Beszélgetés Medveczky Balázzsal /

Mert a Teremtmény nem kérte, hogy keltsék életre, csakis Frankenstein becsvágya és megszállottsága miatt jöhetett világra.

Még csak az évad valamivel több mint fele telt el, de már három komoly premiert tudhatsz magad mögött. A @LL3t4rgIA #éretlen komédia, a Könnyűvel indul és a Frankenstein – A modern Prométheusz bemutatója külön-külön sem tűnik laza sétagaloppnak, hát még egymást követve…

Ez az évad nekem megterhelő, de egyben felemelő is. Mind a három bemutatót, a rendezőit, valamennyi anyagot is nagyon szerettem. A közös munka is jó volt. Nem tagadom, érzek kimerültséget is, de ez egy jófajta kimerültség.

Nekem nagyon tetszett a Könnyűvel indul-ban is a játékod, amely egyszerűbb, nagyobb attrakciók nélküli, tiszta, de talán éppen ezért is, szakmailag is igen nagyra értékelhető. A Frankensteinről fogunk beszélgetni, de előtte nem bírom kihagyni, hogy ne kérdezzek meg valamit a Leonce-Letargiával kapcsolatban (a @LL3t4rgIA Georg Büchner Leonce és Léna című darabja nyomán készült – a szerk.). Te (a rendező ifj. Vidnyánszky Attilával együtt), harmincpluszosként már az Y generációhoz tartozol, a manapság érettségizők, akikről szól az előadás, Z-sek, azaz zoomerek. Hallottam, hogy közülük többeknek nem tetszett, hogy a rendezés felszínes, egész nap bambán kütyübe bámuló, virtuális térben élő, erőszakosan szexelő társaságnak ábrázolja őket. Ezzel egyetértesz? Ilyenek ők? És te valóban a 10-15 évvel fiatalabbakhoz képest más generációhoz tartozónak érzed magad?

Medveczky Balázs / Fotó: Dömölky Dániel

A jelenség sokkal komplexebb, többrétegű, szerintem az előadásban is. Hogy mindenki a telefonjában él, az korunkban egy általános jellemző, nem csak a zoomerekre igaz. Hogy a tizennyolc évesek tele vannak félelemmel, szorongással, félnek az érettségitől, félnek bemenni egy okmányirodába, tartanak a felnőtt dolgoktól – az előadásban ezeken a szintén fontos felvetéseken van a nagyobb hangsúly. Mi Lucával (Léna szerepében: Márkus Luca) egyébként éppen a Z-sekről kialakult sztereotípiák ellenpontjai vagyunk, mert nem találjuk a helyünket a kortársaink között. Szerintem a valóságban is legalább annyi tizenéves fiatal küzd azzal, hogy elveszettnek érzi magát, nem találja az osztálytársaival a kapcsolat, mint ahányan egész nap a telefonjukba bámulnak. A bemutató óta kaptam is tizenévesektől visszajelzéseket, az egyik lány azt is megírta, hogy elsírta magát, amikor rádöbbent, hogy ő is pontosan ugyanolyan helyzetben van az iskolában, ő is ugyanúgy viszonyul a többiekhez, mint Leonce, és a többiek is úgy viszonyulnak hozzá, ahogy az előadásban Leonce-hoz. Szerintem sok fiatalnak ez némi megnyugvást is adhat, hogy nincs egyedül, nem csak ő érzi magát magányosnak, elveszettnek.

Én, amikor fiatalokkal erről beszélgettem, azt emeltem ki, hogy nekem mennyire felemelő volt, hogy bár tulajdonképpen minden ellene szólt, de Leonce és Léna végül egymásra talál, megtalálják az igazi szerelmet.

Szerintem ennek a generációnak az életében nagy fordulatok várhatók. A róluk alkotott általánosító, negatív képpel szemben egyre többen lesznek, akik újra elkezdenek beszélgetni, olvasni, megtanulják, hogyan lehet egymással tartalmas kapcsolatokat kialakítani. Ki fognak jönni a telefonból, már csak azért is, mert egy idő után az is marha unalmas tud lenni.

Medveczky Balázs és Márkus Luca a @LL3t4rgIA című előadásban / Fotó: Dömölky Dániel

Én öreg boomerként is nagyon mellettük vagyok. Egy húsznál alig idősebb srác azt mondta nekem, hogy mi el sem tudjuk képzelni, hogy a zoomereket a kommunikáció, a kapcsolatok, az első szerelem terén mennyire hazavágta a két év Covid. Ez tényleg elgondolkodtató. De térjünk rá a dolgunkra, a Frankensteinre, amelyben Walton kapitány összetett, ellentmondásos, de igen érdekes szerepét játszod! Az ilyen szerepértelmező beszélgetésekben én általában kétféle színésszel találkozom. Az egyiket elsőre leginkább a saját szerepe érdekli, rögtön a karaktert, a figurát akarja megtalálni, és hozzá az ábrázolás eszközeit. A másik előbb a darab egészét, a rendezői koncepciót akarja megismerni, hogy abból értse meg, mi a dolga. Tudok rá nem egy példát, hogy mind a két út remek alakításhoz vezethet. Te melyik csoportba tartozol (persze itt nyilván nem hermetikusan elzárt kategóriákról van szó)?

