Beszélgetés Mikola Gergővel

Ez a csapat jól tud együtt gondolkodni, hangsúlyozottan nemcsak együtt dolgozni, hanem együtt gondolkodni is.

Nyughatatlan vagy inkább, avagy kitartó?

Is-is. Szerintem mind a kettő működik bennem. Igen, kitartó vagyok, én egy szívós miskolci munkáscsaládból jövök. Van egy kis öröklött makacsság bennem: valahogy túl kell élni a mindennapokat. Annak, hogy nyolcszor jelentkeztem a színművészetire, vannak praktikus okai is, mert közben végig folyamatosan jelen voltam a szakmában. A felvételizés nálam az éves programom részévé vált, rendszeresen megadtam magamnak és az életnek a lehetőséget. Sok csillagnak kell együtt állnia ahhoz, hogy a Színművészetire sikerüljön a felvételi. Szerencse is kell hozzá, meg hogy ne csak én, hanem a tanárok is jó állapotban legyenek, és hogy a szakmában legyen hiány éppen az olyan emberből, amilyen én vagyok. Az is elengedhetetlen, hogy a leendő tanárod és közted hamar szimpátia alakuljon ki.

Ezek szerint közted és Novák Eszter között kialakult…

Mikola Gergó / Fotók: Jászai Mari Színház, Prokl ViolettaIgen, nyilván így volt, mert a nyolcadik felvételimen úgy terelgette a dolgokat, hogy felvettek. De azért én is okosodtam az évek alatt, ugyanis a felvételi és meghallgatási helyzeteket is tanulni kell.

Már harmadik éve vagy Tatabányán. Eddig háromévente szinte menetrendszerűen váltottál. Most a helyeden vagy a Jászai Mari Színház társulatában?

Sok oldalról megközelíthető ez a kérdés. Például főszerepet még nem játszottam a színházban. De Tatabányán azért jó dolgozni, mert Crespo Rodrigo nagyon jól összerakott egy csapatot. Ez a csapat jól tud együtt gondolkodni, hangsúlyozottan nemcsak együtt dolgozni, hanem együtt gondolkodni is. Ez szerintem szinte egyedülálló Magyarországon a vidéki színházak között.

Ez egy társulati jóérzés, vagy a közönség is lát ebből valamit?

A tatabányai néző még tanulja a színházat. És nagyon izgalmas, hogy nem úgy tanulja, hogy csupa bulvárdarabot kap. Évi hat bemutatónkból általában egy a könnyedebb, szórakoztató műfajú. És ez egy merész, közös vállalás.

Miben nyilvánul meg gyakorlatilag a közös gondolkodás? A döntéseket nyilván a direktor hozza, esetleg kikéri előtte a társulati tagok véleményét?

Nem, nem. Rodrigo és Guelmino Sándor ketten szokták megbeszélni például, hogy milyen legyen az évad. Igényes darabokat választanak, miközben figyelnek a közönségigényekre is. Most már ott tartunk, hogy szinte majdnem mindig telt házzal játszunk, és nem akármilyen darabokat.

Kétségtelen: A vadászjenetek Alsó-Bajorországból előtt A mi osztályunkat láttam tőletek…

A mi osztályunkat már második éve játsszuk, több mint harmincszor ment, és gyakorlatilag Tatabányán nem lehet rá kapni jegyet. Voltunk vele Temesváron és Budapesten, a Szkéné Színházban. Pedig nem könnyű darab, általában művészszínházak próbálkoznak vele. Vidéken a legtöbbször egy évad után leveszik a műsorról.

A mi osztályunk témája nagyon kemény, de hihetetlenül jó a darab, nagyon jól van megírva. Drukkolok, hogy A vadászjeleneteknek is hasonló sikere legyen. De még térjünk vissza hozzád. Jó előadásokban jó szerepeket játszol. Feltétlenül kell az abszolút főszerep?

Hát, egészséges színész harapni akar, és minél nagyobbat. De van ennek gyakorlati, szakmai oka is: minél jobban elmélyülsz a szakmád gyakorlásában, annál inkább még mélyebbre akarsz jutni. És ha mindig csak középszereped van, ha mindig mellékszálat szolgálsz, egy idő után már nem fogod tudni, hogyan kell a fő szálat szolgálnod… Mert az egészen más.

A mi osztályunk / Jegercsik Csaba, Egri Márta, Mikola Gergő és Megyeri Zoltán

Viszont egyre több az olyan darab, amelynek nincs abszolút főszereplője. Például nagyon nehéz lenne megmondani, hogy A mi osztályunknak ki a főszereplője. Ilyen előadásokban azt kell elérni, hogy kiragyogjál a csapatból, te legyél a legjobb.

Azt hiszem, erre törekszünk valamennyien.

A vadászjelenetekben szerintem ketten, Györgyi Anna és te, nyújtjátok a legjobb alakítást. De ettől még nem feltétlenül lesz az előadás főszereplője valaki. Viszont a te szereped a benne rejlő eszmeisége révén is az előadás fő szerepe lehet, itt elsősorban a tudatosan megjelenített áldozatiságra gondolok. A betanulás folyamatában téged a szereped nagy ívű mondanivalója érdekel jobban, vagy a konkrét feladatod gyakorlati megoldásának módjai?

