Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 15.
Esti mese felnőtteknek
15. rész: Második takkerlázadás
Pirosdi doktor leiskolázza a lázadó takkereket. A takkerek titkos fegyvere egy csodaszép, süketnéma bomba nő. Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.
„– Az a baj, lányok – mondta –, hogy ennek a dokumentumnak a hetedik oldalán, a második bekezdésben megbújik egy olyan javaslat, amelynek komoly bérvonzata van, és ugye megértik, hogy jelen gazdasági helyzetben ezt nem támogathatom."
15. rész
Második takkerlázadás
A takker-kommandóval cég szerte sikert arattam. De a különleges különítmény önjáró lett: szervezettsége napról napra fejlődött. Aztán Otília bejelentette: szakszervezeti sejtet alapítanak, mert halálosan unják, hogy lábbal tiprom a törvényeket, és naponta hét-nyolc bőrt húzok le az alkalmazottakról. Elképedtem. Amikor a vén hülye Platzer annak idején átütötte a konyhafalat, és e tettével – bár szándéka ellenére, de – kamaszkorom legszebb két hetével ajándékozott meg, nem gondoltam, hogy a tükör előtt vonagló kígyótestű csoda egyszer majd munkahelyi érdekegyeztetőként fogja nyomorítani a mindennapjaimat. Kígyónak éppen kígyó maradt, amelyet most én melengettem a keblemen (hajdanán pont fordítva történt). A kígyó hasonlat azért is megállja a helyét, mert Otília szétalkoholizált bőre színtelenre kopott kígyóbőrtáskára emlékeztetett, pórusain át kipárolgó testillata meg azt a képzetet keltette, mintha a kígyó szagú táskájában a kölnis üvege egyszerre borult volna ki egy fél liter szatmári szilvával. De sebaj. Ültünk a cég elegáns tárgyalójában, és arról értekeztünk, hogy alapító okirat híján működési szabályzatot kéne alkotnunk, mert ha a bizalmi testület egyetértési jogával záros határidőn belül nem készül el e dokumentum, akkor a Takker Szakszervezetek Országos Szövetsége bíróságra viszi az ügyet. Oké, mondtam, majd a vállalati jogásszal megíratom, és nektek jogotok lesz egyetérteni vele. Otília felvilágosított, hogy az egyetértési jog éppen az ellenkezőjét jelenti: hogy tudniillik én csak olyan intézkedést hozhatok, amellyel a szakszervezet egyetért.
– Mégis milyenre gondoltok – kérdeztem. – Az például megfelelne, hogy ti ültök napi nyolc órát az irodában, én meg egyedül pucolom a klozetet?
– Egyáltalán nem hangzik rosszul, de kifejezetten szakmai kérdések nem tartoznak a szakszervezet kompetenciájába – válaszolta Otília.
– Hát akkor meg mi a fene tartozik oda – érdeklődtem visszafogott udvariassággal.
– Az érdekvédelem. A bérek, a munkakörülmények s a többi.
Kezdtem sajnálni, hogy annak idején nem hagytam magamat beléptetni. Pedig agitáltak rendesen: azt mondták, pár év múlva bizalmi is lehetnék, mert előírás van arra, hogy a testületekben hány százalékra kell rúgnia a fiatalok arányának. Ha akkor belépek, húsz év múlva Otíliával szemben nem kellett volna annyira hülyének éreznem magamat.
A következő tárgyalásra bekérettem a munkaügyi jogászt, aki arról volt híres, hogy szinte perverz élvezettel zúzta szét a munkavállalói indítványokat. Gondoltam, Otília most emberére talál – és nem csalódtam.
Pirosdi doktor kézbe vette a takkerek írásban benyújtott javaslatait, majd játékosan emelgetni kezdte az iratcsomót, mintha a súlyát saccolgatná. Majd (még mindig nem nézett bele) lapozgatni kezdte, és matató kezével be-benyúlt az oldalak közé.
– Az a baj, lányok – mondta –, hogy ennek a dokumentumnak a hetedik oldalán, a második bekezdésben megbújik egy olyan javaslat, amelynek komoly bérvonzata van, és ugye megértik, hogy jelen gazdasági helyzetben ezt nem támogathatom.
