Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 13.
Esti mese felnőtteknek
13. rész: Behülyített galambpár
Miért fizet Dobi István? Ki a legjobb csaj az osztályban? Hitchcocki madártámadás. Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.
„A földbe fektetett kábelek költészetének már egyáltalán nem leszünk szemtanúi, pedig az is érdekes lehet, amikor az elkóborolt kis vakond az elásott optikai szál mentén talál haza aggódó mamájához."
13. rész
Behülyített galambpár
Nyírő egyszerre több vasat tartott a tűzben. A vágyott tévészereplés állandó, csendes szervezgetése mellett rendszeresen – az egész ház diszkrét hallgatózása közben – Pálfalvyhoz hasonlóan ő is észt osztott az Oszkónak. De ez sem elégítette ki. Minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy felhívja magára a figyelmet. Még állatszelídítéssel is foglalkozott. Persze nem úgy, mint Pityusz tanár úr, az általános iskolai énektanár. Ez utóbbi – saját bevallása szerint – rendszeresen állattenyésztő munkát végzett. Erről mi hetente egy-két alkalommal értesültünk, amikor is felüvöltött az énekóra közepén:
– Engem Dobi István nem azért fizet, hogy állattenyésztő munkát végezzek, hanem hogy megtanítsalak énekelni benneteket.
A kitörései nem voltak teljesen légből kapottak: mindig akkor került rájuk sor, amikor az osztályban eluralkodott a bajkeverés. Hogy miért Dobi Istvántól kapja a fizetését – ezen többször eltűnődtünk. Mert ha kenyéradó gazdájaként az iskolaigazgató vagy a helyi tanács kulturális osztálya helyett az ország első emberét akarta volna megnevezni, akkor nekünk – igencsak helyesen – más tippünk lett volna rá. Pityusz tanár úr vajon nincs tisztában a felső vezetés köreiben uralkodó politikai erőviszonyokkal – törtük néha a fejünket egy-egy beordítás után. De ez valószínűtlennek tetszett, még akkor is, ha a muzikális tanerő többször, büszkén kijelentette: ő a Népsporton kívül más újságot nem hajlandó kezébe venni. Ez a nagy horderejűnek szánt közlés minket ugyanúgy nem érdekelt, mint az a tök felesleges kérdés, hogy tudniillik a Dobi-e vagy a Kádár az ország első embere.
Hetedikben ugyanis az a leglényegesebb kérdés, hogy ki az osztály legjobb csaja. Az e témában kialakult maszek osztályharcunkhoz képest az egyetemes történelem valamennyi vérbefojtott éhséglázadása szolid csetepaté volt. A helyzet iszonyatosan fokozódott, amikor egy-egy bátor csaj miniszoknyában mert megjelenni, és alá a vastag, kötött, fehér vagy barna harisnyanadrág helyett igazi nejlonharisnyát húzott. Egy-egy ilyen történelmi esemény alaposan átváltoztatta az erőviszonyokat. Pártokba nem tömörültünk, mert akkor még őszintén bevallottuk: nem kis vagy nagy közösségek számára, hanem kifejezetten és pusztán saját magunknak akarjuk megszerezni az osztály legjobb csaja feletti hatalmat. Arról nem is beszélve, hogy párt csak egy lehetett az országban.
Pityusz tanár úr beszólásai nem maradtak következmény nélkül: egyre inkább tudatosult bennünk, hogy állatok vagyunk. Önazonosításunk akkor kapott külön nyomatékot, amikor élővilág órán a néhány napja érkezett fiatal tanárnő feltette a kérdést:
– Kinek vannak otthon, a lakásban állatai?
– Nekem – tette fel a kezét az egyik hittanra járó gyerek –: a két húgom és a négy öcsém.
Nagyot nőtt a szemünkben az amúgy eléggé különc krapek, én például akkor bizonyosodtam meg életemben először arról, hogy különböző világnézetű emberek is könnyen megtalálhatják egymással a közös hangot.
Nyírő állati kapcsolatai egészen másmilyenek voltak: galambokat szelídített az erkélyén. Persze ezt is feltűnési viszketegségből tette, ezért nagyon bánta, hogy a házunk viszonylag széles utcán állt, így az ismeretlen, szemközt lakók nem fejezhették ki közvetlenül a Nyírő-produkciók iránti elragadtatásukat. A nagy mutatványos persze titkon remélte, hogy a túloldali házak ablakfüggönyei mögött garmadával élnek csöndes rajongói – de a remény mégis csak gyengébb valami, mint a hálás visszajelzések útján kinyilvánított hódolat. Ez utóbbi megszerzése érdekében Nyírő a belső körfolyosóról rendszeresen gyerekeket csalt ki az utcai frontra épült erkélyére, nem sejtve, hogy ennek következtében nappalijában előbb-utóbb valóságos háborús fronthelyzet fog kialakulni. Nem is volt ennek előjele egészen addig, amíg minket, Friderikát és engem nem invitált be a lakásába.
