Beszélgetés Nyakó Júliával és Kovács Domokossal

„A néző általában szereti, ha szórakozni is tud, miközben megdöbbentik, elgondolkodtatják.”

Január 15-én újra játsszák a Bethlen Téri Színházban a nagysikerű Dajkamesét. Az előadás két szereplőjével beszélgettünk.

Mi a vonzó egy színes és gazdag pályát már maga mögött tudó, lassan középkorúnak mondható színésznő számára abban, hogy pályájuk elején álló fiatalokkal dolgozhat együtt, ráadásul egy kis színházban, nem is a világ közepén?

Nyakó Júlia: Én sokkal jobban szeretem a független kis színházakat, és Domival (Kovács Domokos – a szerk. megj.) már kétszer is dolgoztam együtt, amikor még egyetemista volt. Cortés Sebastiánt, a rendezőt most ismertem meg, és mondhatom: nagyon jó csapatot alkottunk. Eleve nagyon szeretek fiatalokkal dolgozni, mert sokat lehet tanulni tőlük. Persze ez oda-vissza igaz, kapunk is, adunk is…

Kovács Domokos: Az biztos, hogy az egyetemen nagyon sokat adtál nekem…

Nyakó Júlia: Meg a fiatalok még lelkesek! Inkább nagyszínházakban, idősebb kollégákon láttam, hogy fásultak, és én attól rosszul vagyok. A takarásban ment a negatív működés: „jaj, megint be kell menni…” Szerencsére a Stúdió K-ban, amelynek tagja vagyok, ilyesmi nincs. Tudom, mert ott a Spilák Lajossal mi, ketten vagyunk a legöregebbek.

Nyakó Júlia és Kovács Domokos / Fotók: Kállai-Tóth Anett

Hát, ahogy elnéztem, például az Urbán András rendezte Sacra Hungaricát, abban nem lehet fásultan, kelletlenül jönni-menni.

Nyakó Júlia: Abban biztosan nem.

Kiben született meg a Dajkamese előadásának ötlete?

Kovács Domokos: Sebié (Cortés Sebastián – a szerk. megj.) volt az ötlet, ő minket keresett meg vele, aztán indultunk a Bethlen Téri Színház és a Manna Találkozások-pályázatán, ahol megnyertük a lehetőséget.

Gyors keresztkérdés Dominak: a kétszereplős darabban a harmadik szereplő, a báb, kinek jutott eszébe?

Kovács Domokos: Az is Sebinek. Már eleve azért is minket keresett, mert tudta, hogy Juli is bábozott, én meg báb szakon végeztem az egyetemen. Amikor biztossá vált, hogy velünk meg tudja csinálni az előadást, már készen volt az elhatározása, hogy ki fogja használni ezt a lehetőséget, mert nagyon érdekli a bábozás.

Sebastián is fiatal, pályája elején álló rendező. Kész, mindenre kiterjedő koncepcióval érkezett, melyet mindenáron meg akart valósítani, vagy igényelte az alkotói együttműködéseteket, a kreativitásotokat?

Nyakó Júlia: Ez közös munka volt. Mindhármunkból jöttek az ötletek, melyekre Sebi abszolút vevő volt. Persze akadt olyan is, amit egyedül talált ki, és ragaszkodott hozzá…

Kovács Domokos: A próbákra mindig kész ötletekkel érkezett, tudta, hogy mit milyen irányba akar elvinni, mit szeretne kipróbálni, de közben teljesen nyitott volt arra is, hogy mi mit szeretnénk.

Hogy alakult ki az előadásnak ez a kicsit furcsa helyszíne, a fürdőszoba-mosókonyha-szárító helyiség?

Kovács Domokos: Hát… Fokozatosan és hosszadalmasan. Molnár Anna az előadás látványtervezője, benne már korán felmerült, aztán nagyon sok verzió született a helyszínre, de végül visszakanyarodtunk az eredeti ötletre. Hogy mikor és miért, arra már nem nagyon emlékszem.