Én egyértelműen a másodikba tartozom. Nekem nagyon fontos, hogy rögtön tudjam azt, hogy mit miért mond, csinál az a figura, amelyet játszom. Miért azt a mondatot mondja, amikor szinte biztos, hogy éppen az ellenkezőjét gondolja? Például a Frankensteinben Walton kapitány már gyerekkora óta, egész életében arról ábrándozott, hogy elmegy egy felfedező expedícióra, az Északi sarkra, a kudarc lehetősége fel sem merült benne, az egyszerűen nem volt opció nála. Az első jelenetükben gőgös és pimasz Frankensteinnel. Amikor először olvastam a szöveget, azon gondolkodtam, hogy miért teheti meg ez az ember azt, hogy a teljes önmagát, mindent, ami benne van, gátlástalanul ráborítja egy másik emberre. Miközben örülnie kéne, hogy végre akadt valaki, aki meghallgatja, és képes is megérteni. Ez a kölcsönös elfogadás akkor válik értelmezhetővé, ha az ember rájön, hogy Walton kapitány tulajdonképpen doktor Frankenstein ifjúkori kivetülése. Ugyanis mindkettőt sokszor kinevette a környezete a furcsaságuk, megszállottságuk miatt. Én ezt rögtön át tudtam érezni, mert gyerekkoromban velem is történt hasonló.

Frankenstein / Orosz Ákos, ifj. Vidnyánszky Attila és Medveczky Balázs / Fotó: Dömölky Dániel

Akarsz beszélni róla?

Ma már persze inkább nevetek az egészen, de jó, hogy emlékszem rá, mert az ilyen személyes emlékek nagyon tudnak segíteni a szerepértelmezésben, amikor meg kell értenem, hogy valaki miért olyan, amilyen. Szóval, én olyan lassan értem be, nem azok a menő dolgok érdekeltek, mint a többieket, nem ismertem például a divatos rockzenekarokat.

És miben voltál mániákus?

Például nem érdekeltek az autómárkák, de mániákusan vonzódtam a terepasztalokhoz, a vonatokhoz és már korán a különböző ütőhangszerekhez. És hát persze: a balett. A régi iskolámban szabályosan kiröhögtek azért, mert balettra járok.

Ezt meg tudom erősíteni. Én a régi általánosban nem mondtam el senkinek, hogy balettra járok, amikor meg otthagytam a sulit, mert felvettek a Balettintézetbe, a tornatanárom teljesen elképedt, kisebb sokkot kapott. Mivel különböző mászásokban és labdajátékokban is ügyes és kellően erőszakos voltam, a volt ökölvívóedző tornatanár nem értette meg, mit keresek a baletton.

Igen, a legtöbbet én is a balett miatt kaptam. Akinek nem volt hozzá kellő érzékenysége, az egyszerűen nem fogta fel, hogy a balett nem egy furcsa, feminin dolog, hanem egy művészi kifejezőeszköz, mellesleg meg kőkemény fizikai munka. Nekem most – közvetetten – Walton kapitány karakterének megfejtésében is segített.

Nagyon jó, hogy felhoztad azt, hogy Walton Frankenstein ifjúkori kivetülése. Így gyönyörűen érthető, hogy a fiatal Walton előre tart, a vágyai eléréséért még mindenre képes, Frankenstein viszont már visszafordult: életet tudott adni egy általa összerakott, élettelen lénynek, de már – súlyos tragédiák árán – rádöbbent, hogy az ember nem játszhat büntetlenül istent, és már vissza akarná csinálni, meg akarja ölni a szerinte gonosszá vált Teremtményét. Hihetetlenül erős, már az előadás elején a két alak találkozása. Egyébként a későbbiekben ez az állandó gondolati, tartalmi erősség, mélység a bajom is a darabbal, egyszerűen annyi megfejtendő titokkal, értelmezendő tanulsággal, továbbgondolandó szimbólummal, asszociációkkal kell szembenéznem az előadáson, hogy egy idő után azt sem tudom, hova kapjak, merre induljanak el a gondolataim…

Frankenstein / Molnár András és  Medveczky Balázs / Fotó: Dömölky Dániel

Már a regény is attól izgalmas, hogy ilyen téren igen nagy választékot kínál. Így mindenki ki tudja választani, hogy mi után érdeklődik.

Te mi után érdeklődsz leginkább? Mit emelnél ki az előadásból mint legfontosabb üzenetet, motívumot, tanulságot?