Otíliáék köpni-nyelni nem tudtak, én meg kis híján szétröhögtem magamat. Rájöttem ugyanis, hogy Pirosdi doktornak igaza lett. Ő már a tárgyalás előtt elmondta nekem, hogy a sunyin eldugott, pénzfaszoló javaslatok a dokumentumok első harmadának a végén szoktak a sorok közt megbújni. Tehát nem fent, az oldal első bekezdésében hivalkodnak, hanem a második vagy a harmadik szakaszban, annak is a vége felé, álruhát öltve dekkolnak. Ártalmatlan, munkakörülmény-javító javaslat köntösét viselő, ketyegő időzített bombák ezek, mert ha a nem kellőképpen körültekintő munkaadó átsiklik rajtuk, és aláírja a dokumentumot, egy hónap elmúltával robban a büdzséje, ugyanis a szakszisok általában a tizennegyedik oldal környékén, külön fejezetben rögzítik, hogy speciális esetben a megfelelő munkafeltételek hiánya pénzzel is kompenzálható. A gyanútlan munkaadó már azt is elfelejtette, hogy aláírt valamilyen szervezeti szabályzatot, miközben a szakszervezeti bizalmik hangyaszorgalommal számolgatják, hogy a munkáltató mennyivel tartozik az egyes dolgozóknak az elégtelen munkakörülmények és a munkakörbe nem tartozó tevékenységek elvégeztetése miatt. Otília és társai is készek voltak – ahogyan ők mondták – felírni az egész algebrát, még szerencse, hogy én gyanakodtam, és megkerestem Pirosdi doktort.
– De ugye azzal egyetért, hogy a javaslatunk jogos – próbálta Otília hebegve-habogva menteni a menthetőt.
– Maximálisan – válaszolta Pirosdi – bár még nem olvastam – tette hozzá.
Otília végleg elvesztette az önkontrollját, és feledve a pozíciótárgyalás taktikai kívánalmait, eltátotta a száját:
– De akkor hogy-hogy...
– Nézze, kislány – ülte meg a nyerget a magas lovon Pirosdi –, én tudom, hogy maguk jót akarnak, de nem szeretem, ha hülyének néznek engem és a megbízómat. Azt hiszik, másnak még nem jutott eszébe az, amit maguk most kiókumláltak? Nem akarom kiábrándítani önöket, kedveseim, de mindenhol ugyanezt csinálják. És én már az irat súlyáról, a lapok tapintásáról meg tudom mondani, hol rejtőzik a bérvonzatos javaslat. Nem akarom bosszantani magukat, de ha hagynának egy kicsit számolni, néhány perc múlva megmondanám (anélkül, hogy belenéznék az anyagba), hogy a megfogalmazott igényeik kielégítése milyen plusz kiadást jelentene a cégnek, illetve mennyit hozna havonta az egyes dolgozóknak. Az egészben az a legszomorúbb, hogy ez az utóbbi összeg igen-igen szerény. Fillérekért megy mindenhol a cécó.
Amikor Pirosdi ezt kimondta, megrettentem, hogy Otília előkapja eddig elfojtani kényszerült, igazi ordenáré önmagát, de aztán észrevettem, hogy a Platzer lány hajdan fényesen csillogó szemét a beletörődés szürke fátyola fedi be, és a takkerek szakszervezeti bizalmija az osztályharcot feladni készül. Egyszerűen átment lúzer alkoholistába. Vagy éppen most ment ki belőle az anyag hatása, és elkezdett parázni. Mindenesetre némi elégtételt érezve hátradőltem, és megállapítottam magamban: a szakszervezetisek által keltett vihar a biliben elcsitult, a csatát megnyertem, és most jóleső érzéssel fogom végignézni, ahogyan a vert had – a fegyvereket gúlába rakva – megtörten elvonul. De alábecsültem Otíliát és a szakszervezeti mozgalmat...
Egyeztettük a következő, immár részletekbe hatoló, döntéshozó tárgyalásunk időpontját, a takker küldöttséget udvariasan az útjára engedtem (viccesen megjegyeztem, hogy míg mi itt eszmecserézünk, az emeletet megeszi a kosz), a dossziétartó fiókomból előhúztam a whiskys üveget, és töltöttem doktor Pirosdinak meg magamnak. Pirosdi jeget kért, megitta az italát, majd a mobiltelefonjába bejegyezte a következő találkozó időpontját.
A következő találkozón Otíliáék bevetették a csodafegyvert. A delegációt egy csodaszép, harmincas nő vezette. Szőke volt, arányos feneke egyszerű farmerben domborodott, formás keblein izgatóan simult végig a takker feliratos póló. Mellette tolmács ült. A nő ugyanis kézjelekkel kommunikált, mert süketnéma volt.