Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 16.

Esti mese felnőtteknek
16. rész: Ufóparfüm

Rádöbbentem: egyszer én sem szállok fel többé a békási hévre. Öregen élni mazochizmus. Friderika bajba került: ufonauták hajoltak fölé. Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„...figyelni kezdtem az öregeket: ezek vajon tudják, hogy napjaik, esetleg óráik vannak hátra? Mert ha igen, akkor mi a francot röhögcsélnek?"

16. rész
Ufóparfüm

Friderika haláláról lepergő rémálmom másnapján boldog lettem volna, ha biztosan megtudom: gesztusokkal csacsogó szerelmemmel évek multával légkondicionált tárgyalóban munkatörvénykönyvi paragrafusokról fogok vitázni. Pedig a galambtámadás idején még azt gondoltuk, sokkal színesebb jövő vár ránk. Először is tutira vettük, hogy mi, ketten sohasem fogunk meghalni. Az a baszott halál a felnőttek dolga, mi meg, ugye, gyerekek voltunk, és nem látszott reálisnak, hogy e státusunk valaha is megváltozik. Ez utóbbinak persze nem örültünk felhőtlenül, mert a felnőttek számos irigylésre méltó dologgal is rendelkeztek, de a szakszervezeti értekezlet nem tartozott ezek közé. Azt gondoltuk, hogy a felnőtt olyan állatfajta, amelynek sohasem esik nehezére a kötelező feladatok elvégzése, és olyasmit is szeret csinálni, aminek a gyerek már a gondolatától is képes behányni. A felnőtt például élvezettel megeszi a körömpörköltet. A férfi felnőtt még akkor is, ha a csülkön remegő zsíros bőr szőrös. Az ilyenek tényleg mindenre képesek. Kerberné például azért járt el mindennap a sarki presszóba, hogy – az ő szavával szólva – leforrázza a torkát. Otthon is kávézott persze, de presszóban forrázni egészen más volt, mert ott olyan társakra lelt, akik szintén otthon is főztek kávét, de azért lejártak a presszóba forrázni. Kevés felemelőbb érzés létezik annál az örömnél, amelyet akkor érez az ember, ha rokonlélekre talál. Ez kötött össze minket is, Friderikát meg engem. Ő kiskora óta gyűlölte a világot, mert süketsége és némasága miatt megbélyegezték. Én is utáltam élni, mert sohasem tehettem azt, amit szerettem volna. Mindig valakihez vagy valamihez alkalmazkodnom kellett. Friderika az anyján és a galambokon bosszulta meg az életét, én megerőszakoltam és meggyilkoltam Dókánét, Margitkát lelöktem hajnalban az emeletről, és terveket szövögettem Lontay Ágnes fiatalkorú likvidálására. Bűnöző életmódommal később sem hagytam fel, például elraboltam Friderikát, de minden erőlködésem hiábavaló volt, mert saját magamon kívül senki máson nem torolhattam meg, hogy élek.
Becses személyemet viszont megkíméltem, mert mire rájöttem, hogy önmagamat kell célba vennem, ha gyűlölöm a világot, kezdtem megszeretni az életet. Nem vagyok túl bonyolult, hiszen a legtöbb ember így van ezzel. Egy cimborám ifjúkorában háromszor kísérelt meg öngyilkosságot, mindegyik alkalommal hajszálon múlt, de visszahozták. Aztán elege lett a sikertelen nagy utazásokat követő állandó kórházi pszicho-cirkuszból, ezért elhatározta, hogy lassú, de biztos módszert választ. Harmincéves korától kezdve naponta elképesztő mennyiségű anyagbevitelt realizált, ivott sört, bort, mindenféle töményt, erős cigiket szívott kartonszámra (fűvel és fű nélkül), speciális diligombát evett, délutánonként mákteázott, de nem vetette meg a tablettás, vagy por alakban felszippantható szintetikus készítményeket sem. Több éves kitartását megérdemelt sikerek koronázták. Negyvenkét évesen hátsófali infarktust kapott, utána megoperálták: a lábszárából kicibáltak egy darab eret, amit aztán bevarrtak kerülőútnak a szívébe, a beomlott falú, végleg eldugult koszorúere mellé. Már éppen lábadozott, és azon gondolkodott, miért is él ő ilyen önpusztító életet, amikor jött a stroke. Súlyos állapotba került, majdnem meghalt, de végül is fordult a kocka, és szinte teljesen felépült. Szellemileg friss maradt, igaz, attól kezdve a bal kezével gyengébben szorított, és egy kicsit imbolygós lett a járása. De nem ez volt a legnagyobb változás. Az önmagát életet és halált megvető bátorsággal pusztító barátom felgyógyulása közben elkezdte aktívan félteni a tyúkszaros életét. Aki hajdanán háromszor akarta direkte eltolni a biciklit, aztán folyamatosan, ki-ki alapon kihívta maga ellen a sorsot, egyszer csak élet- és egészségféltő lett. Gyanakodva próbálta a kórházban kinyomozni, hogy vajon tényleg a legjobb kezekből a legkorszerűbb kezelést kapja-e. Italról, dohányzásról, drogokról természetesen végérvényesen lemondott, rokkantnyugdíját úgy osztotta be, hogy egészséges étrendre is fussa belőle. És eljárt jó levegőre céltalanul sétálni, amire azelőtt sohasem lehetett rábírni.
