Lev Birinszkij: Bolondok tánca / Radnóti Színház /

Úgy tűnhet, felújítás előtt áll ez a világ, de egyre világosabbá válik, hogy a fóliázás a félkészre hívja fel a figyelmet, a tökéletlenségre, amelyben csak csetleni-botlani tud, aki táncba kezd.

Sírva vigadunk a Radnóti Színház Bolondok tánca című művének bemutatóján, mivel a mű történeti hátterét a később vérbe fojtott 1905-ös oroszországi forradalom adja, de Lev Birinszkij, a darab írója formailag egy jól megírt tragikomédia szatírájába zárja szereplőit.

Birinszkij burleszkjének egyik karaktere sem győztes, mindenki saját hibájának menthetetlen ügyefogyottja, legyen szó a régi világ korrupt kihasználójáról vagy egy vágyott új világ forradalmi eszmetévelygőjéről. „Birinski pártokon felülálló magaslatról nézi az orosz, jobban mondva, az egész világ politikusainak hangos lármáját, és gyilkos szatírával gúnyolja ki a konzervatívokat és a radikálisokat egyformán. De nemcsak a politikai, hanem az összes többi emberi nagyképűsködéseket mind-mind torztükörben mutatja meg, az embereket olyannak, amilyenek valóban, kellemetlen, elszomorító és sokszor tragikus igazságokat kapunk szerelemről, forradalmárságról és hivatalnoki tisztességről, de mindezt kacagtatóan vidám helyzetek közepette.” ^[1] A hazai bemutatót értékelő 1913-as Színházi Élet lényeglátása is rámutat a darab aktualitására: sírva vagy nevetve, de időtlen hibáink pellengérre állítása mindig tanulságos. Birinszkij azonban többet ajánl ennél: kíméletlen, mert a 20. század, amelybe belenevet, s amelynek veszélyeire már 1912-ben akaratlanul (?) utal, szintén az. A Bolondok tánca helyzeteiben emiatt a komikum és a tragikum fej-fej mellett halad: reakcióként hallható a kacagás, de érthető a nézői csönd is.

 

Fotók: Dömölky Dániel

Lev Birinszkij életrajza annak ellenére, hogy élete már jelenkorunkban, a „szemünk előtt” zajlott, arról ismert, hogy mennyi mindent nem tudunk róla. Már születési helyére és idejére is nyolcféle változat létezik. 1920. március 21-én a Neues Wiener Tagblatt a halálhírét keltette, így történhetett, hogy Birinszkij az öngyilkosságának évében költözött Berlinbe, ahol túlélve az álhírt, forgatókönyv-írással kezdett foglalkozni. ^[2] Annak ellenére, hogy Németországban és később az USA-ban számos filmben dolgozott olyan nevekkel, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo és Rita Hayworth, ő maga 1951-ben végül elszegényedve, egy bronxi tömegsírban végezte.

A Bolondok tánca című darabot, amelyet később tizenkét nyelvre lefordítottak, 1912. szeptember 28-án mutatták be egyszerre tíz színházban. November 14-én pedig már a New York Times adott hírt az egy nappal korábbi, amerikai premierről. Magyarországon a közönség a Nemzeti Színházban, 1913. szeptember 19-én láthatta első alkalommal a tragikomédiát, Gál Gyula rendezésében, aki az egyik főszerepet, a korrupt kormányzót is alakította. A darabot Herczeg Ferenc fordította, és az egyik forradalmárt Malakovot (ma Malahov a színlapon) a későbbi hollywoodi vámpír, Lugosi Béla játszotta.

A kritika inkább lelkesedve fogadta az előadást: „Az orosz író darabja vígjáték a szó legvidámabb értelmében: elmés és szatirikus, minden alakja pompás kabinet-figura […]” ^[3] – írja a Magyar Színpad újságírója. Csak félig-meddig lelkes Kádár Endre a Nyugat hasábjain: „Csupa helyzet, csupa hatás, csupa alkalom a mulattatásra, mert ami ellene szól: indokolatlan fölénye, mely nem is fölény, nem bánthatja a publikumot – s mégsem tetszett.” ^[4]

