Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 12.

Esti mese felnőtteknek
12. rész: Lófarka, mint a Niagara

Az ember a Niagara kártékony, perem alatti kórokozója. Álmok, mozik, múzeumok – a másik szemével. Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„A telepatikus kapcsolat a nap huszonnégy órájában összeláncolt minket, igaz, az időeltolódás miatt éber állapotunkban a legtöbbször csak azt láthattuk, miről álmodik a másik."

12. rész
Lófarka, mint a Niagara

Kanadában az első élményemet egy bőbeszédű, utcai gíroszárus szolgáltatta, aztán megcsodáltam Montrealban a párizsi Notre Dame felszínesen pocsék utánzatát, végül eldöntöttem: ebben az országban egyedül a városi parkokban hancúrozó mókusok érdekesek. Több szót Kanada tulajdonképpen nem is érdemelne. Pedig még a Niagarát is láttam. Azt különösen nem értem, hogy ez utóbbin mit zabálnak. Folyik egy folyó, a víz egy szakadékhoz ér, aztán ott lezuhan. Mondják: a Niagara-vízesésben az a különleges, hogy a szakadék pereme patkó alakú. Észrevettem én is. Olyan, mint egy rohadt nagy vécé, amelynek kiakadt a lehúzója. Félkör alakban zubog le a víz állandóan, a bámészkodó turisták meg pontosan úgy néznek ki, mint a kórokozók a vécédeszkán. A Niagara-vécécsésze oldalában fentről alig látható, lépcsőkön megközelíthető keskeny járatok is húzódnak, ide azok mennek le, akik a perem alatt is szeretnének megtelepedni. Ezért a járatokat mindennap meg kell tisztítani: zárás után az ott ragadtakat kitakarítják. Az eljárás hatásos, könyörtelen és elborzasztó: csak egy irányba lehet távozni ugyanis, és az út végén a gyanútlan menekülőket csapda várja. Amikor a kártékony kalandor azt hiszi, hogy relatíve szárazon megúszta a vízesés melletti barangolást, és végre kitörhet a felszínre, a szabadságba, egy óriási szuvenírboltban találja magát, ahol a kijárat megleléséig még akkor is hosszú perceket kell átbolyongania, ha közben nem vásárol semmit.
Én ráadásul vásároltam is. Közmondásos bőkezűségemhez híven, vettem Friderikának egy Niagarás hajcsatot. Arról fogalmam sem volt, mikor adhatom oda neki, de elképzeltem, hogy a patkó alakú csipesz körülöleli Friderika zuhatagként aláhulló lófarkát – és már nem tudtam ellenállni a csábításnak. Még néhány hete Mexikóban én késztettem szűk agyú utazókat bóvlivásárlásra, de Kanadában, lám, már jómagam viselkedtem úgy, mint az idióta turista. Annyi volt a különbség, hogy a filléres szajréval én nem otthon akartam villogni irigy barátok és rokonok előtt („ezt ott vettem, a Niagaránál"), hanem a magam szükségletét elégítettem ki, még akkor is, ha a holmit Friderikának szántam. El voltam ugyanis árvulva. Ilyenkor a szingli nők tévésorozatokat bámulnak, és édességet szopogatnak, a Kelet-Európából származó csavargók pedig cuccokat vásárolnak. Otthon ismertem valakit, aki azért disszidált, mert venni akart egy olyan Western csizmát, amilyet akkor a keleti blokkban még kéz alatt sem lehetett beszerezni. Egy lábbeliért képes volt Jugóból átgumimatracozni Olaszba, ott hónapokig lágerben savanyodott, lenyilatkozta vagy ötvenszer, hogy hazájában politikai okok miatt üldözik, és tuti, hogy lecsukják, ha hazamegy, de lehet, meg is ölik. Kikerülve az Újvilágba, gyorsétteremben mosogatott és takarított (a kommunizmusban következetes ellenállóként felmosót és mosogatórongyot meg sem volt hajlandó érinteni), és néhány hét kemény spórolás után megvette végre a csizmáját. Aztán abban járt. Ennyit még megírt a régi haveroknak, de többé nem kaptunk hírt felőle.
Még ma sem értem, de már kint voltam a szabad levegőn, amikor hirtelen elhatározással megfordultam, és visszamentem a shopba. Az időben és térben messze eső damaszkuszi úton történt pálfordulás kutya füle ahhoz képest, ami velem történt meg a Niagara-vízesésnél. Visszamentem tehát az üzletbe, és vettem magamnak méregdrágán egy piros pólót és egy szintén piros baseball sapkát. Mindkettőre fehér betűkkel, jól látható helyen fel volt írva: Niagara Fall. Magamra öltöttem a szerzeményeket, aztán felültem az autóbuszra, és elhúztam Torontóba. Egész úton arra gondoltam, most biztosan úgy nézek ki, mint egy kanadai. Pillanatnyi elmezavar lehetett, ugyanis pontosan a fordítottja volt igaz: már messziről lerítt rólam, hogy kanadai fílinget kereső, maskarába öltözött betolakodó vagyok. Ha a látottak alapján valaki erről nem volt meggyőződve, csak meg kellett szólítania angolul vagy franciául, és szemügyre kellett vennie az ábrázatomat, amit a kérdés hallatán vágtam. Annyiban mindenesetre lepipáltam a csizmás disszidens haveromat, hogy én már azelőtt bevásároltam, hogy elmentem volna mosogatni gyorsétterembe. Abban is különböztünk, hogy én hamar megutáltam, ennek következtében igen keveset hordtam első, tengerentúlon szerzett vagyontárgyaimat. Igaz, nem is miattuk váltottam kontinenst.
Hanem Friderika miatt! Mindenesetre jellemző ránk, hogy nem sikerült egykönnyen közös földrészre találnunk (persze Friderika szúrta el azzal, hogy rossz hajóra szállt). Viszont a távolság ellenére kitűnően működött a viszonyunk. A telepatikus kapcsolat a nap huszonnégy órájában összeláncolt minket, igaz, az időeltolódás miatt éber állapotunkban a legtöbbször csak azt láthattuk, miről álmodik a másik. De hányan spekulálnak azon, hogy legalább egyszer megfejtik, miről álmodozik szeretett párjuk? Azért gyakran előfordult az is, hogy vagy sokáig fent maradtam, vagy nagyon korán keltem, és elvittem Friderikát moziba vagy múzeumba. A múzeum jobb választásnak bizonyult, mert Friderikának eleinte nehézséget okozott angolul szájról olvasni. Állóképek, festmények előtt viszont nagyon jól lehetett vele közösen ácsorogni, néha még össze is kaptunk, mert Friderika egy-egy alkotást órákig volt képes nézni, én meg közben halálra untam magamat. Nem mintha nem szeretném a festészetet, de a kanadai gyűjtemények egyszerűen fertelmesek. Voltunk olyan képtárban, amelyben a kora reneszánsz kortól napjainkig minden évtizedből vásároltak három, neves európai piktor alkotta festményt, és az így nyert sorozatot – időrendben – kiaggatták a falra. Friderikát nem zavarta az irtózatos jól neveltség, ő kedvelte a szabályos, átlátható megoldásokat. A kanadai módra, levesporból készült, és relatíve pillanatok alatt feltálalt európai kulturális körképeknél csak az öreg kontinensen ismeretlen, XIX. századi kanadai festők tartalmatlan impresszionista utánérzései voltak szörnyűbbek. Ezeket Friderika sem kedvelte. Nem is nagyon foglalkozott velük, elintézte őket azzal, hogy gyerekkorában a párizsi Jeu de Paume-ban sokkal jobbakat látott. Persze sohasem járt Párizsban. De vajon – különleges képességei segítségével – kivel csámborgott múzeumokban, a szerelmek városában? Már a gondolattól is szétszakított a féltékenység.