Beszélgetés Lábán Katalinnal -

„Úgy gondoltam, a legfontosabb, hogy jöjjenek a fiatalok, kapjunk új energiákat. Ezért találtam ki az RS9 OFF Fesztivált is.”

Az RS9 Színház éppen 30 éve, 1990. március 17-én, Gombrowicz Operetkájával nyílt meg a Rumbach Sebestyén utca 9. alatt. 2020. március 14-én pedig a vírushelyzet miatt határozatlan időre bezártak. Lábán Katalin élete összeforrt a színházéval, de nemcsak erről a harminc évről, a színház megalakulásáról, hullámhegyeiről és -völgyeiről beszélgettünk, hanem a színházigazgató-színész-rendező személyes életútjáról is.

A nevedből adódik az első kérdés. Volt-e családi indíttatása annak, hogy a színházhoz kötötted az életed? Állsz-e valamilyen rokonságban Lábán Rudolffal, a világhírű táncművésszel?

Lábán Katalin a Belső szoba c. előadásbanA szüleim kifejezetten ellenezték a művészi pályát. Bankárok, gyógyszerészek, cukrászok, vendéglősök voltak a felmenőim között. És volt a fekete bárány, Lábán Rudolf (1879-1958), a dédapám testvére, akinek még a nevét se ejtették ki szívesen. Az ő nagybátyja Hamburgban volt színész, vagyis volt egy művészi vonal a családban, akik még ráadásul szabadkőművesek is voltak. A többiek megvetették őket, és igyekeztek nem beszélni róluk. Azért egy családi kép fennmaradt a dédnagybátyámról, én őrzöm.

Személyesen nem ismerhetted, kisgyerek voltál, amikor meghalt, de hatott rád Lábán Rudolf munkássága?

Kapcsolatban voltam a szeretőjével, Lisa Ullmann-nal, kaptam tőle könyveket, például a The Mastery of Movement-et. Az általa kifejlesztett nyolc alapmozgást magam is megtanultam, és minden színészemnek megtanítottam. És én lettem a következő fekete bárány a családban…

Még a neveknél maradva: egy időben Florian Leona volt a művészneved.  

Ő a nagyanyám volt, akit nagyon szerettem. Mindig olvasásra biztatott, sok könyvet ő adott a kezembe, például Simone de Beauvoirt. Akkor használtam a nevét, amikor már túl sok lett volna a színlapon a Lábán Katalinból: írta, rendezte, játssza…

A szülői ellenállással szemben hogyan jutottál mégis színházközelbe?

Már kisiskolás koromban szerettem verset tanulni, mondani. Tízévesen színdarabot írtam. Annyira extrovertált voltam, hogy félmeztelenül kiálltam az erkélyre, arra várva, hogy mikor vesznek már észre. Eleinte azonban mindenféle mással is próbálkoztam: rajzoltam, festettem, balettre jártam, fuvoláztam.

Otthon közben rendre megkaptam, hogy magas vagyok, nagy az orrom, nem való nekem a színpad. Végül beadtam a jelentkezésemet a BTK-ra, angol szakra. Elsőre nem vettek fel, akkor egy évig a Széchényi Könyvtárban dolgoztam, majd újra jelentkeztem. Másodszorra már bekerültem könyvtár-angol szakra. Elköltöztem otthonról, és közben már játszottam a csepeli színjátszókörben.

Akkoriban Báti László volt az angol tanszék vezetője, aki már harmadéves koromtól adott munkát a tanszéki könyvtárban, pártfogolt, bízott bennem.

Ha jól tudom, akkoriban Rakovszky Zsuzsa is ott dolgozott.

Így van, ketten voltunk könyvtárosok. A jó ismeretségünknek lett aztán folytatása is később, az RS9-ben tartottunk Rakovszky-estet.

Tudományos pályára is lett volna lehetőséged?