Sebestyén Aba, a Radnóti Színházban bemutatott előadás rendezője nem először találkozik a darabbal. A Szabadkai Népszínházban, 2015-ben már színpadra állította Birinszkij művét. Ezt a saját koncepcióját adaptálta a Radnóti színészeire, akik alapvetően analitikusan közvetítik a szerepeket, így egy sokszínűbb amplitúdóval rendelkező hangvétel formálódik a színpadon a korábbi előadás egységesen harsányabb, vaskosabb működésével szemben. Birinszkij kiválóan kezeli a vígjátéki szerkezetet, egy sor olyan toposzt használva, amelyek már sikeres komédiákat eredményeztek a színpadon: kikapós, elhanyagolt feleség; a kapzsi és nyerészkedő apa és férj; a buta, de lázadó ifjonc; haszonleső szolgák, akik magasra törnek; tudorok, akik az orruk hegyéig sem látnak. Ezzel szemben, a 20. századi történelmet ismerve, a kor, amelybe az író belehelyezi a karaktereit, olyan szövegeket ad a szereplők szájába, amelyek nehéz atmoszférát teremtenek a nevetéshez. A jobb- és baloldali diktatúrák jelmondataiból, az antiszemitizmus és a feudális kereteket biztosító rendszerszintű korrupció nehéz levegőjéből csak egy kivezető út van: a túlzás. A szereplők oly mértékben immorálisak, kéjelgők, együgyűek, tehetetlenek, hogy azon már valóban csak nevetni lehet, akármilyen baljós korban is élnek. S ehhez még nagyobb lendületet ad Lenszkij (Schneider Zoltán) párbeszéde az egyik fő forradalmárral, ami már a darab elején idézőjelbe helyezi az egész cselekményt:

Simon Zoltán és Fehér László

„Pavlova: Te nem hiszel abban, hogy elérünk valamit?

Lenszkij: Ez a kis csapat? Amely még azt sem tudja, hogy melyik végén rángassa meg ezt az alvó országot? Járjuk a bolondok táncát, bukfencezünk, hogy el ne sírjuk magunkat, amiért olyan nevetségesnek látszunk.” (Györffy Miklós fordítása, dramaturg: Hárs Anna.)

Ezek a tételmondatok a címre reagálva hitelesítik a tragikomédia groteszk alaphelyzetét, amely minden fejlődési lehetőséggel leszámolva, megszabadítja a szereplőket tetteik következményétől, kialakítva egy sajátos „elmegyógyintézeti hangulatot”, amelyben senki sem mondhat ítéletet a másik felett, mert végül mindenkiről kiderül, hogy bűnös.

Sebestyén Aba rendezése kreatívan nyúl a darabhoz, jó érzékkel segíti mind a vidámabb, mind a sötétebb színeit. A cselekmény egy kibővített expozícióval kezdődik, amely az első megírt jelenet előtti éjszaka eseményeit mutatja meg, lehetőséget teremtve arra, hogy a szereplők feltárják alapmotivációikat. A burleszkszerű némajátékkal cinkosan beavatódunk a titkos háttértörténésekbe, mielőtt még a szereplők számára fény derülne teljes egészében az összefüggésekre.

A díszlet egyes darabjai (díszlettervező: Bartha József) jelképek is egyben: a rikítóan vörös kanapé a szín közepéről kiált bujaság után, de Kozakov, a nyalka forradalmát (Simon Zoltán) sokkal gyorsabban fut, mint Jelizaveta, a kormányzó felesége (Tóth Ildikó), aki üldözi. Az átlátszó hivatali íróasztal is egyfajta főszereplője a történetnek. Mindig előkerül a nagy döntések korrupt gesztusainál, az „őszinte” könyöklések és „hitelesen jelentőségteljes” támaszkodások alapja, míg máskor felhevült testrészek nehezednek rá, majd nagy eszméket rikoltozó forradalmárok ugrálnak rajta veszettül. Nézzük, leszakad-e, de ez a szerkezet mindent elbír. Frappáns rendezői ötlet a cserepes növények burjánzása. Mindenki hoz egy rejtekhelyet, melybe a titkait plántálja, így a cselekmény előrehaladtával már alig lehet lépni a pártkönyvektől, vörös kendőktől, fegyverektől, dugipénztől. A cserepes bokrok jelképezik a hazugság összetartó hálóját, mely egyre kevesebb teret enged a valódi mozgásra, csak hasra esni lehet bennük, ismét a burleszk világát idézve. Beszédes a nagy műanyag fóliafüggönyök alkalmazása. Úgy tűnhet, felújítás előtt áll ez a világ, de egyre világosabbá válik, hogy a fóliázás a félkészre hívja fel a figyelmet, a tökéletlenségre, amelyben csak csetleni-botlani tud, aki táncba kezd. A néző pedig ahol tud, nevet, mert ez a bő tucatnyi udvari bolond mindig „diadalmasan” egymás lábára lépkedve tudatja: észrevette a másik turpisságait.