Kaptunk egy-egy zacskó kukoricát, ki kellett mennünk vele az erkélyre, és a stanicliket fel kellett emelnünk a magasba. A behülyített galambpár a szemközti ház tévéantennáján gubbasztott. Ahogy kiléptünk, már nyújtogatták a nyakukat, kezünk felemeltekor pedig rögtön riadóstartot vettek. Kár, hogy manapság már nagyon kevés a régi típusú tetőantenna: a madár elhagyta szerkezet különös remegése ugyanis érdekes látvány. Friderika később elmesélte: a világ számos pontján rengeteg gyerek szemével látott felreppenő madarat és nyomában remegő tévéantennát. Ezt a kihalófélben levő, természetes, spontán performanszot a világörökség részévé kéne tenni, mielőtt még írmagja sem marad. A XX. század kiemelkedő jelentőségű műalkotásairól van ugyanis szó, hiszen ezek az installációk rendkívül olcsók és populárisak, sőt az alkotók és a műélvezők számára teljesen ingyenesek, mivel felállításuk másoknak kerül pénzbe. Így a szellemi alkotóknak (akik egyben a befogadók is) nem kell pályázniuk, szponzorok után futkosniuk. Már alig találni a világon régi, eredeti állapotában megőrzött patinás tetőantennát (a két párhuzamos csőből álló már szinte csak a harmadik világban lelhető fel), az újabb törekvések eredményei pedig (például parabolaantenna-tányér, a szélébe kapaszkodó verébbel) meg sem képesek közelíteni a tetőre szerelt, remegő konstrukciók látványának egykori fílingjét. Igaz, a jövő még sötétebb. A földbe fektetett kábelek költészetének már egyáltalán nem leszünk szemtanúi, pedig az is érdekes lehet, amikor az elkóborolt kis vakond az elásott optikai szál mentén talál haza aggódó mamájához. Felejthetetlen volt, ahogy Friderika az optikai szál mentén hazataláló kis vakond képzetét süketnéma gesztusnyelven megfogalmazta. Ahhoz képest a tévéantennáról felreppenő madarat elmutogatni valóságos gyerekjáték volt. Igaz, gyerekkorunkban minden az volt. A kényszerűségből páratlanul magas színvonalon elsajátított Most mutasd meg! játékunkban különleges feladatokat eszeltünk ki egymás bosszantására. Én gyors tempóban felolvastam, Friderika a szájmozgásomról dekódolt, és a látottakat rögtön mutogatásra fordította. A „világörökség részét" könnyedén megoldotta, a „szponzorkeresésnél" egy kicsit akadozott, amikor viszont elhadartam, hogy „nemzeti kulturális alapprogram képzőművészeti kollégiuma", hirtelen elnémult (értsd: leeresztette mindkét kezét), én meg gyorsan menekülőre fogtam, mert Friderika vaknak és lassúnak egyáltalán nem volt mondható. Később – játékból – még ennél is nagyobb aljasságokra vetemedtem: hosszú előadásokat tartottam kedvenc együtteseimről, és szolmizációs kézjelekkel igyekeztem érzékeltetni, hogyan énekli Pavarotti a Nessun dormát. Ilyenkor Friderika mindenki által, nemzetközileg ismert kézjellel válaszolt: jobb keze nagyujjával az ég felé mutatott.
A galambok az erkély korlátjára szálltak, mi belemarkoltunk a morzsolt kukoricába, és tenyerünkből kínáltuk étekkel a piszkos városi szobor-leszarókat. A legjobban akkor utáltam ezeket a tollas dögöket, amikor öt centivel is megnyújtották a nyakukat, csak azért, hogy oldalra fordított fejjel, riadtan bámuló félszemmel tutira meggyőződjenek róla, hogy valóban kukoricaszem az a földre szórt sárgás valami. A nyakkinyújtás kiváltotta belőlem a nyakkitekerésre vágyás ösztönét. Világos: behúzott nyakú, gubbasztó madár nem ingerel szadizásra senkit, míg a nyaknyújtogató, incselkedő, egyre pofátlanabb kajalopó dög valósággal felébreszti a bestiális ösztönöket. Ahogy Nyírő kiment, rögtön meguntuk a jól nevelt kézből etetgetést. Friderika hátrált néhány lépést, a galambok erre kikerekedett szemmel eltátották csőrüket: csalódottak lettek, amiért korán zár a menza. Akkor Friderika két szemet az erkély kövére ejtett. A falánk potyalesők erre fejjel előre buktak, farkuk az ég felé meredt, és hol jobb, hol bal szemmel pásztázták a kavicsutánzatú kőburkolaton mimikriző szemes takarmányt. Kínos helyzetbe kerültek: a szem kellett volna, de kockázatosnak tetszett leszállni a zárt erkélyen, a lábunk elé. A párkány szélén persze nagylegények voltak. Ott egy hirtelen mozdulat, vagy erős zaj hatására a másodperc törtrésze alatt felemelkedhettek, vagy rögtön a mélybe vethették volna magukat, legfeljebb utána – ha kiderült, hogy vaklárma volt az egész – visszatérnek lakmározni. De leszállni az erkély mélységes mély fenekére? Belegondolva a helyzetükbe, megértettem, hogy nem az az igazi szadista, aki ordítva letépi a sárga tollú pihe-puha csőrike fejét, és utána szöges bakanccsal széttapossa a még rángatózó testecskét. Az igazi kínzómester kezéhez de facto nem tapad vér, viszont különös tehetséggel tud megalázó kényszerhelyzetbe taszítani élőlényeket. És élvezi azt.