A darabot újságcikkekből anyagot gyűjtve, megtörtént események alapján írta meg – gondolom – Németh Virág dramaturg és a rendező, Cortés Sebastián. Ráerősít a hangulatra, a drámaiságra, hogy a színészek tudják: valóságos, megtörtént eseményeket elevenítenek fel, játszanak el?

Nyakó Júlia: Igen.

Kovács Domokos: Egyértelműen…

Mindannyian tudjuk, hogy Magyarországon is élnek rabszolgasorsba kényszerült vagy kényszerített nők. Miért érdekesebb egy Fülöp-szigeteki történet?

Nyakó Júlia: Lola története bejárta a világot, Sebi is a sajtóból ismerte meg, és mivel nagyon érzékeny lelkületű ember, nyilván erősen hatott rá, megfogta a téma.

Kovács Domokos: Konkrétan ez a történet hatotta meg, nem úgy közelítette meg a témát, hogy akar egy előadást a modernkori rabszolgaságról.

Nyakó Júlia: Egyébként én voltam Manilában, ’83-ban a filmfesztiválon, és már akkor megdöbbentem azon, hogy napjainkban is létezik rabszolgaság. Közelről beleláthattam egy kicsit: még a rabszolgáknak is volt saját rabszolgájuk…

Felkavaró Lola története, hasonló sorsokból nálunk mostanság olyan verbatim- vagy dokumentarista színházat szoktak csinálni, amelybe olykor az érintettet is „belerendezik”: saját maga beszél a színpadon saját keserű sorsáról. Ezzel szemben a Dajkamesét átszövi az állandó játékosság, részleteiben tele van sok-sok apró – nyilvánvalóan – kitalált történettel, igazi színházias színház az előadás. Ezt jól láttam?

Kovács Domokos: Fikciós történeteket is lehet hihetetlenül komolyan, hatásosan eljátszani. A különbséget abban érzem, hogy ha tudom, hogy valakivel megtörténtek az események, amelyeket előadunk, másfajta tisztelettel nyúlok a történethez. Esetleg az Interneten meg tudom nézni, hogy milyen arca volt annak az embernek, akivel mindez megtörtént. Ha Otellót játszanék, nem jutna eszembe, hogy rákeressek: vajon hogy nézett ki, milyen arca volt valójában egy középkori mórnak. Arra gondolnék, hogy akkor jó, ha amit játszom, az én vagyok. A Dajkamesében azt a balanszot kell megtalálnom, hogy ez is én vagyok, de közben van egy létező személy is, aki mindezt megélte.

Nyakó Júlia: A játékosság abból is fakad, hogy Lola gyerekkora óta élt együtt Alexszel, és sokat játszottak is együtt.

Sokszor igazán önfeledten játszottatok együtt, és bár természetesen bennem is tiszteletet ébreszt, hogy létező, illetve létezett emberek történetét látom, de nekem színházban a játék a legfontosabb…

Kovács Domokos: Sokféleképpen lehet ezt csinálni. Vannak olyan dokumentarista színházi előadások, amelyekben rengeteg játék van, és nagyon színháziasak is, miközben tényeket adnak elő vagy közölnek.

Nyakó Júlia: És talán erősebb a hatás is, ha játszunk is. A néző általában szereti, ha szórakozni is tud, miközben megdöbbentik, elgondolkodtatják. Én a színházban szeretem, ha egy-egy helyzetben nem tudom eldönteni, hogy most sírjak vagy nevessek.

Nem olyan régen Székely Rozália Kálvária lakóparkjában láttalak. Az van tele például ilyen pillanatokkal, hogy egyszerre kell sírni és röhögni. Egyébként elég ritkán lehet találkozni veled a Stúdió K-n kívüli, független előadásokban, mindeközben nagyon régóta, több mint húsz éve vagy a színház oszlopos tagja. Kielégít a társulati lét?

Nyakó Júlia: Nagyon jólesik néha kiszakadni az ember megszokott kis közegéből, új arcokkal, más kollégákkal találkozni, kinézni, körülnézni egy kicsit…

Domi, te mennél állandó társulatba, vagy direkt vagy szabadúszó?

