Kutszegi Csaba: Bihari helyszínelők

SORSSZÍNTÉR – TÁRCANOVELLÁK

...ne menjen vadásznak az, akinek szívében dal rügyezik.

Egészen mostanáig azt hittem, hogy beesésem van; mániám és paranoiám, rögeszmém, avagy egyenesen szervivé növekedett agyi difim-defektem. Visszatérő rémképem ugyanis, hogy sétálok a kemény havon, és odafentről, a sötétedő égből figyel valaki. Pontosabban: figyelnek valakik, egyre többen. Nemrég kiderült, hogy nem a nyugtalan fantáziám csapong, űz velem tréfát: tudósok bizonyították igazamat.

varjú2

Belém rögzült a léptek zaja a ropogó havon, ahogy igyekeztünk az udvarról kifele, a tágas alföldi kertbe, annak is a végébe, hogy megnézzük közelről a vigyorgó szomszéd koma diadalát: sikerült csapdával fognia egy varjút. Nagybátyám és unokatestvéreim persze röhögtek rajtam, mert már távolról aggodalmas pillantásokkal méregettem az elhullott társuk felett károgva kőröző fekete madarakat, a tetthelyre érve pedig – mit mondjak? – egyenesen a bihari nagy frász kerülgetett. A varjak egyre többen lettek, egyre mélyebbre ereszkedtek, úgy éreztem, kifejezetten engem kerülgetnek. Nyilvánvaló: a behemót, hangos legényektől és lapaj nagy kölyköktől tartottak, engem viszont kiszemeltek maguknak, mert látják, hogy kicsi vagyok, és azt gondolják, velem könnyen elbánhatnak. Pedig akkor még nem is láttam Hitchcock filmjét a madarakról, nem olvastam Poe költeményét a közeli rokon hollóról, és nem ismertem Éluard verseit sem. Ez utóbbi költő alábbi két soráról mindig a csapdában haldokló varjú jut eszembe, ahogyan végleg halálba hunyta a szemét: „És a szemek ollói elmetélik a dalt, / Amely már a vadász szívében rügyezett."
Hiába, komoly dolog az ölés, nem nyámnyiláknak való. Avagy: ne menjen vadásznak az, akinek szívében dal rügyezik.
Vajút ölni különösen nem tanácsos. A „legújabb kutatások" szerint az elhullott fajtárs fölött nem gyászolók keringenek, hanem helyszínelők, akik vizsgálják a haláleset körülményeit. Tanulnak az esetekből: megfigyelnek minden, a holttest közelében tartózkodó élőlényt, megjegyzik a külsejüket, és ha legközelebb találkoznak vele, elkerülik, vagy ha muszáj, megpróbálják agresszívan elriasztani. Nem véletlen a varjaknál az a gyakran megélt száz év (persze lehet, hogy ez csak amolyan legenda). Lám, tenni is kell a hosszú életért, az egészségért. Például módszeresen meg kell ismerni, és el kell kerülni a gyanús, veszélyes alakokat. Én meg szinte csak ilyenekkel voltam körülvéve egész életemben. A varjak persze leginkább a nagyobb testű ragadozó madarakra vannak kihegyezve, de kísérletek bizonyítják: még az emberi arcokat is meg tudják különböztetni egymástól. Sőt: a tudásukat továbbadják a társaiknak.

varju3

Immár többet éltem, mint egy legendás fél varjúlét. Az egykori vidám varjúfogók többségének szemollói már elmetélték az itt maradtak szívében rügyező dalt. Ők sötétítik el bennem az eget, nem a madarak. Az akkor ott keringő varjak nagy része persze még mindig él, hiszen nekik a száz év meg sem kottyan. És most is helyszínelnek: keringenek, megfigyelnek, megjegyzik, amit látnak. És továbbadják... Hiába élek már sok évtizede több száz kilométerre a tágas alföldi kerttől, számon tartanak, figyelnek. Leadták rólam a jelentést, és már nyilvántartásba is vettek.

2015. november 5.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu