Beszélgetés Crespo Rodrigóval

Ez a darab nem a magyar vagy éppen az amerikai kórházi viszonyokról, hanem általános, helytől és időtől független emberi kérdésekről szól.

A tatabányai Jászai Mari Színházban Crespo Rodrigo rendezésében játsszák a Mégis, kinek az élete? című előadást. Brian Clark darabját a nézők a Richard Dreyfuss főszereplésével forgatott 1981-es amerikai filmváltozatból is ismerhetik. Az autóbalesetben lebénult szobrászművész történetében a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési joga, az aktív és a passzív eutanázia kérdése áll a középpontban, olyan kérdések, amelyek a közelmúltban Karsai Dániel betegsége és az aktív eutanázia jogáért folytatott pere kapcsán nálunk is nagy nyilvánosságot kaptak. Az előadásról a rendezővel, Crespo Rodrigóval beszélgettünk.

Középiskolás közönséggel láttam az előadást, és utána, ahogy a vonathoz sétáltunk, akaratlanul is hallottam, hogy arról beszélgettek, ők mit tennének egy hasonló helyzetben, ha lehetőségük lenne az eutanáziára. Érezhetően megmozgatta őket az előadás.  

Crespo Rodrigo / Fotó: Sipos Zoltán

Mi is éreztük a színpadon a figyelmüket. De általában is jellemző, hogy a nézők jönnek ezzel az előadással. Karsai Dániel halála óta kevesebbet beszélnek a nyilvánosságban az eutanáziáról, de a története nyomot hagyott az emberekben. Elgondolkodtak olyan kérdéseken, amelyeken nálunk egyébként nem nagyon szokás. Nincs benne a kultúránkban, hogy akkor is gondoljunk a halálra, amikor még egészségesek vagyunk. Ha a környezetünkben súlyos beteg van, inkább hárítjuk az őszinte beszédet. A Mégis, kinek az élete? tragikus történet, de ez a keserű pirula azért „be van csomagolva” annyira, hogy a nézők nem tolják el maguktól. Megrendülnek, de egy idő után nevetni is mernek a humoros részeken.

Egy olyan súlyos beteg, mint a darabban Ken Harrison, szinte szükségszerűen elmagányosodik. Ő is elküldi magától a szüleit, a szerelmét, egyedül harcol az emberi méltóságáért. A másik oldalon pedig ott van a kórház, az orvosok, az ápolók, akik a hippokratészi esküjüknek megfelelően kezelik, és úgy gondolják, ha túlsegítik a lelki megrázkódtatáson, lesz lehetősége az életre ebben az állapotában is. Ez a két erő küzd egymással.

Miközben Ken Harrison sorsát követjük, a színpadon egy sor mikrotörténés is zajlik. Két ápoló között szerelem szövődik, a főnővér folyamatosan végzi a teendőit, emberek jönnek és mennek.

Danis Lídia és Dévai Balázs / Fotók: Prokl Violetta

Amennyire lehet, szerettem volna a kórház mindennapi életét is megmutatni, ahol Ken Harrison egy beteg a sok közül. Ezért a darab eredeti lezárásán is változtattunk, nem ott van vége, ahol lehetőséget kap az eutanáziára. Hogy él vele vagy sem, hazamegy meghalni vagy a kórházban marad, azt ne áruljuk el, de mi továbbvisszük az előadást, hiszen ahogy minden beteg, valamilyen módon ő is kikerül onnan, a kórház viszont tovább éli a maga életét. Az ágyát áthúzzák, új beteget vesznek fel a helyére, működik a kórházi rutin.

Az Egyesült Államokban vagyunk, Erős Hanna díszlete egy modern, jól felszerelt kórház képét mutatja, az előadás pedig egy olyan intézményt, ahol jut idő és figyelem a betegekre.    

Ez a darab nem a magyar vagy éppen az amerikai kórházi viszonyokról, hanem általános, helytől és időtől független emberi kérdésekről szól. Egy másik irányba tolta volna el az előadást, ha eltérünk az eredeti közegtől a szociológiai esettanulmány irányába.

A főszerepet, Ken Harrisont Dévai Balázs játssza. Egy ágyban fekszik a színpad közepén, a színészi eszköztárból ezúttal nagyrészt kiesnek a mozgások, marad a hang és a mimika. Erős, tiszta, önazonos játékot láthatnak a nézők.

Fontos szempont volt, hogy ez a szerep személyessé tudjon válni, és hogy a színpadi helyzet nehézségei mellett meg tudja mutatni magát. A kisebb szerepek is jó szerepek, igyekeztünk, hogy mindenkinek megvillanjon valami a sorsából, jelleméből, akár csak egy olyan utalással, hogy a főnővér mikor veszi el a szájharmonikát, és mikor adja vissza.

Lapis Erika, Dévai Balázs és Németh Klára

A főnővért vendégként Lapis Erika játssza. Az előadás nagyobb részében némán tesz-vesz, miközben a színpad másik felén zajlanak az események. Mégis oda kell rá figyelni, annyira helyénvaló és főnővéri minden mozdulata.

Lapis Erika fontos szerepeket játszott Dunaújvárosban, aztán egy ideig a gyerekek születése miatt távol volt a színpadtól. Örülünk, hogy ebben az előadásban itt van velünk. Szeretjük ezt az előadást, jó megélni a nézői reakciókat. Van, hogy a végén hosszan nincs taps, máskor szinte azonnali tapsban oldódik a feszültség. Úgy látjuk, hogy aki túlteszi magát azon, hogy egy nehéz kérdésről van szó, és eljön megnézni, tud menni az előadással.

Az évad vége felé járunk. Lehet látni majd a következő évadban is?

Szeretnénk átvinni, ez a nézői érdeklődéstől is függ. Júniusban még tíz előadás lesz belőle. Mivel kicsi a stáb, ez meghatározza, hogy miből mennyit tudunk játszani. Inkább a kamaraszínpadi előadások esetében van lehetőség a továbbjátszásra, ezt az előadást pedig éppen itt játsszuk.

Csabai Csongor és Németh Klára

Jubileumi évad a tatabányai színház életében az idei. 35 éves a színház és 10 éves az önálló társulat. Hogyan ünnepeltetek?

Nagy öröm, hogy folyamatosan teltházakkal játszottunk. Az előadások és a 10. MOST FESZT mellett pedig más programokkal is készültünk. Volt vetélkedő, Jászai mozi a régebbi előadásokból. Ezeket az alkalmakat, a nagyobb figyelmet gyűjtésekkel kötöttük össze, hogy ezzel a város gyermekotthonát, kórházát és más jótékony célokat is tudjunk támogatni. A jövőre más formában is gondolunk: egy időkapszulát helyezünk el az utódainknak.

2025. május 2.

(Az interjút Turbuly Lilla készítette.)