Kovács Domokos: Nálam az nagyon tudatos, hogy szabadúszó vagyok. Ahol most tartok, amit szeretnék színházban csinálni, az sokkal nehezebben menne, ha egy állandó társulat tagja lennék. Most nagyon sokféle mindent csinálok, sokféle szerepkörben, sokféle helyen.

Hol szeretnétek lenni, tartani, úgy tíz év múlva?

Nyakó Júlia: Én már jó negyven éve csinálom azt, amit csinálok, különleges szerepálmaim sohasem voltak. Jól elvagyok a Stúdió K-ban, kérdés, meddig lesz még Stúdió K… Nagy múltú hely, lassan ötven éve, hogy működik.

Domi, mi lesz veled tíz év múlva?

Kovács Domokos: Szerintem most abba az irányba haladok, ahol majd lenni szeretnék. Azt remélem, hogy tíz év múlva jobban fogok tudni élni azokkal a lehetőségekkel, melyek már most is mutatkoznak, persze azt se bánnám, ha akkor még több lenne.

Nagyon sokoldalú vagy. Tudsz táncolni, zenélni, játszani, bábozni, koreografálni, rendezni… Nem lepne meg, ha egy olyan helyre szeretnél a jövőben eljutni, ahol ezeket a képességeidet egyszerre, egy helyen tudnád kamatoztatni.

Kovács Domokos: Igen, most mindezekkel külön-külön foglalkozom. Van úgy, hogy táncosként vagy koreográfusként hívnak meg, van, hogy bábosként vagy színészként. Amikor lehetőség nyílik rá, és a saját projektemen dolgozom, mindig azt próbálgatom, hogy a tánc és a báb hogy jön össze.

Téged, Juli, a kezdetekkor filmről ismert meg az ország. Mostanság leginkább csak színházban dolgozol. Nem hiányzik a film?

Nyakó Júlia: De, nagyon. Nekem az alapvető szerelem a film. A színházat is nagyon szeretem, de én a filmben érzem a legjobban magamat. A színházzal az a legnagyobb bajom, hogy belepusztulok. Ahogy öregszem, egyre jobban izgulok, és nem egy, nálam idősebb kolléga vigasztalt már azzal, hogy ez csak rosszabb lesz. Ez azért nem jó. Kiugrik a szívem, el akarok ájulni, és nem értem, hogy miért… A filmnél nyugodtan csak befelé koncentrálok, olyan dolgok jönnek ki belőlem, amiről nem is gondolom, hogy van. Olyan jó lenne, ha ez a színházban is így működne. A színházban akkor nagyon jó, ha csak a játékkal kell foglalkoznom, és nem azzal például, hogy úristen, mi a szöveg. Most is tizenhat darab van a fejemben, és annál szörnyűbb nincs, mint amikor eszembe jut: csak nehogy a másikat kezdjem el mondani. Amikor annyi idős voltam, mint Domi, sokkal könnyebb volt. Volt bennem előzetesen egy egészséges drukk, de azt, ahogy kiléptem a színpadra, annak rendje és módja szerint rögtön elfelejtettem.

De ha nem tévedek, akkortájt nem is játszottál egyidejűleg tizenhat előadásban…

Nyakó Júlia: Nem, nem. Vidéki nagyszínházban például két-három szerepem, ha volt egyszerre… Nem is akartam több előadásban lenni.

Térjünk vissza a Dajkameséhez! Remélem, a premier után, a többedik előadáson már csak a játékkal kell foglalkoznotok, és így már önfeledten tudjátok élvezni színjátszást. Mivel biztatnátok a nézőt? Ő miért fogja szeretni az előadást?

Kovács Domokos: A történetben a két szereplő nagyon bonyolult, ellentmondásos viszonyrendszerben van egymással. Ez sok-sok összetett kérdést vet fel, melyekre nem lehet egyértelmű válaszokat kapni. Nekem ez nézőként nagyon izgalmas lenne…

Nyakó Júlia: És mindeközben végig közérthető, könnyen követhető és játékos az előadás. Azt hiszem, ez is nagyon fontos.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.