Talán azt, hogy az ember ne legyen annyira narcisztikus, hogy csak a maga becsvágya, megszállottsága érdekli. Mert a Teremtmény nem kérte, hogy keltsék életre, csakis Frankenstein becsvágya és megszállottsága miatt jöhetett világra. Ha az ember életre hív valamit vagy valakit, legyen az teremtmény vagy gyerek, felelősséggel tartozik érte. Az nem működik, hogy létrehozok valamit, de ha már nem tetszik, magára hagyom, sőt, el akarom pusztítani.

Walton még időben kapcsol. Lemond a vágyai beteljesítéséről, hazaengedi a legénységét…

Éppen azért, mert Frankenstein példáján megérti a saját felelősségét. Még a legelején a doktor azért kezdi elmesélni a kapitánynak a történetét, mert, ahogy mondja is, „talán hasznos lehet magának”. Ha Walton nem talál rá Frankensteinre, és nem ismeri meg a történetét, addig hajtotta volna a legénységét az Északi sark felé, amíg mindannyian odavesznek.   

Hogy érzed magad a jelmezedben és a maszkodban? Nem lehet könnyű mozogni, akciózni a súlyosnak tetsző kabátokban, az előre nyúló, erős szakállakban. De nekem úgy tetszett, hogy egy idő után mindezek folyamatosan melegen tartják a karaktereket… Szereted a nagy, hosszú, ragasztott szakálladat?

Őszintén és pontosan úgy tudnék válaszolni, hogy már megszerettem. Egyébként sok nézői panasz is eljutott hozzám, hogy tudniillik kicsit messzebbről már alig lehet megkülönböztetni minket, mert szinte mindenki szakállas, az arca csupa szőr, nagy viharkabátot, sapkát, kalapot hord. De mindez tényleg segít is a játékban.

A Frankenstein tapsrendje / Fotó: Juhász Éva

Sokszínű, rétegzett a mondanivaló, rengeteg a szimbólum (a hatalmas, izgalmasan működő, szinte az egész színpadnyílást betöltő gyönyörű, mozgó, forduló, dűlő hajóról nem is beszéltünk), a szereplők egy részét nagykabátba, sapkába, dús arcszőrzet mögé bujtatták el, de mindeközben a színészeknek a figurák markáns, egyéni karaktereit is meg kell mutatniuk.  Nem lehet egyszerű ennyi kihívásnak megfelelni! Mennyi segítséget tudott adni mindehhez Hegymegi Máté, a rendező? Minden az ő instrukciói alapján jött létre, vagy szabadkezet is adott a színészeknek?    

Nagyon szerettem Mátéval ezt a munkát. Pontosan a miatt, amit felvetettél. Neki mindenről határozott elképzelése van, sőt, Garai Judit dramaturggal közösen előbb eldöntötték, ki mit fog játszani, és a szerint írták meg a szövegeket. Nagyon is megvoltak tehát az elképzeléseik, de közben nyitottak és rugalmasak voltak, Máté minden felvetést, ajánlatot meghallgatott.   

Nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen nagyszabású, bonyolult képlet, mint a Frankenstein-előadás megvalósítása zökkenő- és problémamentes munkafolyamat volna…

Persze, nehézségek, esetleg konfliktusok mindig vannak. Nekem a legtöbb gondot általában az okozza, hogy nekünk, színészeknek nem mindig sikerül kellőképpen egymásra figyelnünk. Ennek az előadásnak szerintem akkor jön létre a különös varázsa, ha minden játszó a másikra nagyon szenzitíven figyelve, együtt van, rezonál egymásra.

Azt gondolom, a premieren ez megvalósult, persze nagyon más a nézőnek, még ha hivatásos is, első látásra rácsodálkoznia a dolgokra, pláne akkor, ha – ahogy már megállapítottuk – van is mire bőven. Az én figyelmemet nagyon lekötötte, hogy rengeteg kérdés merül fel bennem, ez jó, és még jobb, hogy érthető, elgondolkodtató válaszokat is kaptam. De volt, amire nem. Az a baj, hogy nagyon kevés nézőnek van ideje, lehetősége többször is megnézni egy előadást. Hozzád erről is jutottak már el visszajelzések?

Kevés, de azok nagyon jók voltak. A nőnapon játszottuk, és utána a nézőtéren virággal köszöntöttük a női nézőket. Ott nekem is mondták, de el is kaptam rövid véleményeket. A legtöbb arról szólt, hogy nagyon nehéz, elgondolkodtató ugyan az előadás, de végig leköti, beszippantja az embert. Én az ilyeneket szeretem a legjobban. De aki például egy nehéz életszakasza után leginkább kikapcsolódni és nevetni akar, az inkább Az államtitkár úrra váltson jegyet. Ezt a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel mondom, mert láttam, és remek előadás.

(Az interjút Kutszegi Csaba készítette.)

2026. április 20.