A preraffaelitákból írtam a szakdolgozatomat, a következő lépés a kisdoktori lett volna, de tőlem távol állt a tudományos pálya. Az azonban jó lehetőség volt, hogy Báti László többször kiküldött ösztöndíjakkal Angliába. Majd a tanszék részt vett egy csereprogramban: ki lehetett menni az USA-ba, de az volt a feltétel, hogy 28 év alatti legyen a pályázó. Én fértem bele egyedül a korhatárba, így kerültem a minneapolisi egyetemre.

Az akkori barátom is velem jöhetett, de csak úgy, ha összeházasodunk. Így ketten mentünk. Ott aztán kiderült, hogy a bölcsészeten belül bármilyen szakirányt választhatok, nem muszáj megmaradnom az eredeti témámnál. A kisdoktorira való készülés helyett rögtön átiratkoztam theatre arts-ra. Nagyon bejött nekem az amerikai lét: játszottam, rendeztem, szárnyaltam. Közben Báti László meghalt, és Egri Péter lett a tanszékvezető. Ő egyáltalán nem helyeselte a váltásomat. Kint is maradhattam volna, de én haza akartam jönni. Az is belejátszott, hogy a kiutazáshoz kellett a kari párttitkár hozzájárulása is, aki megígértette velem, hogy nem maradok kint. Nem akartam megszegni az ígéretemet. A férjem azonban ott maradt, elváltunk. Én pedig hazajöttem a semmire, mert a tanszéken megszűnt az állásom.

Megvolt azonban bennem az Amerikában megszerzett lendület és önbizalom, úgyhogy írtam az összes színháznak, hogy ezt tanultam, itt vagyok, kellek-e. Pál István válaszolt Szolnokról, így az 1981/1982-es évadot ott töltöttem. Akkor ismertem meg többek között Vallai Pétert, Kornist, Egri Katit, Takács Katit. Rendezőasszisztensként dolgoztam, de úgy éreztem, hogy ez kevés nekem. Érdekes, hogy Pál István már akkor azt mondta, hogy nem való magának a kőszínház, egy kisszínházat kellene keresnie.

Lábán Katalin az RS9 Színház Vallai Kertjében, Vallai Péter képével / Fotó: Hegedüs Róbert

Mindenesetre újra nekiálltam leveleket írni. Egyedül Jancsó Miklós válaszolt, így kerültem egy évre Kecskemétre. Státuszom volt, magas fizetésem, az ötleteimet azonban rendre visszadobta. Játékmester voltam tulajdonképpen, próbákat tartottam helyette, ő már csak a későbbi szakaszban kapcsolódott be. Nem erre vágytam, így a kecskeméti életem is csak egy évig tartott.

Innen már az alternatív színházi világ következett?

Igen. Megismertem Dobay Dezsőt, aki Beckett-darabokat fordított le, ezekkel mentünk el Regős Jánoshoz, a Szkéné akkori vezetőjéhez. Akkoriban ott már több alternatív társulat játszott: az Arvisura, Hobo, Melis Lászlóék. Befogadott bennünket is. A Szolnokon megismert színészekkel hoztunk létre előadásokat. Ahhoz, hogy onnan eljöttünk, egy Somogyi Istvánnal felmerült konfliktus vezetett. Egyszerűen nem fértünk el. Miközben mi Beckettet próbáltunk, ő sámándobolt, ebből aztán lett egy jó nagy veszekedés. Nyilvánvalóvá vált, hogy tovább kell lépni. De hová?

Ez már a nyolcvanas évek második fele volt, lehetett pályázni a Soros Alapítványhoz színházalapításra. Az első pályázatunk nem nyert, de nem hagytam annyiban, mentem utána, így jutottam el Bencze György filozófushoz, aki benne volt a kuratóriumban. Végül elhitték, hogy komolyan gondoljuk, és kaptunk kétmillió forintot. Ez akkor nagy pénznek számított. Elkezdtünk helyet keresni. Sok, a belvárostól messzebb eső helyet, művelődési házat megnéztünk, míg végül rátaláltunk a Rumbach Sebestyén utcában erre a pincére. Még a tanács utalta ki, aztán már az önkormányzattal szerződtünk, egyesületet alapítottunk. Máshol próbáltunk, de közben már építkeztünk a pincében. Nagy volt a lelkesedés, úgy emlékszem vissza rá, hogy egy kivételes, szeretetteljes peridódusa volt ez a színháznak és az életemnek.