Azon az éjszakán, amikor rádöbbentem, hogy egyszer majd velem is megesik, hogy nem szállok fel többé a békási hévre, nagyon szarul éreztem magamat. Tudtam én addig is, hogy az emberek kivétel nélkül előbb-utóbb átesnek a peremen, de akkora kicseszésre, hogy ez velem is meg fog történni, nem számítottam. Attól kezdve figyelni kezdtem az öregeket: ezek vajon tudják, hogy napjaik, esetleg óráik vannak hátra? Mert ha igen, akkor mi a francot röhögcsélnek? Honnan van energiájuk erőszakosan kajtatni, amikor már úgyis minden mindegy. Ez az igazi mazochizmus: öregen élni. De legjobban a másodikon lakó Balláné esete borított ki. Kilencven felé járt, egyedül élt, elesett a fürdőszobában, és combnyaktörést szenvedett. Összeforrt neki, hazahozták, ugyanúgy élt tovább. Igaz, bottal járt és lassan, de magának ő vásárolt be. Egyszer figyelmetlenül lépett le az úttestre, és elütötte egy autó. Akkor végre meghalt. Halála előtt néhány nappal (talán sejtett már valamit?) véletlenül kihallgattam. A szomszéd Manyikával beszélgetett a gangon, és a következő mondatok hagyták el a száját:
– El sem hiszem, hogy elrohant az élet. Mintha egy perc lett volna az egész. Én most is ugyanúgy érzek, mint amikor gyerek voltam. Nem változott semmi.
Mondta mindezt kilencvenkét évesen.
A pofátlanságnak is van határa, gondoltam, majd' száz évig rontja itt a levegőt, és még van képe elpanaszolni, hogy rövid az élet. Igazából persze az dühített fel, hogy ezek szerint hiába vigasztalom magamat azzal, hogy felfoghatatlanul sok időm van még, a Balláné szerint egy perc alatt letelik majd az egész. Szerencsés az öreglány, hogy elütötte az autó. Éppen az élbolyba helyeztem a halállistámon, és ha rajtam áll, nem élvezett volna ilyen sitty-sutty könnyű véget.
A haláltudat megjelenése az elmélkedéseimben, valamint Balláné elpatkolása és a perzsaszőnyegem Friderika által történő lepisilése körülbelül ugyanarra a néhány napra datálható. Mozgalmas egy hetem volt, az már biztos. Mindenre élesen emlékszem, csak egyben vagyok bizonytalan: lehet, hogy a szőnyegem nem perzsa-, hanem rongyszőnyeg volt.
Friderikás rémálmom megfejtésére csak hónapok múlva jöttem rá. Persze nem magamtól. Féléves, sötét, álomtalan alvássorozat után egy félénken képpé alakuló álmomban a csillagtalan égbolt horizontján halvány fénycsík kezdett derengeni. Fogalmam nem volt, hol vagyok, nem tudtam, miféle fényt vélek látni, de egyben azonnal biztos lettem: megint Friderika szemével álmodom. Furcsa lények hajoltak fölém, matattak a fejemen, persze nem láttam őket, de tudtam a jelenlétükről. Tök jó, gondoltam, mert minden benyomásom arra utalt, hogy most tényleg elraboltak az ufonauták. Óvatos mozdulatokkal neszeztek felettem, és érthetetlen, földön túli hangokkal kommunikáltak. A fejemen vagy bura volt, vagy különleges szemüveget viseltem, mert amikor a homlokomon machináltak, mindig változott a horizont alján derengő hajnalpír fényereje. Ők állították be a különleges herkentyűjükkel, hogy milyen képet lássak. Ha van egy kis filmdramaturgiai érzékük, gondoltam, akkor hirtelen meg fogom látni az űrhajót, vagy egy távoli csillagrendszer fényes bolygóját, amely a következő, lehetőleg végtelen életemben a lakhelyem lesz. De az orbitális látomás elmaradt, helyette csak a semmitmondó fénycsík pulzált tovább. Friderikáról azt is el tudtam képzelni, hogy félévig tetszhalott volt, és pont akkor ébredezik, amikor egy amatőr kincskereső – gazdag zsákmányt remélve – a sírját ássa ki Kínában, ahol a nem éppen kevés földi maradvány közül éppen az övét pécézte ki magának. Lehet, hogy a potyaleső zsivány csalódott lesz, mert arany ékszereket és gyöngyöket remélt, és sohasem jön rá, hogy a világ legnagyobb kincsét találta meg: a süketnéma, bepisilős Friderikát a negyedikről. De kripta- és földszagot nem éreztem, viszont furcsa illatkeverék pöckölte meg az orromat: buddhista templomi füstölő és kórházi fertőtlenítő szagegyvelege keringett körülöttem a sötét űrben. Ez lehet az ufóparfüm, döntöttem el, és rögtön utána arra lettem kíváncsi, vajon ufócsajok, vagy ufópasik használják-e. Bevallom: még e furcsa populációnak is a nőnemű egyedei érdekeltek jobban. Provinciális, pitiáner alakoknak tartottam azokat, akik folyton azzal hetvenkedtek, hogy a földgolyóbis összes nőjét meg akarják szerezni. Velük szemben én egész életemben a világmindenség valamennyi női lényére hajtottam – reményeim szerint nem is esélytelenül. De akkor ráeszméltem, hogy e lények nem fölém, hanem Friderika fölé hajolnak, és nyilván vannak köztük férfiak is. Ettől elborult az agyam. A zöld szörnyeteg vadul harapdálni kezdett, kevésbé költőien fogalmazva: rohadtul féltékeny lettem. Amint ez az érzés hatalmába kerített, szerte is foszlott az álmom. Erről is Friderikára ismertem. Utálta a féltékenykedést. Ha rákezdtem, mindig magamra hagyott.
Friderika él, gondoltam. Most már biztos. De bajba került, és lehet, hogy a segítségemre vár. Na, most kéne valahogy gyorsan és olcsón Kanadából Hongkongba jutnom, kezdtem el törni a fejemet.