Nem lehet különválasztani a kettőt. Első körben általában nagyon egyszerűen indítok. Minden darab egy történetet mesél el, és én azon gondolkodom el, hogy a szerzőnek mi lehetett a célja, az üzenete a történettel. Aztán persze szűkítem a kört, és egyre jobban a rám bízott feladatom kezd érdekelni. Vagyis a szerep, illetve – mindig így szoktam fogalmazni – az emberi sors, melyet a szerepben meg kell találnom. Hogy az a sors hogyan kapcsolódik a történetbe, mi az igazsága. Ki kell találnom a figura előzményeit. Van az írott mű, vannak a szerzői és alkotói szándékok, a megírt mondatok, de nem ezeket próbálom, hanem azt, ami közben bennem zajlik. Amire gondolok, az a színészetem.

A mi osztályunk / Mikola Gergő (A háttérben Danis Lídia és Dévai Balázs)

Hogyan lehet ezt a módszert összeegyeztetni a rendezővel? Például Guelmino Sándor hagy elég szabadságot a színésznek, vagy szigorúan a saját rendezői elképzeléseit követeli meg tőle?

Sándorral már elég sokszor dolgoztam együtt. Úgy érzem, ő eléggé nagy szabadságot ad nekem. Természetesen van koncepciója, terve, de az nála elég képlékeny, kíváncsi rá, hogy mit gondolok az adott jelenetről.

Közösen elemzitek a darabokat?

Nem tartunk klasszikus értelemben elemzéseket, szeretünk inkább belecsapni a lecsóba. De az elején, a próbákon sokat beszélgetünk, ha nem is ötlet-cunami, de ügy- és értelmezés-cunami folyik, mindenki elmondja, hol tart éppen a szerepe értelmezésében. Persze általában a legtöbbet a rendező tud a darabról, Sándor nagyon felkészült, eleve nagy tudású ember.

Kinek az ötlete volt az előadás egyértelmű csúcsjelenete, amikor te Rovóként az Abramot játszó Crespo Rodrigóval együtt jódlizol az emelvény tetején?

Hát, az a jelenet még a főpróbahét elején sem volt készen. Mindenképpen azt akartuk, hogy létrejöjjön a két alak között a lelki egymásra találás, és hogy közben valójában ne történjen semmi, és hogy a lelki egymásra találás elsősorban az apahiányból következzen. Nagyon sok variáció volt. Például gondoltunk arra, hogy gyerekes, játékos verekedés legyen, ami közben megpihennek egy félreérthető pozícióban, de én egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt az egészet nem szavakkal kellene kifejezni. A jódli, amit éneklünk, egy későbbi jelenetben már benne volt, és én arra gondoltam, jobb lenne, ha azt Rovo Abramtól tanulná meg, odafenn. Rovót végig nyomasztja a múlt, a háború emléke. Fél a repülőkről, és Abram nyugtatja, mint egy kisgyereket: á, nem kell félni… És ez megy át jódlizásba. Úgy képzeltem már a legelejétől kezdve, hogy itt ketten kivonulnak a világból, mintha egy sziklaszirten ülnének.

Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból / Crespo Rodrigo és Mikola Gergő

Tényleg nagyon jól sikerült a jelenet. Én végül úgy értelmeztem, hogy az egy megelőlegezett mennybemenetel. Ettől válik érthetővé az a bizonyos áldozatiság, amitől szerintem Rovo az előadás eszmei főszereplője lesz. Ezért tudtam elfogadni végül a hentesüzlet-fal közepén lógó jókora keresztet, amit eleinte kicsit túl direktnek éreztem. A jódli pedig valóban azért nagyon jó, mert nincs értelmes szövege. Tehát nem csak cselekvés, hanem értelmes szavak nélkül tudtátok kifejezni azt a bizonyos lelki egymásra találást. Szóval, kinek az ötlete volt?

Azt mondhatom, közös munka eredménye. Amikor a sok variáció közül ez felmerült, abban a pillanatban teljesen egyértelmű volt, hogy ez a jó megoldás. Nálunk kifejezetten jó a munkahangulat, a feszültségek is legfeljebb az ügy miatt, az ügyért jönnek létre. Mindent meg tudunk beszélni: nagyon jó művészek és jó emberek vannak Tatabányán, a színházban.

Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból / Mikola Gergő és Györgyi Anna

Azt is megbeszéltétek, hogy akartok-e az előadással konkrét politikai üzenetet megfogalmazni? Például a mai magyar belpolitikáról?

Aktuálpolitizálni nem akarunk egy előadással sem. A Vadászjeleneteket bármikor mutatják be, mindig reflektál a mindennapokra, mert bizonyos dolgok nem változnak meg sosem, sem a politikában, sem a hétköznapokban. De nincs bennünk olyan szándék, hogy mi most jól megmondjuk. Ez butaság lenne, nem a mi dolgunk. A műben benne van egyértelműen, amit leírt a szerző, nem lehet elmenni mellette, még csak a sorok között sem kell olvasni.

A darab végén az emberek kezében sör van, a szájuk kolbásszal van betömve, hogy lehetőleg ne beszéljenek, és a pap kimondja: „Kérdezni mindenki tud. De hinni kell!”

Ezt nem kell feltétlenül a mai belpolitikára vonatkoztatni, mert nem csak a politika, az ember is ilyen. Mindig is ilyen volt, főleg egy háború utáni nehéz időszakban, amikor a darab játszódik.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2018. november 28.