Dobay Dezső

Hogyan alakult ki a társulat? Megnéztem az első nagy sikeretek, az Operetka (1990, r.: Dobay Dezső és Lábán Katalin) felvételét, de ha jól láttam, abból a társulatból már senki nem játszik nálatok.

Feladtam egy újsághirdetést, hogy színészeket keresünk, így állt össze a hat fiúból és hat lányból álló társulat. Az alapítók közül ma már csak Baksa Imre és Nagy Ferenc játszik nálunk, Feri technikusként is 1987 óta velünk van. Néhány év alatt kiderült, hogy a színházszerű működés, a napi próbák nem mindenkinek folytathatók hosszú távon. Voltak, akik kőszínházba mentek, másokból festőművész vagy kályhaépítő lett. A kapcsolat azonban velük is megmaradt.

Szerencsére a kilépők helyére jöttek újak, például Sefcsik Ferit, aki főszerepeket játszott, Huszár Zsolt váltotta. A következő nagy sikerünkben, a Vágy, hogy indiánok lehessünk-ben (1993, r: Dobay Dezső és Lábán Katalin) már ő játszott. Ezzel az előadással nagyon sokat turnáztunk. Az edinburghi fesztiválon megnézte egy amerikai menedzser, aki szervezett nekünk egy kéthónapos turnét az USA-ba. Közben gyerekelőadásokat is tartottunk, a Kincskereső kisködmön (1991. r.: Lábán Katalin) például 500 előadást ért meg, nagyon sokat utaztunk vele, és szerintem minőségileg is vállalható előadás volt.

Törekedtünk arra is, hogy aki akarja, tudja megszerezni a színész I. minősítést. A Sirályt (1994, r.: Lábán Katalin) például úgy rendeztem meg, hogy többen játszhassanak benne főszerepet.

Közben megszerveztétek az Alternatív Színházak Szövetségét is.

Kerestem, hogyan lehetne nemzetközi kapcsolatokat építeni. 1994-ben, a Tavaszi Fesztivál keretében rendeztünk egy 500 fős nemzetközi konferenciát európai kisszínházaknak. Utána merült fel, hogy csináljunk Magyarországon is egy szövetséget, ez lett az Alternatív Színházak Szövetsége, amelynek volt egy Szemléje is. Sok kritikát kaptam azért, hogy nem volt előválogatás, zsűrizés, de úgy gondoltam, fontosabb a megmutatkozás lehetősége. Ez a szervezet volt a ma működő Független Előadó-művészeti Szövetség elődje.    

Visszatérve az RS9-re, 1995-től megszűntek a Dobay Dezsővel közös rendezéseitek…

Akkor jött a szétesés. Dobay Dezső, aki a második férjem és a gyermekeim apja volt, beleszeretett az egyik színésznőbe, ezt pedig a társulat úgy élte meg, hogy „anyuka” és „apuka” szétváltak, így ők is szétszaladtak. Úgy sikerült normalizálni a helyzetet, hogy elkülönülve rendeztünk, az egyik félévben ő, a másikban én, bár ekkoriban én keveset dolgoztam, mert a második kislányom még nagyon kicsi volt.

