Pályaelhagyó színészek

16 évig volt az Örkény Színház tagja, és több tévésorozatban szerepelt, majd éppen ezt tette…

Az utóbbi években egyre többen hagyják el a színházi pályát. A hazai színészképzés sajátosságairól bőven lenne mit beszélni, témánkhoz elég annyi, hogy ezen a téren jól érezhetően túlképzés van, és ez a pécsi színházi szakok elindulásával még inkább így lesz. Ráadásul a kulturális kormányzat egyre drasztikusabban csökkenti, sokak esetében lenullázza a független társulatok és a szabadúszókból egy-egy projektre összeálló csapatok számára elérhető támogatások mértékét. A cikk megírásakor is ebből indultunk ki: úgy gondoltuk, hogy a teljes és részleges pályaelhagyások mögött a független szféra súlyos költségvetési alulfinanszírozása áll. Végül, akár Az okos leány meséjében, igazunk is lett, meg nem is.

Négy ereje teljében lévő fiatal és érettebb színházi alkotóval beszélgettünk, akik – részben különböző okokból – egy ponton úgy döntöttek, jobb nekik a színházon kívül.

Nem esik jól ebben a megosztott szakmában dolgozni

Herczeg Tamás a 2007 és 2019 között működött független társulat, a HOPPart vezetője volt. Annak idején a zenés színész szakon végzett osztály azért alapított társulatot, mert nem tudtak elhelyezkedni. Az előremenekülésből számos sikeres, fesztiváldíjas előadás született, 2010 után azonban ők is a lassú kivéreztetés állapotába kerültek. Amikor 2019-ben végleg megszűntek, Herczeg Tamás a debreceni Csokonai Színháznál helyezkedett el. Három év után azonban eljött onnan, és azóta művelődési házaknál dolgozik műszaki vezetőként.

„Hogy így alakult, annak több oka is volt. A COVID a debreceni színházat is szétzilálta. Ráadásul akkoriban felújítási munkák folytak, alkalmatlan helyeken, rettenetes körülmények között próbáltunk és játszottunk, elnehezült a háttérmunka. Egy Óz-premier kapcsán, amikor a bemutató napján készült el egy fontos díszletelem, és egyáltalán, képtelenség volt koncentráltan dolgozni, feltettem a kérdést magamnak, hogy kell ez nekem? Az is zavart, hogy a színházban sokan kiálltak az SZFE mellett, de nem engedték meg, hogy a kiállásunkat egy, a színházban készült közös fotóval demonstráljuk. Sőt, kijött egy olyan utasítás, hogy a színházban nem eshet szó közéleti kérdésekről. Nekem az nem fér bele, hogy ne mondhassam el a véleményemet.

Herczeg Tamás / Fotó: Véner Orsolya

Egy családi betegség is közrejátszott a döntésemben, nehéz volt így az ingázás. Amikor visszakerültem Pestre, jött egy szerepfelkérés a Stúdió K-ból, egy pedig az Örkény Színházból, amit végül már nem vállaltam el, de három előadásra visszajártam Debrecenbe, aztán ezek kikoptak. Más semmi, nekem meg egyszerűen nem volt kedvem kilincselni. Nem esik jól ebben a megosztott szakmában dolgozni. Adódott egy lehetőség az Eötvös 10-ben. Ugyan nincs szakirányú végzettségem, de sok mindent megtanultam a színpadépítésről, hangosításról, világosításról. A munkám fő része pedig szervezés, ahhoz jól jönnek a társulatvezetőként szerzett tapasztalataim, és az, hogy színészként sok minden érdekel, tudok többfelé koncentrálni. Most a Kult7-ben dolgozom, és jól érzem magam. Anyagilag nagyjából ott vagyok, mint színészként, a kulturális szférának ez a része sincs agyondotálva. Két előadáshoz ragaszkodom: hosszú évek óta benne vagyok a Szociopolyban és A Dohány utcai seriffben. Ezek számomra inkább ügyek, mint előadások. Nem zárom ki, hogy valamikor színházban dolgozzak még, ha hozzám közeli kolléga keresne meg, elgondolkodnék egy-egy szerepen. Ilyen volt Novák Eszter felkérése A rémségek kicsiny boltja egy szerepére. De napi 8 óra munka mellett nehéz próbálni. Lehet, hogy tudat alatt a mostani munkámat is egy szerepnek élem meg. Egyelőre élvezem.”