Tóth Ildikó és Simon Zoltán

A „Birinszkij-kabaré” túlzásokkal sűrített cselekménye felhívja a figyelmet arra, hogy színházat nézünk, amelynek párhuzamai a negyedik falon túl ma is jól érzékelhetők. Ez a ránk mutató dramaturgia be tud fogadni egy plusz szereplőt is: a zenészt (Móser Ádám), akinek játéka (zeneszerző: Cári Tibor) tréfák mögött bujkáló szomorkássággal itatja át a színpadot. Nem ennyire válnak a történés részévé az énekelt zenei szólamok, amelyek kevésbé generálnak új árnyalatokat, viszont megakasztják a történést. A „tangóbetét” (a kormányzóné és Kozakov évődése az első felvonásban, koreográfus: Widder Kristóf) is humorosabban működik szövegbe belesimuló, mint önállóbb koreográfiával (például amikor a kormányzó és Kozakov is szabadulni akar a kormányzónétól a második felvonás végén), ez utóbbi csak illusztrálja a jelenetet. A szereplők fehéresre festett arca pedig ad a szerepeknek egyfajta jelzésértékű időtlenséget, de a társadalmi maszkviselés képmutató gesztusa e nélkül is érthető lenne.

Nem könnyű megtartani a vígjátéki ritmust, amikor egy előrelátó szöveg a 20. század fojtogató levegőjére reflektál. László Zsolté, mint kormányzóé a legnehezebb feladat, hiszen az ő korruptsága köré fonódik a történet. „Küzdeleméből” egy plasztikus karakter jön létre, a felvállalt csendekből és szünetekből nem vígjátéki, hanem olyan tragikomikus figura formálódik, akit környezete kinevettet, és eltökélt fösvénysége fölemészt. Tóth Ildikó kormányzónéja annyira üde és érthető, hogy a néző még több fiatal szeretőt kíván neki, hadd évődjön még. Porogi Ádám titkárja figyelemfelkeltő felütéssel indul. Alakja, úgy tűnik, egy komolyabb pszichiátriai eset és egy femininen hajladozó önimádó izgalmas keveréke, de a későbbi jelenetekben nem fejlődik tovább, megelégszik a jól megtalált figura ötletével. Nyikita, az öreg paraszt szerepében Gazsó György a mindig visszatérő, egy mondatra épülő „kabarészerep” kihívásait teljes szakmai biztonsággal teljesíti, s miközben nevettet, alakja az ösztönszinten beivódott, kérlelhetetlen antiszemitizmust jeleníti meg.

Ma már valószínűleg tragikusabbnak hat Birinszkij komédiája, mint 1912-ben, mert a nézőtéri befogadást a 20. század történelme és a ma formálja. A Bolondok tánca azonban egy ilyen műfaj: sosem tudjuk, hogyan bánt meg a következő nevetés.

Lev Birinszkij: Bolondok tánca

Szereplők: László Zsolt, Tóth Ildikó, Szirony Kornél e.h., Simon Zoltán, Fehér László, Juhász Tibor e.h., Schneider Zoltán, Sipos Vera, Sodró Eliza, Pál András, Gazsó György, Porogi Ádám, Kozma Veronika e.h., Martin Márta. Zenész: Móser Ádám / Wagner-Puskás Péter.

Dramaturg: Hárs Anna. Dramaturg-gyakornok: Simon Júlia Annamária. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Ignjatovic Kristina. Zeneszerző: Cári Tibor. Korrepetitor: Termes Rita. Koreográfia: Widder Kristóf. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Ari Zsófi. Rendező: Sebestyén Aba.

Radnóti Színház, 2024. október 20.

 

^[1] Színházi Élet, 1913. szeptember 19-26. (2. évfolyam 30. szám) 1913.09.19/30. szám.

^[2] Neues Wiener Tagblatt (Tages-Ausgabe), 1921. március 21.

^[3] Magyar Színpad, 1913 (16. évfolyam, 9-348. szám), 1913.09.15/257. szám.

^[4] Nyugat, 1913. július-december (6. évfolyam, 13-24), 1913/19. szám.