Akkor jött a következő jó periódus az életembe, amikor 2000-ben megismerkedtem Balkay Gézával, aki a harmadik férjem lett. Ebben az időszakban ő aránylag jó passzban volt, rendezett nálunk, például a Liliomot, aztán két Shakespeare-darabot, a Cymbeline-t és a Periclest. Én pedig sokat játszottam, filmekbe is bevitt. Közben vittem a színház adminisztrációját. Ekkoriban viszonylag békésen megvoltunk Dobay Dezsővel is. A színház volt az első helyen, a magánélet csak utána jött, és hát a két gyerekünk miatt is konszolidálni kellett a kapcsolatunkat.

Lábán Katalin a Médeiában / Fotó Gálos Mihály Samu

Amikor azonban Balkay Géza 2006-ban meghalt, úgy éreztem, hogy nélküle nincs értelme a színházcsinálásnak. Felborult az addigra nagy nehezen kialakított balansz is a színház életében. Úgy éreztem, másfelé kell elindulnom.

Betegként jutottam el a Nap-Kör Mentálhigiénés Alapítványhoz, ahol az engem kezelő doktornő azt mondta, hogy szerinte alkalmas lennék segítőnek, vegyek részt a belső képzésükben. Tanulni kezdtem, a Károlin elvégeztem a mentálhigiénés szakember képzést, a Magyar Személyközpontú Egyesületnél a személyközpontú pszichoterapeuta szakot, most pedig a SOTE-ra járok, viselkedés és kognitív terápiát tanulok. Közben dolgozom az alapítványnál, vannak klienseim. Foglalkoztam gyászterápiával is, az ehhez szükséges képzést is elvégeztem, vezettem csoportokat, de most már ezt elengedtem.

Nyolcéves kihagyás után, 2014-ben visszatértél az RS9-be…

Akkor halt meg Dobay Dezső. Nagy sokk volt ez nekem. A gyerekek ugyan mondták néha, hogy nincs túl jól, de nem tudtam, hogy ennyire beteg. Összejött az egyesület, és kellett valakit választani, aki tovább viszi a színházat. Én akkor 62 éves voltam, nem akartam már vállalni, de rám maradt. Egyik pillanatról a másikra belezuhantam a munkába. Úgy gondoltam, a legfontosabb, hogy jöjjenek a fiatalok, kapjunk új energiákat. Ezért találtam ki az RS9 OFF Fesztivált is. A fő iránynak a kortárs magyar és európai darabokat szántuk. És jöttek is tehetséges társulatok: Menszátor Héresz Attiláék Anyaszínháza, a Másik Produkció, vagy Botos Éváék a Hybridkulttal, hogy csak néhányat említsek.

Lábán Katalin a csRSnyésben / Fotó: Juhász Éva

És újra rendezni kezdtél.

Amíg Dobay Dezsővel dolgoztam, általában ő választott darabokat, és jól választott, több közülük szakmai és közönségsiker is lett. Amiket most rendezek – mint az Egy doktorkisasszony naplójegyzetei Füst Milán A Mester én vagyok című művéből vagy a Pilinszky János és Sheryl Sutton - az én kivetüléseim. Próbáltak lebeszélni mindkettőről, de nem sikerre törekszem. Fontos nekem, hogy az engem régóta foglalkoztató szövegeket színpadra vihessem. És közben reménykedem, hogy ezek nem csak engem érdekelnek.

Úgy látom, az RS9 az utóbbi néhány évadban kifejezetten jó korszakát éli. A saját és a befogadott előadások nagy részének is jó a szakmai fogadtatása, van közönség, a színház önvallomásának is tekinthető csRSnyést tavaly kritikusdíjra is jelölték. Ebben te voltál Firsz, aki, ha mindenki elment, egyedül is ott marad a színházában, ami az élete. Legutóbb a Színművészetin volt bemutatód, a Médeiában...

És most egy tényleg jó periódus után itt a totális mélypont: be kellett zárnunk, ki tudja meddig. Nehezen viselik a színészeink, de én magam is. Úgy érzem, ennek a korszaknak vége, és valami teljesen új kezdődik. Mindenesetre írjuk a jövő évad pályázatait.

(Az interjút Turbuly Lilla készítette.)

2020. március 24.