 

Kutyabaj

Franz Kafka Egy kutya kutatásai című novellájában egy eb kérlelhetetlen intellektuális szenvedéllyel keresi a szabadság és a megvilágosodás mikéntjét. Parabolának sem volt utolsó, amikor ezt egy fiatal alkotó Kutyaélet címmel színpadra írta, és monodrámaként maga játszotta el a kutyaiskolában, ahol amúgy oktatóként is dolgozott. Vadász Krisztina 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező – fizikai színházi koreográfus szakán, majd néhány színészi és alkalmazott koreográfusi munka mellett elsősorban rendezőként dolgozott a független szférában. A színház mellett folyamatosan voltak egyéb munkái is: dolgozott a vendéglátóiparban, varrodában, majd kutyapanziókban és kutyaiskolában. Nem egészen négy év alatt eljutott oda, hogy teljesen kilépett a színházi közegből. Most kutyaoktatóként van egy sikeres vállalkozása, ahol különféle szolgáltatásokkal teszi békésebbé és szabadabbá kutyák és gazdáik életét, és emellett jógaoktató.

„Amíg benne vagy a színházi burokban, biztos vagy benne, hogy a világ legfontosabb dolgát csinálod, pedig ez a valóságnak és az életnek csak egy szelete” – fogalmaz az egyetemi létre utalva. Azonban a határtalan motiváció ellenére, a kulturális piacra kilépve a pályakezdőnek azzal kell szembesülnie, hogy szabadúszóként kevés a pályázati és munkalehetőség, és az elnyerhető összegek „vagy előállítási költségekre, vagy fizetésre elegendőek, mindkettőre nem igazán”. Úgy érezte, hogy ebben a helyzetben csak úgy alkothat, ha közben folyamatosan leértékeli magát.

Vadász Krisztina

„A színház is csak egy érzelmileg elérhetetlen férfi” – belátta, hogy a színházzal való kapcsolata traumakötődésből fakadt: „sok művész azért akarja bebizonyítani a világnak, hogy elég értékes, mert önmagának nem tudja ezt elhinni”. A kutyák mellett megélt szabadság és a természetben töltött mindennapok egy idő után fontosabbak lettek számára, mint a „mániákus pörgés egy fekete, levegőtlen teremben, ami a színházi alkotói lét elengedhetetlen velejárója.”. Egy ideig még ment az átkapcsolás egyik üzemmódból a másikba, a hegytetőről a próbaterembe. „30 kutya között szövegkönyvet írtam, és próbáltam átmenteni a természetben megélt jelenlétet a próbákon való részvételbe is”. Aztán tavaly tavasszal egy Facebook-posztban elbúcsúzott a szakmától. Nem utolsósorban azért is, mert mostani hivatásából „jóval biztonságosabb egzisztenciát” tud teremteni, és mert úgy érezte, kell a teljes elengedés.

Vadász Krisztina úgy látja, hogy a szakma megosztottsága és mérgezősége a források és lehetőségek hiányából, valamint a feldolgozatlan sérelmekből fakad. Az elfáradás és kiégés jeleit azokon is látja, akiknek felfelé ível a pályájuk. Mindezzel együtt jelenleg egy összművészeti kollektíva alakulásában vesz részt, ahol olyan folyamatokban gondolkodnak, amelyekben a próbák és a közös munka minősége legalább annyira fontos, mint a produktum. Ahol, mint fogalmaz: „nem áldozzuk fel az egészségünket a művészetért, és nem a tetszésért vagy a pénzért alkotunk, hanem azért, mert ez a lételemünk”.

 

Akinek nem jött be a színház, de bejött az élet

Koroknai Sándor 2019-ben színészként végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Zsótér Sándor és Börcsök Enikő osztályában. Az egyetemi évek alatt szoros egymásrautaltságban, egymást jól ismerve és egymásban bízva dolgozott együtt a pályatársaival. Ennek mintájára képzelte el a majdani színházi munkát is, amit utolsó éves egyetemistaként a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban élesben is megtapasztalt. A társulati lét pozitívumai mellett az egzisztenciális biztonság iránti elemi igényéből is következett, hogy kőszínházban szeretett volna elhelyezkedni. „Vidéki gyerek voltam, a gimnázium második nyarán elkezdtem címerezni a kukoricaföldön, amiből már akkor megvolt a zsebpénzem. Nekem nem fért bele, hogy a szüleimtől kelljen pénzt kérnem az egyetem elvégzése után azért, mert független színházat csinálok”. Végül nem sikerült bekerülnie semmilyen társulatba, így szabadúszóként kezdte és fejezte be a pályáját.

