
— Gyertek ide egy csomóba, barátaim. Mondani akarok valamit nektek a reggelről. Megvigasztallak benneteket. Én vagyok az Isten.
A pince közepére állt, integetett.
— Nos, nem jöttök? Nem érzitek a szavam lágyságát?
A néma emberek nem mozdultak, s egy ideig a sötét pincében sötét csend volt.
Aztán a fal belenyögött a sötétségbe, s az alakok megmozdultak.
Kulcs csikorgott a zárban, s a fal erre nyögött bele a sötétségbe.
Így:
— Jaj!!
Vagy az emberek voltak? Lehet. Mintha a fal lett volna, nem lehetett látni. A sötétben csak hallani lehetett, így: jaj...
S valaki bedugta az ajtón a fejét, lámpával bevilágított s szólt:
— A tegnapi hét.
Hét ember felállt a fal mellől, s a fal újra belenyögött a sötétségbe.
— Jaj...
S hét árnyék eltűnt, s a zár újra csikorgott.
A női szabó ekkor ezt mondta:
— Krisztustársaim, imádkozzunk értük.
Erre megmozdultak az emberek, a pince közepére mentek, s körbe térdeltek. Az Isten a kör közepére állt, és imádkoztak. Egyikük sem szólt, csak úgy imádkoztak. Csak csöndben. Mint, vagy hogyan, nem tudni. Még morogni sem morogtak. A fejük a föld felé billent, a szemük a fény után meredt. Így imádkoztak. Vagyis: a halál csöndes tébolya rakásra vonta őket, s a szívükből felbuggyanó vért nyeldesték. Némán... Lehet, hogy nem is imádkoztak. Az agyukban a lélekharang csengése sikoltozott, a vérükre a közeli temető étere ült... körbe sodródtak, néma imára, körbe döbbentek. S az Isten vigasztalni kezdte őket.
— Az ember...
— Állat — mondták halk horkanással a halálraítéltek, s egy kicsit felbiccent a fejük.
— Az ember — kezdte újra az Isten, de nem jutott tovább.
— Az ember — mondta, s a többiek mindjárt feleltek:
— Állat — és nem vigasztalódtak.
Mert: hiába nekem a te vígságod, ha az én vérem virít rajta, hiába, barátom. A nap harcosa vagyok, de én is akarok a melegében fürödni, közösen veled. Ha én megfagyok: fütyülök a napodra, meg terád is.
A nap pedig már jött. Persze, a siralomház sötétje nem olvad fel semmiféle naptól. Az ellenkezője: vagy téboly, vagy hazugság...