Későbbi karrierem szempontjából felbecsülhetetlen értékűek voltak a Nyírő erkélyén eltöltött percek: főnöki tulajdonságaim, vezetői képességeim csírái ugyanis ott, a behülyített galambpár lealázásának léleképítő folyamatában indultak burjánzásnak. A létezés megfogalmazhatatlan, de egy röpke érzésben másodpercek alatt átélhető lényegére tapintottam rá, amikor kéjes örömmel nyugtáztam a madárkák rettenetes helyzetét: zabálniuk muszáj, mert ha nem teszik, éhen döglenek, de ha egy-két falatért könnyedén vásárra viszik a tollukat, azzal éppen a fő célt, az életben maradást veszélyeztetik.
Mutogatós testbeszédre sem volt szükségem, anélkül is azonnal megértettem Friderika tervét. Mellé hátráltam én is, így tág teret adtunk immár a galambok jövőorientált fantáziálásának. Hátrálásommal a nem éppen csúcsra járatott intellektusáról híres madárpárocska számára új dimenziók nyíltak meg – legalábbis ösztönük ezt súgta nekik. Nem is gatyáztak sokáig, lehuppantak a mélybe, és felkapták a szemeket. Azzal a lendülettel már indultak volna vissza a biztonságos magasságba, de mi – éppen a megfelelő időpontban – újabb magvakat hintettünk elibük. Ráadásul nemcsak kettőt, hanem legalább hat-nyolcat. Galambocskáinknak nem volt mit tenniük, takarékra állították a menekülőösztönüket, és nekiláttak feltakarítani az élelmet. Közben mi folyamatosan hátráltunk és szórtunk, minek következtében kis vártatva mind a négyen Nyírőék nappalijának belsejében találtuk magunkat. A közös koreográfiánk előadásához nem volt szükségünk előzetes próbákra, még összebeszélésre sem. Friderika – mint egy megátalkodottan tolató hókotró – folyamatosan hátrált és szórt, én meg kitértem balra, abbahagytam a szórást, és egy kis körívet leírva visszacsellengtem az erkélyajtóhoz. Amit csöndesen becsuktam. Mind a négyen kalitkába kerültünk. Óvatosan mozogtunk, nem akartuk elijeszteni madárkáinkat. Legalábbis egyelőre nem. Visszasunnyogtam Friderikához, majd a kanapéról, egy-egy díszpárna fedezéke mögül hirtelen géppisztolytüzet zúdítottunk a kelepcébe csalt ellenségre. A behülyített galambpár eszeveszett pánikban konstatálta, hogy lépre csalták. Rögtön menekülőre vették a dolgot, és természetesen a legrövidebb utat választották: fejjel neki a becsukott erkélyajtó üvegének. A becsapódás igencsak meglepte őket, nem is hittek a koppanó fejüknek, ezért aztán újra és újra megpróbálták. De hasztalan. Zavarukban egyre nagyobb köröket írtak le a szoba légterében, ennek néhány váza és egyéb apró tárgy látta kárát. Ekkor elérkezettnek gondoltuk az időt arra, hogy újra kinyissuk az erkélyajtót, és jajveszékelve kirohanjunk a Nyírő bácsiért a gangra.
Az érthetetlen madártámadás híre megdöbbentette a ház lakóit. Még szerencse, hogy nem ismerhették Hitchcock Madarakját, mert iszonyú pánik tört volna ki. Amikor kiértünk, Nyírő éppen – szája szegletében bujkáló büszke mosollyal – beszámolót tartott arról, hogy most a fiú a negyedikről és az a szerencsétlen kislány eteti a szelíd galambjait. A szerencsétlen kislányt persze halkan mondta, mert Danikáné folyamatosan a folyosókon ólálkodott, ugyanis egy perc nyugta sem volt, ha kislánya nem az orra előtt ült a konyhában, a puha párnával megkényelmesített hokedlin.