Koroknai Sándor / Fotó: Izel Azamak

„Közösségi műfajnak” képzelte el a színházi életet, amibe több szabad vegyérték vagy akár esetlegesség is belefér. Ezzel szemben merev struktúrákat, piaci szemléletet és „megfelelési kényszer vezérelte atmoszférát” tapasztalt. A rendszer tetején „egy hajlottkorú színházigazgató cinikus, huszonéves helyi kultúrpolitikusok előtt hajbókol, hogy a színházának jobb legyen” – utalt Koroknai egy saját élményre. Mint mondta, „ez a kényszer lesugárzik a hierarchia aljára is: ahhoz, hogy az igazgató el tudja adni a színházát, a színésszel szemben elvárás, hogy üzembiztos igásló legyen”. Márpedig – saját bevallása szerint – „ez a fajtaság távol áll tőlem”.

Néhány hónapnyi szabadúszás után jött a COVID-járvány, ami végleg keresztbe tett a színházi pályájának. A pandémia alatt és utána is próbálkozott még, de a megélhetés miatt egyre több civil munkát vállalt, volt IT helpdeskes, dolgozott lovardában, végül teljes állásban az informatika mellett döntött. Bár hiányzik neki, Brechttel együtt úgy gondolja, hogy „nem kell mindenáron színházat csinálni”. Koroknai Sándor jelenleg informatikai hálózatokat tervez, amiben megélheti a kreativitását is: „ez az élet színházi munka nélkül is kielégít”.

 

Fullasztónak érzett közegből egy új hivatásba

Ahogy más művészek, a színészek is gyakran megkapják, hogy nem kötelező „művészkedni”, ha a hivatásukból nem tudnak megélni, menjenek el kapálni. Kerekes Viktória, aki 16 évig volt az Örkény Színház tagja, és több tévésorozatban szerepelt, éppen ezt tette. Egy kerttervezéssel és belsőépítészettel foglalkozó cég egyik alapítója és működtetője lett.

Kerekes Viktória

„A váltást a COVID katalizálta. Már a járvány előtt eljöttem az Örkényből, szükségem volt új inspirációkra. A COVID alatt Lengyel Anna dramaturg azért hozta létre a Színházban dolgozom, de máshoz is értek oldalt, hogy a művészek és a háttérdolgozók ne maradjanak bevétel nélkül. Bár rajtam nem volt anyagi nyomás, ezen az oldalon jelentek meg olyan kertészeti és belsőépítészeti munkák, amelyekhez kedvet éreztem, és tapasztalatom is volt bennük. Később csatlakozott hozzám Horgas Péter díszlettervező, az ő ötlete volt a cégalapítás is. Rengeteg megrendelést kaptunk, és sok kollégánknak tudtunk munkát adni a járvány alatt. Mire a világ visszatért a régi kerékvágásba, addigra én új hivatást találtam. Azóta tanulok, folyamatosan fejlődöm én is és a cég is. Nagy a szabadságom, de ennek az ára is nagy. Folyamatos tanulás, rengeteg munka és nagy felelősség. Amit a színházból hozok: kreativitás, alázat, együttműködési készség, teherbírás – mind segít engem az utamon. Nem tudom, játszom-e még majd színházban, de biztos, hogy most jó helyen vagyok.

A legfontosabb: nem anyagi okok miatt és nem kényszerből váltottam. Ezt az esélyt akkor kaptam, amikor a színház fullasztó közeg kezdett lenni a számomra. Szörnyűnek tartom azt, ha egy fiatal színésznek vagy más művésznek esélye se nyílik arra, hogy befussa a pályát, amire vágyik, amiért tanult és áldozatokat hozott. Rettenetes az a társadalom, amelyik azt üzeni a művészeinek, hogy végezz rendes munkát, mert a tiéd nem az. Ha a művészi pálya elhagyása bármilyen módon kényszer, az a társadalom bűne és szégyene.”

2025. június 3.

Török Ákos – Turbuly Lilla