FreeSZFE: Soha jobban / Turbina /

Az is kiderül az előadáson, hogy a Z generáció hangja, stílusa akkor is alkalmas hiteles színjátszásra, ha előzetesen műgonddal megírják a nem-autobiográfikus színdarabot.

Nekem először az jut eszembe a Soha jobban előadásáról, hogy jó érzés látni Pereznyák Nikolettet és Nyomárkay Zsigmondot együtt játszani. Korosodó boomerként ugyanis azt olvasom ki a jelenségből, hogy a zoomerek (értsd: a Z generáció tagjai) tesznek rá, hogy a boomer generációs szüleik erőszakosan meg akarják osztani a világot. Az előadáson ugyanis az SZFE-s Nyomárkay összecsiszolódva játszik a FreeSZFE-s Pereznyákkal, iskolázottságban, játékmódban semmilyen különbséget nem látok köztük, és jelenlétükből, munkájukból az is lejön, hogy mindketten tök jól megvannak a szintén FreeSZFE-s író-rendezővel, Komáromy Besével.

„Ami összetartozik, az összenő” – írhatnám, ha volna kedvem tovább utalgatni generációm agymosott hülyeségeire. De nincs. Engem sokkal jobban érdekelnek a zoomerek, már csak azért is, mert őket ismerem a legkevésbé. A gyermekeim (és szerencsére a munkatársaim nagy része) az X-be és az Y-ba tartoznak, az unokáim már alfások – Z-seket csak utcán, tereken vagy a HÉV-en látok távolról, és kb. annyit tudok róluk, hogy „digitális bennszülöttek”. A Soha jobban után (persze másfelől is csordogál felém információ) azt kell gondolnom, hogy a Z generáció alapprogramja a kilátástalanság, a tragikus, vállalhatatlan jövőkép, a megfelelni képtelenség – mindezek tartósítva indokolt vagy indokolatlan, de jó erős bűntudattal.

Nyomárkay Zsigmond és Pereznyák Nikolett / Fotók: Pápa Daniella

Nem szimplifikálom, és a világért sem akarok ironizálni a fiatalok életérzésén, de úgy érzem, el kell mondanom: szerintem nem a mai fiataloké, hanem az én generációm helyzete volt a világon a legszarabb (bocs, ezt csak így lehet leírni). És ezt biztatásul mondom. Én ugyanis a hetvenes évek kis generációjának vagyok tagja, minket lekezelt, lenézett a Hatvanas Évek Nagy Generációja, miközben mi velük együtt szerettünk volna lázadni a háború előtt született szüleink nézetei ellen, ez utóbbiak nemzedékétől meg percenként megkaptuk, hogy „mi mindent készen kaptunk, és nekünk semmi nem jó”, és legyünk türelmesek, majd ránk is ránk kerül a sor, úgy uszkve negyven-ötven évesen (tudniillik, hogy majd értelmes munkát önállóan végezhetünk, és saját céljaink is lehetnek). Megkockáztatom: mindig nehéz volt az életkezdő fiatalok helyzete, mindig volt kapunyitási pánik, mindig kilátástalannak látszott a jövő, nem gondolnám, hogy – minden fertelme mellett – a mostani lenne a létező világok legrosszabbika.

De ha valaki mégis így érzi, ezt gondolja, kiáltsa világgá nagy zajjal! Ha ezt adekvát esztétikai formában, hitelesen teszi, egészen biztosan csak jobb lesz tőle a világ. A Soha jobban egy jól sikerült kísérlet erre. Noch dazu egyebek mellett az előadás (ismételten) bebizonyítja, hogy bármilyen körülmények között lehet jó színházat csinálni. A Turbina kifejezetten szerethető, romkocsmás hangulatú nagytermében egészen jónak tetsző fény- és hangtechnika működtethető, jókora játékteret lehet lazán és kényelmesen körbeülni, innentől minden az aktuális alkotókon és előadókon múlik. Az is kiderül az előadáson, hogy a Z generáció hangja, stílusa akkor is alkalmas hiteles színjátszásra, ha előzetesen műgonddal megírják a nem-autobiográfikus színdarabot.

A sok pozitív benyomás mellett azért némi kétely is motoszkál bennem. Nem hiszem ugyanis, hogy a tragikus, vállalhatatlan jövőképet, a megfelelni képtelenséget általánosítani lehet – éppen a Z generáció tagjaira. Egyrészről, ahogy írtam, szerintem ezek minden korok fiataljaira jellemző tünetek, másrészről (logikus és korrekt ezt feltételeznünk) biztosan vannak őszintén jókedvű, optimista Z-sek is. De akad itt egy színházi gondolatom is. A kortársszínházi előadásoknak és a kortárs szépirodalmi-színházi szövegeknek az elmúlt években vagy néhány évtizedben kialakult egyfajta stílusa, verbálisszó- és gesztusnyelvezete, tartalmi orientációja – és ezeket egyáltalán nem a Z generáció tagjai fejlesztették ki. E jellemzők nem kevés eleme – kétes dicsőség gyanánt – klisévé rögzült, nem túlzás azt állítani, hogy a mai kortársszínházi előadások egy része kifejezetten maníros, ez olyasmiben mutatkozik meg, mint a direkt trendin fiatalos szóhasználat, ki-beszólások poénszerű kihegyezése, menőn laza cuccok, tárgyak, kütyük használata, Tom és Jerry-s retrózó bejátszások és tartalmilag a kilátástalanság, a reménytelenség stb. Lehet, hogy mindezek – amellett, hogy egy generáció életérzésének manifesztumai – a kortársszínház tanulható-tanulandó kliséi is?

Akárhogy is van, én szövegben, látványban, mozgásnyelvben nem is kicsit be vagyok sokallva a direkte trendesített, ezáltal lassan hiteltelenné váló kortárs-posztmodern gesztusoktól. Helyettük újrakeresném a sohasem unalmas, valódi eredetiséget. Boldog lennék, ha a Z generáció tagjai ilyeneket találnának. A jövendő boldogságom érdekében figyelni fogom a Pereznyák Nikolett, Nyomárkay Zsigmond, Komáromy Bese hármas jövőjét.

Komáromy Bese: Soha jobban (FreeSZFE)          

Zene: Hunyadi Máté. Konzulens: Kárpáti Péter, Zilahy Anna. Produkciós vezető: Csunderlik Zita, Osváth Gábor. Írta és rendezte: Komáromy Bese. Írta és rendezte: Komáromy Bese.

Játssza: Nyomárkay Zsigmond, Pereznyák Nikolett

Turbina Kulturális Központ, 2024. április 2.